Hamvazószerdával kezdetét vette a Szent Negyvennap, mely eredetileg fölkészülési idő a húsvéti szentségek (keresztség, bérmálás, eucharisztia) fölvételére illetve az azokban való megújulásra. Ezt az időszakot mi egyszerűen Nagyböjtnek hívjuk. Az elnevezés nem egy jó nagy koplalásra akar utalni, hogy aztán majd Húsvétkor sonkával és tojással degeszre együk magunkat; még csak nem is kiváló tavaszi tisztítókúrára egészségünk érdekében.
A keresztények ennél nemesebb célt tűznek ki maguk elé: „a Paradicsomból kiűzettünk, amiért nem böjtöltünk. Böjtöljünk hát úgy, hogy visszakerüljünk a Paradicsomba” (Nagy Szent Vazul, A böjtről I.).
A keleti egyház liturgiája a Szent Negyvennap kezdetén énekel arról, hogy Ádám leül szemben a Paradicsommal, és siratja elveszett hajlékát. Azt a kertet, amely az otthona volt; rendezett, élettel teli földterület – Isten jelenlétében. A Paradicsommal szemben a Puszta van. Beláthatatlan, élettelen, otthontalan, műveletlen sivatag – Isten jelenléte nélkül.
Mielőtt Jézus a nyilvánosság színe elé lépne, belép az emberi létezésnek ebbe a Paradicsomon kívüli világába. Azt olvassuk a Szentírásban, hogy a Lélek „kivetette” Jézust a pusztába. Ott volt negyven napig, és a sátán kísértette (Mk 1,12-13). Ez összecseng azzal, amit Ádámról olvasunk: „kivettetett” Ádám a Paradicsomból (Ter 3,23).
Jézus küldetése tehát, hogy megtalálja az elveszett embert, a Paradicsomon kívüli embert, és visszavezesse a kertbe, ahol valamikor Istennel járt. Találkozik az ember isten-nélküli világával; és itt ő sem menekül meg az alapvető kísértéstől: rendezd be életedet kényelmed szerint Isten nélkül. Visszhangzik az első ember kísértése, a minden kísértés prototípusa: egyél abból az ételből, amit Isten nem áldott meg, és nem adott ajándékul neked. Így az ember megszűnt éhezni az Isten-adta eledelre; megszűnt éhezni végső soron magára az Istenre.
Így vonult ki az ember Isten világából a Pusztába, ahol megszűntek illetve törékennyé váltak alapvető kapcsolatai. A Pusztában bolyongó ember megtapasztalja az Istentől és mindenkitől való kétségbeesett távollétet. Ismerős ez a világ: nincs időnk sem magunkra, sem másra, sem Istenre...
Jelen életem kihívásai nagyon törékennyé és érzékennyé tesznek: a társadalom nagy része megélhetéssel küzd. És nem tölthetek minőségi időt azokkal, akikért éjt nappallá téve dolgozom. Már nem tudok beszélni magamról, az érzéseimről; beszélgetéseim tartalma tőlem független információk és adatok halmaza. Egyedül, elszigetelten, önmagamtól is távol „egzisztálok”.
Családi kötelékek, fenntartó és erőt adó kapcsolatok lassan már csak mutatóban vannak. Hűségben és elkötelezettségben élni embert próbáló. Valami olyasmit veszítettünk el, ami hírt ad és megtapasztaltatja az isteni szeretetet, kinek legsajátosabb üzenete: „veled vagyok”.
Itt az alkalmas szent idő, hogy távolságot vegyek hétköznapjaimtól térben és időben: negyven nap a pusztában. Mi is történne, ha pl. akár egy napra kivonulnék a kommunikációs csatornák világbirodalmából? „Kommunikációs” csatornáknak nevezzük, pedig arra hivatott, hogy az eddig jól működő kapcsolatokat szétrombolja...
Kivonulván ebből a birodalomból vállalnom kell azt, akivel ott találkozok: kínos önmagamat. De immár megváltozott minőségben, mert Jézus is ott van. Vállalnom kell a megkísértés helyét, mert Jézus ott van...
Kivonulván ebből a birodalomból megnyílik a lehetőség, hogy újra visszatérjek ahhoz a böjthöz, amit az első ember megszakított: újra éhezni és szomjazni az Isten-adta eledelre, magára az Istenre.
Amennyiben életünket újraértékeljük, kapcsolatainkban újjászületünk, Húsvétkor a Feltámadt Jézussal és a keresztség vizében újjászülető Egyházzal mi is hálát adhatunk: Egyszülött Fiad feltámadásával megnyitottad az örökkévalóság kapuját, hogy újból veled lehessünk...
fr. Gegő Julianus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése