Az Egyházban ősidőktől kezdve mindig akadtak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsokhoz igazodva akarták Krisztust nagyobb szabadságban követni és hűségesen utánozni. Mindegyik a maga módján Istennek szentelt életet élt. Sokan a Szentlélek sugallatára remetéskedtek, mások szerzetesi közösséget alakítottak ki, amelyeket az Egyház a maga tekintélyével szívesen fogadott és jóvá is hagyott. Ekképpen isteni terv szerint a szerzetes családoknak egész sora fejlődött ki csodás változatosságban. Ez nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Egyház kész legyen minden jóra (vö. 2 Tim 3, 17), a krisztusi testfelépítésének szolgálatára (vö. Ef 4, 12), sőt arra is, hogy a gyermekeinek jutott kegyelmi adományok pompájában úgy jelenjék meg, mint vőlegényének felékesített menyasszony (vö. Jel 21, 2). Az Egyház által itt is nyilvánvalóvá lett Isten sokrétű bölcsessége (vö. Ef 3, 10).
Mindazok, akiket Isten az adományok ilyen sokféleségével az evangéliumi tanácsok szerint való életre hívott, s akik ebben a hivatásban hűségesen élnek, sajátos módon kötelezik el magukat az Úrnak, mert Krisztust követik, aki szűzen és szegényen a kereszthalálig menő engedelmességével (vö. Fil 2, 8) váltotta és szentelte meg a világot, így ezek lelkes szeretettel amelyet a Szentlélek áraszt a szívükbe mindinkább Krisztusért élnek és az ő testéért, amely az Egyház (vő. Kol l, 24). Következésképpen, minél bensőbben egyesülnek Krisztussal önmaguk és egész életük átadásával, annál virágzóbb lesz az Egyház élete s annál termékenyebb apostolsága.
Valamennyi szerzetesi intézményben főleg azt tudatosítsák a tagok, hogy amikor az evangéliumi tanácsok útjára kötelezték el magukat, Isten hívására feleltek, tehát meghaltak a bűnnek, sőt lemondtak a világról is, hogy így egyedül Istennek éljenek. Egész életüket ugyanis az Isten szolgálatára adták oda, ez pedig egy sajátos konszekrációt hoz létre, amely mélyen a keresztségi konszekrációban gyökerezik és azt teljesebben fejezi ki.
Akik az evangéliumi tanácsokra kötelezték el magukat, mindenekfölött keressék és szeressék Istent, alti előbb szeretett bennünket, és minden körülmények közt törekedjenek ápolni a Krisztussal Istenben elrejtett életet; ebből ered és kap ösztönzést az embertárs szeretete: a világ üdvösségének és az Egyház gyarapodásának vágya. Ez a szeretet viszont élteti és irányítja az evangéliumi tanácsok gyakorlatát is.
A szerzetesek a mennyek országáért (Mt 19,22) vállalják a tisztaságot, amelyben kiváló kegyelmi adományt kell látni. A szívet ugyanis rendkívüli mértékben szabaddá teszi (vö. l Kor 7, 32-35), hogy annál jobban égjen a szeretettől az Isten és az összes emberek iránt. Éppen ezért a mennyei javak sajátos emlékeztető jele és a legjobb eszköz arra, hogy a szerzetesek nagy készséggel szenteljék magukat az Isten szolgálatára és az apostolkodásra. így Ők minden Krisztus-hívő számára felidézik azt a hitvesi viszonyt, az Egyház kapcsolatát egyetlen jegyesével, Krisztussal, amelyet Isten létesített és amely a jövendő világban fog teljesen megnyilvánulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése