Vonaton találkoztam Jézussal

Nincs egy hónapja, hogy állás ügyben Várpalotán jártam, nem nagy eredménnyel.

Mikor jöttem vissza vonattal Sárvárra, az egyik állomáson, Celldömölkön láttam annak a kabinnak az üvegablakán keresztül — ami úgy két-háromkabinnyira volt a kocsi ajtajától —, hogy éppen száll fel egy erősen ittas állapotban lévő, hajléktalannak tűnő úgy ötven körüli férfi. Fohászkodtam az Úrhoz, hogy segítse meg őrt élete jobbá tételében.

Ekkor nem is gondoltam volna, hogy mi fog történni ezután. Ez az úr benyitott az én kabinomba, hol már csak én voltam.

       —     Leülhetek? – Kérdezi

       —     Igen. – válaszoltam

Nagy nehezen, kicsit dülöngélve foglal helyet velem szemben. Elrendezgeti kopottas szatyrait. Majd mondja nehezen kivehető, hogy:

      —     Most jövök a börtönből.

     —     Mennyit ült? — kérdezem félve, hisz elég intim a kérdés.

       —     6 Hónapot!

       —     Reggel óta csak egy szendvicset ettem.

Én nem tudtam mit mondjak erre. Hisz nincs nálam enni vagy inni való. Pénzt nem akartam adni számára mivel tudom, hogy mire menne el. Alkoholra. Aztán mond valamit a családjáról, amit nem értettem, az elfogyasztott alkohol hatása miatt gondoltam. Lehet, hogy miattuk került börtönbe, gondoltam. Majd újra mondja és ismételgeti, hogy most jött a börtönből. Később mondja nekem, hogy:

      —     Látod a kezem?

      —     Igen. (tiszta, erős és semmi jele nagy fizikai munkának mi megviselhette volna, de nem így volt).

      —     Bányász voltam. —mondja.

      —     Értem. (nem tudtam, mit szeretne kihozni belőle, mit akar mondani, értésemre adni)

      —     Míg a börtönben voltam kértem az Istent, hogy kibírjam.

      —     Meghallgatta, hisz most itt ül velem szemben. Megtörtént, kibírta.

Azt is mondta, hogy nem igazán vallásos. Csak akkor, ha bajban van, fordul az Isten felé. Sokan vannak így gondolom magamban. Majd kezét nyújtotta. Kezet fogtunk, de én nem engedtem el. Mondtam neki, hogy kérje a segítségét bátran. Higgye el senkitől nem tagadta még meg segítségét, ha kérte azt valaki. Sőt, azoknak is kik csak a bajban fordulnak hozzá, azoknak is várja kérését, mit örömmel teljesít. Most ebben a pillanatban is várja az Ön kérését, hogy segíthessen.

Ezután engedem el csak a kezét. Szerettem volna, ha érzi, hogy attól, hogy megbotlott még nem taszítja őt senki. Nincs megbélyegezve, mert börtönben volt. NEM LEPRÁS.

Ezután nagy csend. Én sem tudom, hogy mit mondhatnék. Soha sem voltam még olyan helyzetben, hogy valakinek lelki segítséget keljen nyújtanom és ez által az Úr felé irányítanom. Legalábbis úgy éreztem, mint ha most pont ezt tenném. Féltem, bevallom! Majd ismét megszólal:

      —     Látod?

      —     Igen. —kellett egy kicsi idő mire észrevettem, hogy sír, potyognak a könnyei. Nem tudtam mit mondjak, mit lehetne ilyen kor jót mondani.

      —     Már nagyon régen volt, hogy sírtam volna. Te egy jó ember vagy! Áldjon meg téged az Isten!

      —     Önt is!

      —     Te egy jó ember vagy, tanult és művelt!

    —     Köszönöm, de vannak nálam sokkal jobb emberek, nem érzem magam annak. Én csak egy eszköz vagyok.

    —     De én mondom neked, hogy az vagy! Mind az amit mondtál többet adott nekem mint, akármennyi ennivaló vagy pénz.

És tovább sír. Én még hallgatok egy darabig, majd valami azt súgja, mondjam neki, hogy ha leszállt, keressen fel egy templomot és imádkozzon, beszélgessen Istennel. Adjon hálát, hogy túl van az egész szörnyűségen. Ha ott találja, a plébánost forduljon hozzá bizalommal, beszélgessen vele. Ekkor olyan valamit mond, amitől tényleg elmegy minden erőm, és nem tudok még beszélni sem.

