A Szentmise befejező szertartása

Róma, 2010. április 30. (zeint.org)

 

Mauro Gagliardi

Mauro Gagliardi, a Pápai Liturgiai Hivatal konzultátora, a római Regina Apostolorum Pápai Akadémia professzora

         Befejező szertartás a Római Rítus két formája szerint

A szentmise befejező szertartása mindkét (a rendes és rendkívüli) forma szerint az áldozás utáni könyörgést követően kezdődik.

A rendes (VI. Pál-féle) forma szerint, a Római Misekönyv előírásainak (IGMR 90) megfelelően a  befejező szertartás részei a következők:

1) rövid hirdetések szükség szerint 

2) a pap záró köszöntése (Dominus vobiscum, az Úr legyen veletek) és áldása, ehhez kapcsolódhat rövid ima vagy más formula, valamint

3) a hívők elengedése (Ite missa est), a diakónus vagy a pap szavaival, hogy menjenek és tegyenek jót, ezután a pap, a diakónus és a ministránsok mélyen meghajolnak az oltár előtt, a pap megcsókolja az oltárt.

A különleges forma (V. Szent Pius-féle, Boldog XXIII. János módosításával) alapvető elemei ugyanazok, mint a rendes formánál, de van némi különbség.

Ebben a formában az Ite missa est az áldás elé kerül. A válasz, Deo gratias, Istennek legyen hála után a pap újra az oltárhoz megy, mélyen meghajol, kezét összetéve ráhajol, és elmondja  az V. Szent Pius Misekönyvében (1570) szereplő Placeat imát. A szép imádságban a felszentelt pap a Szentháromság Egy Istent kéri, hogy fogadja el az Eucharisztia áldozatát érte és azokért, akikért a pap azt felajánlotta.

Placeat tibi, sancta Trinitas, obsequium servitutis meae: et praesta, ut sacrificium quod oculis tuae maiestatis indignus obtuli, tibi sit acceptabile; mihique et omnibus pro quibus illud obtuli, sit, te miserante, propitiabile. Per Christum Dominum nostrum. Amen.

Szentháromság Egy Isten, fogadd szívesen szolgálatom ajándékát. Fogadd el az áldozatot, amelyet én – isteni Méltóságod színe előtt méltatlan szolga – felajánlottam. Légy irgalmas hozzám és mindazokhoz, akikért ezt felajánlottam a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

Az imádság után a pap megcsókolja az oltárt, szemét az ég felé emeli, karját kitárja, majd összezárja, felemeli, majd a mellkasához teszi, fejet hajt a kereszt felé és mondja: Áldjon meg benneteket a Mindenható Úristen Benedicat vos omnipotens Deus. Ezután a hívők felé fordul, megáldja őket egyszerű módon a kereszt jelével a Szentháromság nevében, ugyanúgy, mint a rendes forma szerint.

A rendkívüli forma szerinti befejező szertartás szentírási részt is tartalmaz. Az áldás után a pap újra az oltárhoz fordul, a Szentíráshoz, és elmondja a Szent János Evangélium prológusát ugyanolyan bevezető szavakkal és ugyanolyan mozdulatokkal, mint az Igeliturgiánál. Amikor azt olvassa: Et Verbum caro factum est, És az Ige tessté lett – letérdel. Az utolsó Evangélium mindig János 1,1-14.

Néha ez elmarad, a következő esetekben: amikor a pap a Menjetek... helyett a Benedicamus Domino – Adjunk hálát az Úrnak formulát mondja, továbbá a Karácsony harmadik miséjén, Virágvasárnap – ha ekkor áldja meg a pap a pálmaágat vagy más ágakat,(más esetekben marad az utolsó Evangélium de ekkor Máté 21,1-9-et mondják) –, a Húsvéti Vigília miséjén, –a gyászmisén, ha azt követi a koporsó, a sírhely és a temetési lepek megáldása –,  és néhány szentelés alkalmával mondott szentmisén.

Mindkét forma szerint tehát a Befejező szertartás egyaránt tartalmazza a következőket: a hívek áldását, az elengedést és az oltár tiszteletét. Az áldás lehet hosszabb, ünnepélyes.

2.      A befejező szertartás két pillére: áldás és küldés

A Szentírás az áldás / áld, szót tág értelemben használja. Az Ószövetségi Szentírásban a héber szó gyökere brk a szerencsés életre utal valamint gazdagságra, eredményességre és a felhőkből jövő csapadékra (hiszen ez valóban áldás a sivatagban). Emellett a brk tövet alkalmazzák tiszteletadás, dicséret kifejezésére, és abban az értelemben is, hogy valakiről jót mondanak. És mivel Izraelben minden üdvözlés áldás kérése volt, a szó egyszerűen üdvözlést is jelent. A mi értelmezésünk szerinti áldás főképpen olyan szövegekben fordul elő, ahol a szülők áldást kérnek gyermekeikre vagy a pap az istentisztelet résztvevőire, és ott, ahol Isten népének tett ígéreteiről van szó. Kötött liturgikus formula található például a Számok könyve 6,23-26-ban (Ároni áldás).

Az Ószövetségben az áldás, ugyanúgy, mint az átok, erővel hat. Az áldás például erő, amelyet valaki kézrátétellel közöl (Teremtés könyve, 48,14.17) vagy ráolvasással (Ter 27,27-29; 49,1-28). Az áldás által kapott erőt nem lehet elvenni (Ter 27,33.35, Szám 22,6). Ha nem is ejtik ki Isten nevét, az mindig nyilvánvaló, hogy az áldás Istentől jön.  Isten áldását nyerheti el a választott nép, elnyerhetik egyes emberek és tárgyak is (Kiv 23,25, MTörv 7,13;28,4-5;Jer 31,23; Péld 3,33), akkor is, ha a megfelelő szertartást a szöveg nem közli.

Az Ószövetségben áldást mondanak a papok, akik megáldják az embereket a Templomban (1Sám2,20), a zarándokokat (Zsolt 118,26) és az összegyűlt népet (Lev 9,22). Jahve a Második Törvénykönyv szerint (MTörv 21,5; 10,8) csak a papokat és levitákat hatalmazta fel arra, hogy nevében áldást mondjanak.

Jézus korában, a Jeruzsálemi Templomban a pap végezte a reggeli istentiszteletet, és elmondta az ároni áldást. Az Újszövetség magáévá tette az ószövetségi gyakorlatot és a zsidó áldást. (Qumranban is fontos szerepe volt az áldásnak, például a közösségbe való befogadásnál.) A Zsidókhoz írt levél idézi, hogy Melkizedek megáldotta Ábrahámot és Izsák Jákobot (Zsid 7,11; 11,20). Szent Pál szerint az isteni áldás, amelyet Ábrahám kapott, elér azokhoz is, akik nem vér szerinti leszármazottai, a fő feltétel a hit. (Gal 3,8-18).

A Zsidókhoz írt levél másik érdekes részlete a Melkizedek áldását követő megjegyzés: Kétségtelen azonban, hogy a magasabb rangú áldja meg az alacsonyabb rangút (Zsid 7,7). Ezért az, akit Isten magasabb rangba helyezett, ad áldást. Jézus kézrátétellel megáldotta a gyermekeket (Mk 10,16) és a tanítványokat (Lk 24,50). A Feltámadás fényében Szent Péter új módon látja Jézus életét, és azt mondja: Isten elküldte Fiát, hogy megáldjon minket (ApCsel 3,26), ezt Szent Pál lelki áldásnak eulogia pneumatike (Ef 1,3) nevezte. A keresztények hivatása, hogy Krisztust kövessék és áldást mondjanak. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást Lk 6,28; Rom 12,14).

