A pap és a mise kánonja: Eucharisztikus imák

P. Mauro Gagliardi  a Liturgikus Ünnepek Pápai Tanácsának konzulense

Róma, 2010. március 5. (zenit.org)

A mise kánonja a keresztény élet tetőpontja

Az Eucharisztikus imát a keleti hagyományban Anaforának, (felajánlásnak) nevezik. Ez valóban a szentmise szíve és tetőpontja a Katolikus Katekizmus szerint is. A római hagyományban az Eucharisztikus imát a Mise Kánonjának nevezik (Canon Missae). Ezt a kifejezést használják a korai liturgikus könyvek. Vigilius Pápa (537-555) említi a Prex caninica-t (Pope Vigilius, Ep. ad Profuturum, 5: PL 69,18)

Az Anafora vagy Kánon hosszú hálaadó (eucharisztikus) ima Krisztus példája nyomán. Ő az Utolsó Vacsorán kezébe vette a kenyeret és bort, és „hálát mondott”. (Mt 26,27; Mk 14,23; Lk 22,19; 1Kor 11,23). Carthagói Szt. Ciprián (+258), a latin hagyomány egyik legfontosabb tanúja a liturgikus ünneplés és az egyházalapítás elszakíthatatlan kapcsolatának klasszikus megfogalmazását adta, amikor hangsúlyozta, hogy az Eucharisztiának pontosan ismételnie kell azt, amit Urunk az Utolsó Vacsorán mondott és tett, mert ezen múlik a szentség hitelessége. ( Carthagói Ciprián, Ep. 63,16-17: CSEL 3,714-715.).

XVI. Benedek 2008. évi párizsi apostoli útján mondott szentbeszédében hangsúlyozta ezt a lényeges hitigazságot. „A kenyér, amelyet megtörünk, egyesít Krisztus testével, a hálaadás kelyhe, amit megáldunk, Krisztus vérével egyesít. Ezt a megvilágosítást Krisztustól kaptuk, aki apostolain és egész Egyházán keresztül hagyományozta ránk közel 2000 éven át. Krisztus alapította az Eucharisztia szentségét Nagycsütörtök este. Azt kívánta, hogy áldozatát újra mutassuk be vértelen módon minden alkalommal, amikor a pap áldást mond a kenyérre és a borra. Húsz évszázadon át sokmillió alkalommal adta át magát feltámadt Urunk népének kicsiny, szerény kápolnákban és nagyszerű bazilikákban és katedrálisokban, és így lett Szent Ágoston szavai szerint ’közelebb hozzánk, mint mi magunk’ (vö. Szt Ágoston Vallomásai II,6.11)” (XVI. Benedek szentbeszéde, 2008. 09.13)

Krisztus  „hálaadó imája”, amellyel az Eucharisztiát megalapította az Újszövetségben, nem szó szerint maradt fenn, hanem az Apostoli Hagyomány alakította ki a liturgiai szertartások során, összefüggésben a legfontosabb római szentségi nyilatkozatokkal, amelyeket a Niceai Zsinat (325), a Római, az Alexandriai és kicsit később a Bizánci zsinat hatodik kánonja nevez meg. (Joseph Ratzinger, "Introduzione allo spirito della liturgia," San Paolo, Cinisello Balsamo 2001, pp. 155-166.)

Fő elemek

Az Eucharisztikus ima fő elemeit pontosan rögzíti a Katekizmus. „A prefációban az Egyház Krisztus által a Szentlélekben hálát ad az Atyának minden művéért, a teremtésért, a megváltásért és a megszentelésért. Az egész közösség csatlakozik ahhoz a szüntelen dicsérethez, melyet az égi Egyház, az angyalok és a szentek a háromszor szent Istennek énekelnek.” (KEK 1352)

„Az epiklézisben az Egyház kéri az Atyát, hogy küldje el Lelkét (vagy áldásának hatalmát) a kenyérre és a borra, hogy az Ő ereje által Jézus Krisztus Testévé és Vérévé váljanak; és hogy azok, akik részesednek az Eucharisztiában, egy test és egy lélek legyenek (egyes liturgiákban az epiklézist az anamnézis után helyezik)” (KEK 1353).

Az Eucharisztikus ima szíve az alapítás elbeszélése, amelyben „Krisztus cselekedetének és szavainak ereje, valamint a Szentlélek hatalma a kenyér és a bor színe alatt szentségileg megjelenítik Krisztus Testét és Vérét, a kereszten egyszer s mindenkorra fölajánlott áldozatát.” (KEK 1353)

 „Az ezt követő anamnézisben az Egyház megemlékezik Jézus Krisztus szenvedéséről, föltámadásáról és dicsőséges eljöveteléről; bemutatja az Atyának az Fia áldozatát, aki megbékéltet bennünket Ővele.” (KEK 1354)

„A közbenjáró imádságokban az Egyház kifejezi, hogy az Eucharisztiát az egész mennyei és földi Egyházzal, élőkkel és holtakkal együtt ünnepli, közösségben az Egyház pásztoraival, a Pápával, a megyéspüspökkel, papságával és diákonusaival, s az egész Egyház összes püspökeivel és egyházaikkal.” (KEK 1354)

A kezdetektől egészen a Második Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reformig a Mise Kánonja volt az egyetlen római szertartású Eucharisztikus ima. Így van ez most is a rendkívüli forma szerint az 1962. évi Római Misekönyv alapján. Az 1970. évi kiadásban megmaradt a Mise Kánonja kisebb módosításokkal (mozdulatok egyszerűsítésével), mint a négy Eucharisztikus ima közül az első. Az új formulák egyesítik a latin és a keleti hagyományokat. Később további Eucharisztikus imák is megjelentek a Misekönyvben. 

A Mise Kánonja a negyedik század második felében, a római latin liturgia teljes kibontakozása idején alakult ki. Szent Ambrus 390 körül,  a szentségekről az újonnan megkeresztelteknek szóló katekézisében hosszan idézi az akkoriban  Milánóban használt Eucharisztikus imát (Ambrosius, De Sacramentis, IV, 5,21-22; 6,26-27: CSEL 73,55 e 57.). Az idézett szakaszok a korai Római Liturgiában levő Kánon imái ("Quam oblationem," "Qui pridie," "Unde et memores," "Supra quae," and "Supplices te rogamus").

A legrégibb római hagyomány szerint a Kánon a ma Prefációnak nevezett résszel kezdődik, az Istennek szóló ünnepélyes hálaadással számtalan jótéteményéért, főleg a megváltásért. A Sanctus-t később vezették be, ez választja el a Prefációt a további imáktól.  A római szertartás sajátossága, hogy a Prefáció szövege változik a liturgikus időszak és ünnepek szerint. A legkorábbi miseszöveg gyűjtemények sokféle prefációt tartalmaznak, ezek száma csökkent a kora középkorban, és az 1570. évi Római Misekönyv már csak 11-et tartott meg. Később több új prefáció variáns alakult ki. A legutóbbi liturgikus reform egyik nyeresége a prefációk körének bővítése ősi források alapján.  

Papi imádság

II. János Pál írta pápaságának kezdetén, hogy az Eucharisztia „az egyházi rend szentségének legfőbb és központi értelme, amely az Eucharisztia megalapításának pillanatában jött létre.” (II. János Pál Apostoli Levele "Dominicae Cenae" 1980. február 14., No. 2.). Az Eucharisztikus ima valóban, jellegzetesen papi imádság. A Második Vatikáni zsinat tanítása szerint  a felszentelt pap „Krisztus személyében létrehozza az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Istennek” (Lumen Gentium 10) . A pap azáltal, hogy az egyházi rend szentségében részesült, Krisztus, a Főpap alakját vette fel, Krisztus, a Fő nevében beszél és cselekszik. Ezért, mint II. János Pál utolsó Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájában írta: „a Római Misekönyv előírja, hogy egyedül a fölszentelt pap imádkozhatja a szentmise kánonját, a nép pedig hittel és csendben követi az imádságot.” (II. János Pál: Ecclesia de Eucharistia című Enciklikája, 2003. április 17. No. 28.)

Az Eucharisztia megszentelésénél a pap sohasem egyedül cselekszik, hanem mindig együtt Krisztus Titokzatos Testével, az Egyházzal, amelynek tagjai a hit és szeretet erényeivel áthatva részt vesznek Krisztus, a Fő tettében, akit a pap képvisel. XII. Pius írta Medator Dei című enciklikájában, hogy „a hívek is felajánlják az isteni Áldozatot, csak más módon”. Utal III. Ince Pápa és Szent Bellarmin Róbert szentmiséről szóló írásaira. XII. Pius azt is kiemelte, hogy felajánlás liturgikus imáit és a Mise Kánonjának több részét is általában többes szám első személyben mondják. (XII. Pius, Mediator Dei című enciklikája,1947 november 20, Nos. 85-87.) A Második Vatikáni Zsinat Szent Liturgiáról szóló Konstitúciója a Mediator Dei nyomán rögzíti, „a hívek .. a hitnek ezen misztériumán…, az Eucharisztián… adjanak hálát Istennek és ajánlják fel a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt ..tanulják meg önmagukat fölajánlani” (A Második Vatikáni Zsinat Szent Liturgiáról szóló Konstitúciója,"Sacrosanctum Concilium," No. 48.). A Zsinat Dogmatikus Konstitúciója, a Lumen Gentium így tanítja: „hívek pedig királyi papságuk erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban” (LG 10) Keresztségük által a hívek részt vesznek Krisztus papságában és ezért abban a szent áldozatban, amelyben felajánlotta önmagát az Atyának a Szentlélekben.

Az Egyházi Magisztérium alapozza meg a híveknek a liturgiában való aktív részvétele („participatio actuosa”) új és mélyebb értelmezését. Ez nemcsak külső, hanem alapvetően belső részvétel. Így érthető meg, hogy a Karoling korszaktól egészen a Második Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reformig miért mondta (és a Római Szertartás Rendkívüli Formája szerint ma is miért mondja) a pap csendben a Kánont. Joseph Ratzinger bíboros annak idején írta, hogy ez nem tagadja az Isten előtti közösséget. „Az Eucharisztikus ima folyamatos, fennhangon való mondása nem igazán feltétele mindenki részvételének az Eucharisztia közös ünneplésében. Akkori javaslatom szerint egyrészt a liturgia oktatásának kell biztosítania, hogy a hívek ismerjék a Kánon tartalmát és jelentését, másrészt az imádságok első szavait kellene fennhangon mondani, mintegy híva a közösséget az imára, és ezt követően mindenki csendben folytatja a maga módján és így személyes jellegűvé teszi a közösségi imát, illetve bevonja a közösséget saját imájába. Aki valaha is megtapasztalta az Egyház egységét az Eucharisztikus ima csendjében, az megérezte, hogy mi valójában a csend, amely egyben mélységes, átható kiáltás Isten felé, lélekkel teli imádság. Ilyenkor igazán együtt imádkozzuk a Kánont, összekapcsolva a papi szolgálat sajátos feladatával.” (J. Ratzinger, "Introduzione allo spirito della liturgia," p. 211)   

A papok számára az Eucharisztia ünneplése a legfontosabb időszak minden nap. Minden más tevékenység, a papi lét minden vonatkozása szorosan kapcsolódik a Szent Áldozat felajánlásához. Ez a papi életnek és az Egyház egész szentségi természetének központja. Joseph Ratzinger szerint: „Ahhoz, hogy egy múltban lezajlott esemény jelenné váljon, ki kell mondani a szavakat: Ez az én Testem – Ez az én Vérem. Itt az Én: Jézus Krisztus. Ő szól. Csak Ő mondhatja ezt. Az Ő szavai. Senki sem állíthatja, hogy Jézus Krisztus Én-je saját maga. Egyedül a Jézus Krisztus által az egész Egyháznak adott szentségi felhatalmazás teszi lehetővé ezt a papi tettet. Ez az Egyházi Rend szentsége. (J. Ratzinger, "Das Fest des Glaubens. Versuche zur Theologie des Gottesdienstes" . Johannes, Einsiedeln, 1993 (III ed.), pp. 84-85) 

forrás: osboblatus.hu