       —     Megmentettél egy életet! Köszönöm! Eddig azt terveztem, hogy ha leszállok, öngyilkos leszek!

       —     Kérem, hogy ha leszállt, keressen fel egy templomot és imádkozzon, beszélgessen Istennel. Adjon hálát, hogy túl van az egész szörnyűségen. Ha ott találja, a plébánost forduljon hozzá bizalommal, beszélgessen vele. — nem tudok más mondani, ezt ismételgetem neki még egyszer-kétszer.

Ekkor befut az állomásra a vonat. Sárvár. Ő is ide valósi. Leszállunk, és még mindig azt mondja, hogy:

       —     Te jó ember vagy! Áldjon meg téged az Isten, és családodat!

       —     Önt is!!

      —     Keressen fel egy templomot és imádkozzon, beszélgessen Istennel. Adjon hálát, hogy túl van az egész szörnyűségen. Ha ott találja, a plébánost forduljon hozzá bizalommal, beszélgessen vele. — Még mindig nem tudok más mondani.

Ekkor váltunk el. Ő még mindig a könnyeivel küszködött. Én pedig fohászkodtam Istenhez, hogy ne hagyja meghalni. Ne legyen mégis öngyilkos ez a férfi.

Azóta nem láttam az utcán. Nevét nem tudom, azt sem tudom miért volt börtönben vagy, hogy hol volt börtönben. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy él e!!

Szabó Tamás

Ebben is követhetjük Krisztust...

XVI. Benedek és a ferencesek

A világ ferencesinek legfőbb elöljárója, José Rodríguez Carballo miniszter generális Mexikóban értesült XVI. Benedek pápa lemondásáról. A hír hallatán először nagy szomorúság töltötte el, de amikor visszatért Rómába, már a csodálat hangján tudott szólni a Szentatya döntéséről, amely „rendkívüli szerénységről, szabadságról, felelősségtudatról és az egyház mérhetetlen szeretetéről tanúskodik” – írja rendtársainak címzett, február 14-i levelében.

A legfőbb szolga – a miniszter generális rang tulajdonképpen ezt jelenti –, levelében áttekinti, hogy a pápa részéről a ferencesek irányában mit tapasztalt az elmúlt nyolc évben, és megállapítja, hogy a kisebb testvérek nagyon hálásak lehetnek őszentségének számtalan gesztusáért, megnyilatkozásáért és tettéért, melyek mind kifejezésre juttatták Szent Ferenc karizmája iránti nagyrabecsülését.

A generálisnak sokszor volt alkalma találkozni a pápával a négy püspöki szinódus alkalmával, melyeken a szerzetesi legfőbb elöljárók konferenciájának tagjaként vett részt, a latin-amerikai püspökök konferenciáján, a ferencesek szentté avatási szertartásai alkalmával, illetve a Szentatya néhány apostoli látogatásakor, melyekre a generális is meghívást kapott.

XVI. Benedek háromszor fogadta magánkihallgatáson a ferencesek vezetőjét, mikor a rend életéről adhatott tájékoztatást. Mindannyiszor megtapasztalhatta, hogy a német pápa mennyire közvetlen, megértő, és milyen közel áll hozzá a ferencesség.

A rendi vezető házigazdaként fogadhatta Őszentségét assisi látogatása alkalmával a Porciunculában és a San Damiano-kolostorban, valamint szentföldi útja alkalmával több, ferencesek által őrzött szent helyen.

Más alkalommal is megmutatkozott a pápa Szent Ferenc iránti csodálata, a ferences hagyományok mélységes ismerete és tisztelete. Katekézisében sokszor szólt a ferences szentekről, a ferences teológia és lelkiség sajátos értékeiről.

Carballo generális legutóbb a megszentelt élet világnapján, február 2-án találkozott és koncelebrált XVI. Benedekkel. A szentmise után, amikor a ferences elöljáró köszöntötte a pápát, az egyházfő a következőket mondta: „Szent Ferenc hatalmas szent, és milyen időszerű a személye és a karizmája!”

A világ közel tizenötezer ferenceséhez szóló levelében a legfőbb rendi elöljáró köszönetet mond a nagy pápáért, és kéri rendtársait, hogy fogadják el a pápa bátor döntését, imádkozzanak érte, hogy saját óhaja szerint teljes szívvel és lélekkel tovább szolgálhassa immár legfőképp az imádságnak szentelt életével az egyházat. A személyéért való imádságon kívül iránta érzett hálájukat úgy juttathatják kifejezésre – írja –, ha műveit, beszédeit újra és újra átelmélkedve tanulmányozzák.

Levele végén José Rodríguez Carballo azt kéri a ferencesektől, hogy imádkozzanak az egyházért, kérjék, hogy a Szentlélek világosítsa meg a választásra jogosult kardinálisok szívét és eszét Szent Péter utódjának megválasztásakor.

Forrás: Ferences Sajtóközpont

Házasság hete 2013

Beszélgetés a házasság hete 2013 arcaival, Várnagy Andreával és Farkas Zsolttal

Ha február, akkor házasság hete – hazánkban immár hagyomány, hogy Bálint-nap tájékán a különféle egyházi közösségek országszerte izgalmas programok sorával készülnek, hogy a házasság intézményét népszerűsítsék az emberek között. Az is kezdetektől fogva szokás, hogy ennek a hétnek mindig van egy „házaspár arca” is – olyan valakik, akik hiteles, tanúságtevő életet élnek, s akik aktív tagjai egy-egy közösségnek. Ebben az évben a szervezők választása Várnagy Andreára és Farkas Zsoltra esett. A művész házaspár gyakran játszik négykezest. Ők választották az idei programsorozat szlogenjét: Egymásra hangolva. Sokat fogunk még róluk hallani, de addig is ismerkedjenek meg velük egy, a Family magazinban korábban megjelent cikk alapján.

Kéz a kézben

Variációk több témára

Sajátos zenei missziót folytat a Várnagy Andrea – Farkas Zsolt zongoraművész házaspár, akik közel egy évtizede a színpadon is egy párt alkotnak. A hazai és külföldi fellépéseik mellett Zeneképzelet című négykezes koncertjeikkel járják az országot: zongoráznak kis falvak művelődési házaiban, iskolák tornatermeiben, muzsikálnak gyermek- és ifjúsági programokon.

 

Komolyzenével és verssel megszólítani a gyermekeket, fiatalokat – mostanság bátor vállalkozás.

Zsolt: A gyermekek még nagyon nyitottak, a zene, a ritmus szervesen tartozik a mindennapjaikhoz. Számos dallam észrevétlenül lopózik be az életükbe, mi pedig népszerű karakterdarabokat választunk, amelyek közel állnak az ő világukhoz. A koncerteken megszólítjuk a közönséget, bevonjuk a gyerekeket az előadásba, például felfedeztetjük velük egy-egy reklámfilm zenéjének vagy a telefon csengőhangjának az eredetét… Ezek a találkozások óriási erőt adnak számunkra. Fantasztikus, amikor a gyerekek szinte tombolnak egy komolyzenei koncerten.

Andi: Sajnos a komolyzene ma nem tartozik a mindennapi kultúránkhoz, kevesen járnak koncertre, vásárolnak lemezt. Ugyanakkor a hagyományosan magas színvonalú hazai muzsikusképzés ontja a művészeket, akik mind ezen a szűk piacon szeretnének boldogulni. Amikor a fiatalok előtt lépünk fel, akkor tulajdonképpen a mi jövőbeli közönségünket neveljük a zene szeretetére.

Nem csupán a gyerekekhez szeretnének szólni, készítettek egy cédét felnőtteknek is. A Teremtés csodáiMózes első könyvét illusztrálja zenei darabokkal.

Zs.: A négykezes darabokkal megpróbáltuk közel hozni az ember számára megfoghatatlant, a teremtő akarat csodáját. Nagy örömünk az is, hogy egy új műfajban is kipróbálhattuk magunkat: nyolckezes koncerteken zongorázunk a Hegedűs házaspárral, ahol időnként arra is lehetőségünk adódik, hogy Isten végtelen kegyelméről szólhassunk.

 

A nagy kaland

Harmóniáról árulkodik, ahogy egyszerre mozdulnak a pódiumon. Szinte még levegőt is ugyanakkor vesznek. Mióta játszanak négykezeseket?

Zs.: Másfél éves lehetett a középső gyermekünk, Lili, és Andinak több év kihagyás után egyre jobban hiányzott a pódium. Egy alkalommal meghívtak minket egy felújított kastély megnyitási ünnepségére, ott játszottunk először négykezest. Óriási sikere lett, éreztük, hogy folytatnunk kell.

Ezeket a darabokat nemcsak előadni, hanem próbálni is együtt kell. Mit csinálnak ilyenkor a gyerekekkel?

Zs.: Laura (Lala) és Lili hihetetlenül nyugodt, kiegyensúlyozott baba volt. Órákat játszottak mellettünk, sőt egy idő után észrevettük, hogy a hallott műveket dúdolják. Ez segített később a Zeneképzelet című lemezeink anyagának válogatásában is, ők voltak a mi első rajongóink. Egyébként a cédék rájuk is nagy hatással voltak: Lala az irodalom, a versmondás irányába, Lili pedig a zene felé indult.

A.: A koncertek alatt a nagyszülők voltak velük, később pedig már örömmel jöttek meghallgatni bennünket. Előfordult, hogy Bécsben a nővérei vigyáztak a kicsi Lócira az öltözőben, amíg mi muzsikáltunk. Kedves élményünk, amikor az egyik bécsi előadásunk végén a két testvére kezét fogva hátul betotyogott. A közönség megfordult, és már nem is minket, hanem őket tapsolta meg. Valahogy így érezzük mi is: a legbüszkébbek rájuk vagyunk.

Önök előtt volt családi példa? Honnan indult a művészi pályájuk?

A.: A szüleim nem arról álmodtak, hogy zongoraművész leszek, édesapám jogásznak szánt. A szombathelyi konzervatórium elvégzése után Győrbe jártam főiskolára, majd Münchenbe és Dortmundba zeneakadémiára.

Zs.: Rólam viszonylag korán kiderült, hogy jó a hallásom, hatévesen kezdtem el zongorázni. Eleinte a szüleim noszogatására, később már saját magamtól is szívesen leültem gyakorolni. Tulajdonképpen nálunk sosem volt kérdés, hogy milyen hivatást válasszak. Én is Győrben végeztem a főiskolát és Münchenben a zeneakadémiát.

Hogyan találtak egymásra?

A.: Romantikus, de igaz: szerelem volt első látásra. Egyszerre felvételiztünk a főiskolára. Ekkor láttam először Zsoltot, és abban a pillanatban, amikor rám nézett, éreztem, hogy ő lesz a férjem.

Mikor kerültek ki Münchenbe?

Zs.: Közvetlenül a főiskola elvégzése után, 1993-ban. Mindig vágytunk arra, hogy tovább folytathassuk a tanulmányainkat, mégis váratlanul jött a lehetőség. Győrben koncertezett egy Németországban élő, magyar zongoraművész, akitől a hangverseny után egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztük, hogy felvételizhetnénk-e az osztályába. Másnap meghallgatott bennünket, és biztatott, hogy jelentkezzünk. Mindkettőnket felvettek. A nyáron összeházasodtunk, szinte nyelvtudás nélkül vágtunk neki a nagyvilágnak.

A.: A sok gyakorlás mellett minden munkát el kellett vállalnunk, hogy meg tudjunk élni: Zsolt újságot hordott ki, konyhai kisegítőként dolgoztunk, én bébiszitter is voltam. Később bekerültünk a német zenei életbe, tanítványaink lettek, sokat koncerteztünk. Tanulmányaink végéhez közeledve Zsoltnak állást is ajánlottak, azonban akkoriban Németországban magasra szökött a munkanélküliség, és nem lehetett munkavállalási engedélyt kapni, így hazaköltöztünk..

Közben házaspárként is összekovácsolódtak?

A.: Sok magasságot és mélységet is meg kellett élnünk közösen, mire rájöttünk, hogy ha a kérdéseinkre a választ rossz helyről várjuk, akkor az csak kudarcokhoz és fájdalomhoz vezet. Különös kiváltság számunkra, hogy Isten párhuzamosan munkálkodott mindkettőnk szívében, és hitre juthattunk.

 

Egymásra rakott kockák

Milyen kézzelfogható változást hozott ez a döntés az életükben?

A.: Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor Lócival leültünk építeni, és csak úgy, találomra raktuk egymásra a kockákat. Ő alig várta, hogy ledöntse és új sorrendben építse föl. Amint úgy ítélte meg, hogy így már jó lesz, láthatóan elégedetté vált. Hasonló történt velünk is, amikor hitre jutottunk: a magunkkal hozott emberi tulajdonságaink ugyan megmaradnak, de Isten Igéje megváltoztatja a dolgok fontossági sorrendjét, és minden a helyére került. Meggyőződésünk, hogy az emberi boldogságnak ez a kulcsa.

Zs.: A kimondott szavaknak mindig erejük van, így annak is, ha bocsánatot tudunk kérni egymástól. A konfliktusaink kezelésében nagy szerepe van a humornak is, hiszen egy-egy megmosolyogtató mondat könnyebbé teszi a mindennapi terhek cipelését. Baj, ha túlságosan komolyan vesszük, túl fontosnak tartjuk magunkat.

A muzsikálásukat is befolyásolta a szemléletváltásuk?

A.: Nem szeretjük az öncélú, magamutogató koncerteket. Szívesen játszunk harmóniát sugárzó darabokat, hiszen ez hiányzik leginkább az emberek hétköznapjaiból.

Gondolom, a három gyermek, az anyagiak megteremtése, a művészlét továbbra is hoz megoldandó kérdéseket.

Zs.: A koncertek szervezése, a lehetőségek keresése rengeteg energiát vesz el az alkotástól. Muszáj több lábon állnunk, a hazai és bécsi koncertjeink mellett jelenleg három helyen is tanítok. Nagyon szeretem, de ez bizony fárasztó.

A.: Nemrégiben – Lóci születése után – Isten fizikai szenvedést is megengedett az életemben. Kétségbeesett, küzdelmes időszak volt. A sok fájdalom, könny és vívódás közepette ismét átéltük, hogy csak egymásra számíthatunk, és csak Istenben bízhatunk. Naponkénti valóság lett számunkra az ígérete:„Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

 

Sz. Kiss Mária

 

Megjelent a Family magazinban. www.family.hu

Éljünk át egy szerelmes kalandot házastársunkkal a házasság hetén

Kertész Marika

Február második vasárnapja a házasság világnapja. Ez az ünnep Amerikából indult útjára 1981-ben házaspá­rok kezdeményezésére Hiszünk a házasságban! címmel, majd 1983-tól szinte az egész világon elterjedt, és a házasság világnapja elnevezést kapta. II. János Pál pápa 1993-ban áldását adta erre a napra. Célja, hogy felhívja a társadalom és mindannyiunk figyelmét arra, hogy léteznek jó, boldog és tartós házasságok. Szimbóluma egy férfit és egy nőt jelképező, gyertyára emlékeztető forma, amely kifejezi, hogy a házastársi szeretet fényt áraszt a világra. Jelszava – Szeressétek egymást! – nemcsak szólam, hanem arra buzdítja a házastársakat, hogy minden nap mondják ki újra igenjüket egymás mellett. Ezen a napon kezdődik a házasság hete rendezvénysorozat, amelynek legfőbb célkitűzése, hogy minél több ember figyelmét felhívja a házasságban rejlő értékekre, szépségre. Ugyanakkor jó lehetőség a házaspárok számára, hogy felélesszék egymás iránti szerelmüket, hogy megszilárdítsák kapcsolatukat. Biztatok minden házaspárt, hogy ezen a héten keressenek alkalmat arra, hogy az egymás iránti szeretetüket és elköteleződésüket megerősítsék. Ünnepeljük meg házasságunkat! Álljon itt néhány ötlet, ami széppé teheti a közös együttléteket. Vasárnap, a házasság világnapja: ma este együtt vacsorázhattok, élvezve egymás társaságát, felidézhettek egy közös élményt, majd azt is elmondhatjátok egymásnak, hogy mit értékeltek a leginkább egymásban. Hétfő: folytassátok külön-külön a következő mondatot, majd mutassátok meg egymásnak: Azt szeretem a leginkább benned, hogy… Kedd: ma délután menjetek el együtt valahová, ahol mindketten jól érzitek magatokat! Szerda: nézzetek meg együtt egy házasságról szóló filmet (például Az eskü című amerikai filmet)! Csütörtök: lepjétek meg társatokat valamilyen számára kedves ajándékkal! Ezáltal is kifejezhetitek egymás iránti szereteteteket, megbecsüléseteket. Péntek: írjatok köszönőlevelet egymásnak Amit a leginkább köszönök neked címmel! Olvassátok el egymás levelét! Szombat: ma igyekezzetek egymás kedvében járni, lessétek társatok kívánságait, legyetek ti magatok ajándék a másik számára! Vasárnap: ma imádkozzatok együtt és egymásért! Uram! Istenem! Te azért dobbantottad össze szívünket, hogy egy életen át boldoggá tegyük egymást. De te tudod a legjobban, hogy a boldogság mennyi áldozattal jár, te tudod a legjobban, milyen szeretet lehet biztosítéka az igazi boldogságnak. Apostolod erről a szeretetről írta a legszebb himnuszát. Az igazi szeretet türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél és mindent elvisel… Ha te ezt üzented a szeretetről apostolod által, biztosan van ilyen szeretet, és csak az ilyen szeretet tehet igazán boldoggá bennünket. Mi segítségedet, erődet kértük házasságkötésünkkor. Most azt kérjük, segíts így szeretni, és add meg nekünk az ebből fakadó boldogságot. Mert tisztán emberi erővel lehetetlen így szeretni, én pedig akarom, szívből akarom ilyen szeretettel széppé tenni hitvestársam és családunk életét, akarom, hogy annak a boldogságnak a fénye ragyogja be hajlékunkat, életünket, amelyet ez az áldozatos, mindent vállaló szeretet adhat meg nekünk. Szűz Mária és Szent József! Ti biztosan így szerettétek egymást. Járjatok közben értem, értünk, hogy példátokat követve életünk zengje a szeretet szép himnuszát. Ámen.