A keresztény liturgikus áldás gyakorlat forrása Szentírás. Jelentése: kérjük Istent, ajándékozza meg teremtményeit, és megköszönjük a kapott ajándékokat.  Prosper Guéranger úgy gondolta, hogy az áldás visszavezethető a liturgikus szabályokhoz, amelyeket maguk az apostolok állapítottak meg. A szertartások során a személyeken kézrátétellel valósul meg, közösségek esetén az, aki áldást ad, kinyújtott karral kezét a jelenlevők felé fordítja. Az igazi keresztény áldásforma azonban a kereszt jele. A római szertartás szerint az Eucharisztia a kereszt jelével kezdődik és végződik. Áldás leszel – mondta Isten Ábrahámnak az üdvösségtörténet kezdetén (Ter 12,2). Ez az ígéret Krisztusban, Ábrahám fiában vált teljesen valóra.  Ő az egész teremtés és az egész emberiség áldása. Az Ő égi és földi jele, a kereszt ezért a keresztény áldás igazi jele. (J. Ratzinger, "Introduzione allo spirito della liturgia," San Paolo, Cinisello Balsamo (MI), 2001, p. 180.)

A szentmise végén többféle módon lehet áldást adni: egyszerű módon, háromszoros ünnepi áldás formájában vagy a hívekre áldást kérő imádsággal.

A miséző pap a közvetítő szerepét tölti be a befejező áldással, ami több, mint a mise ünnepélyes lezárása. A befejező áldás során (mint ahogyan minden szentmisében) két folyamat keresztezi egymást. Az egyik alulról felfelé, melynek során az ember mond köszönetet Istennek, dicséri Istent, hálát mond a kapott ajándékokért. A másik felülről lefelé, amikor Isten hinti jótéteményeit a hívekre. A pap áll az imádság és a kegyelem folyamainak középpontjában.

Teológiai szempontból a befejező áldás a búcsúszóval is összefügg. Nemcsak a jelenlevőktől való udvarias elköszönésről van szó, hanem a kegyelem misztériumáról. XVI. Benedek hangsúlyozza, hogy az Ite, missa est formulában összekapcsolódik a lezárult szentmise és a keresztények hivatása. A régi időkben a missa csupán elengedést, elküldést jelentett. A keresztény gyakorlatban azonban mélyebb jelentést kapott. Az elküldés küldetéssé alakult át. A búcsúzási forma az Egyház missziós természetének összegzése.

Az Ite, missa est formulával tehát a pap még egyszer figyelmeztet, hogy éljük meg azt, amit megünnepeltünk. Óvjuk meg a szentségben kapott kegyelmet, hogy az meghozza minden nap a keresztény élet gyümölcseit. Így a búcsú formula kapcsolatot teremt a liturgia és az etika között, az etika lehető legtágabb értelmében (erkölcsös élet, adakozó szeretet, tanúságtétel, evangelizáció, misszió, vértanúság). A tény, hogy a búcsúszó nem önmagában áll, hanem az áldással kapcsolódik össze, kifejezi, hogy nem vagyunk egyedül, az Úr velünk van, velünk együtt munkálkodik. (Mk 16,20), és ezért életünk Istennek tetsző szellemi hódolat (Rom 12,1-2), lelki áldozat (1 Pét 2,5) lehet.

A zárszó, mint elnöki aktus a gyűlést befejezettnek nyilvánítja. A gyülekezet Isten hívására gyűlt össze (Rom 8,30), így az elnök, aki Krisztus nevében jár el, a híveket napi teendőik ellátására küldi el, hogy mindezeket új formában tegyék meg, váljanak ezek üdvözítő tettekké. Erre válaszol a közösség: Istennek legyen hála. (A. Sorrentino, "L'Eucaristia: Rito e Vita," Dottrinari, Pellezzano (SA), 2008, p. 138)

Hanri Daniel-Rops katolikus történész így összegezte a befejező szertartást rövid írásában: Amikor a szentmise befejeződik és visszatérünk mindennapi teendőink és gondjaink közé, az Egyház emlékeztet, hogy Isten kezében maradunk, Ő irányít és véd minket. Így a szentmise jelentősége életünk részévé válik továbbra is, minden nap…. Az Ite missa est formula úgy is értelmezhető, mint ünnepélyes záró aktus és úgy is, mint Istennek szóló személyes szolgálatunk kezdete. Elmélkedünk a mindenható Szentháromság Egy Istenről, akinek nevét idézzük a befejező áldásban. A miséző pap szép liturgikus mozdulattal nyújtja karját magasra, hogy a mennyből lehozza a kegyelmet, amely vezetni és védeni fog minket.  (H. Daniel-Rops, "Questa e la Messa: Riflessioni e meditazioni sulla Messa di san Pio V," Casa Mariana Editrice, Frigento (AV), 2009, pp. 150-151.)

Az Athos-i kolostorban élő Gregoriosz szerzetes Aranyszájú Szent János liturgiáját elemző munkájában így ír a szentmise befejező szavairól: A szent liturgia utazás. Utazás, melynek célja találkozás és egyesülés Istennel. Elértük a célt. Az utazás végére értünk. Láttuk az igazi fényt. Láttuk az Úr színeváltozását a Tábor hegyen. Magunkhoz vettük szent testét és tiszta vérét.

Miközben azt merjük dadogni fenséges látogatónknak: Jó nekünk itt lennünk (Mt 17,4), az Anyaszentegyház arra int, hogy liturgikus utazásunk vége tanúságtevő életünk kezdete legyen: menjünk békében. Hagyjuk el a Színeváltozás hegyét, térjünk vissza a világba, folytassuk vértanú életünket. Így lesz hívő az Út és Élet, hirdetője, amelyet magába fogadott. A szent liturgiában Krisztust fogadtuk magunkba. Most küldetést kaptunk, hogy a világba vigyük el Őt. Hogy életének, az új életnek tanúságtevői legyünk a világban. Az Eucharisztia után most ki kell mennünk a világba, mint Krisztust hordozók, (Christoforos), és Lélek-hordozók (Pneuma-foros). Küzdenünk kell, hogy a megkapott tűz ne aludjon ki. (G. Chatziemmanouil, "La Divina Liturgia: Ecco, io sono con voi ... sino alla fine del mondo" (A. Ranzolin, ed., LEV, Vatican City, 2002, pp. 247-248).

3Következtetések

A szentmise befejező szertartásában a pap továbbra is papi feladatát tölti be, mint Isten és a hívek közötti közvetítő. Nem egymástól való elköszönésről van szó és megállapodásról, hogy majd találkozunk. A pap isteni áldást ad a hívőkre, és a hívők nevében megköszöni Istennek a kapott ajándékokat. Most is Krisztis nevében (in persona Christi) cselekszik. Ezért nem azt mondja többes szám első személyben, hogy „a mindenható Isten áldjon meg minket”, és „a szentmise véget ért, menjünk békében”. A pap itt is Krisztus nevében, Őt megszemélyesítve szól, mint az Egyház szolgája, és ezzel hívja és osztja az áldást, a híveket napi hivatásuk ellátására küldi:  Áldjon benneteket a Mindenható Úristen és Menjetek békével Rajta keresztül Krisztus és az Egyház szólítja fel a megkeresztelteket, hogy tegyenek napi tanúságot az Evangéliumról.  

A VI. Pál féle Misekönyvben foglalt befejező szertartás több elemmel gazdagodott:

•          az áldás különféle formái jobban kötődnek a Szentíráshoz és a liturgikus hagyományhoz;

•          az utolsó Evangélium elhagyása nem okoz kárt, mivel mondanivalója megjelenik az áldás szövegében;

•          a búcsúszó és az áldás sorrendjének felcserélése kifejezi, hogy csak Isten kegyelmével maradhatunk nap, mint nap hűségesek az Úrhoz.

A változások nem sértik a szertartás lényegét. Esetleg szó lehet a Placeat visszaállításáról.  A befejező szertartás teológiai és ünnepélyes egységét viszont megzavarja a hirdetések beiktatása.