Szegénység emberi méltósága

   E címmel szeretnénk egy kis időutazást tartani a Norma működésének idejére, hogy lehetőségeinkhez képest minél jobban megmutathassuk milyen ereje volt e isteni csodának, mi emberi méltóságot adott vissza egykor a kor emberének. Mind ezt Petro Kálmán fiának és a Nővéreknek engedélyével tesszük.

  

    „….. minél nagyobb az a magántulajdon, minél bővebb az a vagyon, amit a földön gazdagságnak neveznek: annál nagyobb a felelősség, annál nagyobb a kötelessége azokkal szemben, akiknek talán a mindennapi kenyerük sincs meg! A gazdagok fölöslege a szegények jogos tulajdona! „ Ez Aquinoi Szent Tamás szerint isteni rendelkezés a magántulajdonra nézve.

„Szegények ugyanis – állapítja meg az Úr Jézus maga – mindenkor vannak veletek” (Máté 26,11).

   Ez az isteni megállapítás talán soha, mióta a világ áll, nem volt oly dermesztően nyilvánvaló, mint éppen ezekben a most folyó időkben. Szegények, kiknek nincs betevő falatjuk, nincs mezítelenségüket elfedő rongyos ruhájuk; szegények, kik ajtóról-ajtóra járván kunyerálnak egy falat kenyérért: kiknek nincs hová fejüket lehajtaniuk, vagy ha van is, az még sertésólnak sem volna jó; szegények, koldusok, kiknek erkölcsi süllyedésétől még a kevésbé jó ízlésű ember is undorodik, ilyen szegénységgel talán még a rabszolgaság korában sem volt a világ annyira eltelítve és megfertőzve, mint éppen napjainkban.”

 

 Ez a pár mondat mit az imént idéztünk Dr. Pero Kálmán egri országgyűlési képviselő által kiadott tanulmányából, melynek címe Az Egri Norma. Az 1927 és 1932 közötti állapotot mutatja be az ország egészére nézve.

   Nem különös? Majdnem olyan mintha ma írták volna. Nagyon sok a hasonlóság az akkori és a mai viszonyokat nézve. Sok az egyre jobban elszegényedő család és ember. A kérdés csak az, hogy ma eljön e hamarosan, azaz idő vagy várat magára, amikor is érzékenyek lesznek egyre többen Isten szavára? „Amit eggyel a legkisebb testvéreim közül eggyel is tesztek, azt velem teszitek meg.” (Máté 25,40)

   A válasz erre nem egyszerű. Talán azért mert sokszor úgy viselkedünk, mint azok a bizonyos kosok kiket a király az utolsó ítéletkor baljára állít majd. Nem vesszük észre az éhező, ruhátlan, hajléknélküli, magányos embertársainkat. Sőt sokszor azt is elfelejtjük, hogy testvérek vagyunk. Testvérek ők is, a mi testvéreink! Gondoljuk át egy kicsit a helyzetet. Mi lenne akkor, ha például mi kerülnénk olyan helyzetbe az Urunk, Jézus Krisztus által is mondott eset bármelyike: hajléktalan, beteg kire rá sem néznek, éhező kinek egy falatot sem adnak, mondván dolgozz meg érte! Vagy börtönben lévő kit a közössége kitaszít, megvet, ellök magától és így magára marad. Kulcs szó a magány és a mások általi gyűlölet. Ezen példák, mutatják azt, hogy akik ilyen helyzetben vannak magányosak és igen is kötelességünk őket felkarolni, biztatni! Ne legyen senki sem magára hagyva. Mi sem szeretnénk magányosan élni, számkivetve.

Szabó Tamás

FEBRUÁR 6. – MIKI SZENT PÁL ÉS VÉRTANÚTÁRSAI

Tegnapi napon ültük e vértanuk vértanúságának ünnepnapját. A jezsuita Miki Szent Pál keresztény hitében elkötelezett társaival szenvedett vértanúságot Nagaszakiban. 1597. február 5-én feszítettek keresztre őket. Volt köztük pap és világi, európai misszionárius, tizennégy japán bennszülött és három ministráns gyermek is. Hatan spanyol ferencesek voltak, hárman japán jezsuiták. Az első távol-keleti szenteket 1862. június 8-án avatta szentté IX. Piusz pápa.

Szent Miki Pál jezsuita 1556–1597; Gotoi Szoan János jezsuita 1578–1597; Kisai Jakab jezsuita ?–1597

  

   Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést, 1587-ben már mintegy 250 000 lelket számláló katolikus közösség élt az országban, Nagasaki központtal. Ebben az esztendőben Japán ura, Toyotomi Hideyosi, aki korábban elnéző volt a keresztényekkel szemben, a kudarcba fulladt koreai háború miatt ellenük fordult: a jezsuitákat kiutasította az országból. A többség viszont helyben maradt és titokban tovább folytatta a térítést.

   1593-ban a Fülöp-szigetekről ferencesek érkeztek Japánba. Annak ellenére, hogy a shogun, Hideyosi betiltotta a prédikálást, nyíltan hirdették az evangéliumot, sőt kórházakat is alapítottak. Hideyosi 1596 decemberében elfogatta a ferenceseket, s velük együtt három jezsuitát és tizenöt japán hívőt. Megkínozták, halálra ítélték őket. Az ítélet úgy szólt, hogy Nagasakiban kereszten fognak meghalni. Mindegyiküket megcsonkították: levágták a bal fülüket, és hármasával kocsira kötözve körülhurcolták őket Meakóban a nép okulására. Majd elindították őket Nagasaki felé. Az utat gyalog kellett megtenniük, hogy elrettentsék a keresztényeket a hitüktől. Ám ennek ellenkezője történt: a hívek szimpatizáltak velük, segítségükre voltak. A kivégzést is látványosságnak szánták. Az áldozatokat keresztre feszítették, ők pedig a Te Deumot énekelték, s a keresztről buzdították a hívőket.

   MIKI PÁL Kiotóban született 1556-ban. Öt éves korában keresztelték meg, s amikor húsz éves lett, felvételét kérte a jezsuita rendbe. Amikor tanítani kezdett, nagy hatása volt, mert jól ismerte a buddhizmust, és tudott vitatkozni a boncokkal is. Ő maga lett Japán leghíresebb szónoka. 1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt. Még a kereszten is térített! Az egész vértanú-csoportot róla szokták elnevezni: Miki Pál és társai.

   KISAI JAKAB Osakában jelentkezett a jezsuitáknál, akik fölvették, és műveltségét látva hamarosan hitoktatással bízták meg. A ferencesekkel és két másik novíciustársával együtt börtönözték be. A kivégzés előtti éjszakán a velük lévő jezsuita páter kezébe tette le szerzetesi fogadalmát.

   GOTÓI SZOAN JÁNOS 1578-ban született keresztény családból. 15 évesen kérte fölvételét a jezsuiták közé, akik hitoktatással bízták meg. Osakában tanított, majd a próbaidő elteltével Miki Pállal és Kisai Jakabbal kezdte meg a novíciátust. Együtt nyerték el a vértanúságot.

   A többi tizenhét vértanú japán volt, a ferenceseket segítették különböző szolgálatokkal. Két keresztényt, akik segítették a hosszú úton a szenvedőket és nem mozdultak mellőlük, szintén a halálraítéltek közé vettek. Miki Pál és társai lettek Távol-Kelet első kanonizált szentjei 1862-ben. Vértanúságuk napja február 5. Mivel ezen a napon Szent Ágota vértanú szűz ünnepe van, a következő napon, február 6-án ünnepeljük őket.