A hivatásokért végzett ima

Írta: II. János Pál    II. János Pál pápa üzenete a 2004. évi Hivatások Világnapjára Főtisztelendő Püspöktestvéreim, kedves Testvéreim az egész világon! 1. „Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába” (Lk 10,2) Jézusnak ezek az apostolokhoz intézett szavai mutatják, hogy a Jó Pásztor mekkora gondoskodással fordul nyája felé. Mindent megtesz azért, hogy „életük legyen, mégpedig bőségben legyen” (Jn 10,10). Feltámadása után az Úr apostolaira bízta a felelősséget, hogy folytassák az Ő küldetését, hogy ezáltal minden kor minden emberének hirdessék az Evangéliumot. Sokan válaszoltak nagylelkűen és nem fáradnak válaszolni Jézus állandó hívására: Kövess engem! (Jn 21,22). Ők azok a férfiak és nők, akik készséggel állítják egész életüket Isten Országának szolgálatába. Az ezévi Hivatások Világnapja alkalmával, amelyet a hagyomány szerint Húsvét 4. vasárnapján tartunk, egyesüljenek a hívek a papi hivatásokért, a megszentelt életre és missziós szolgálatra szóló hivatásokért végzett buzgó imádkozásban. Valóban, első kötelességünk, hogy kérjük az „aratás Urát” azokért, akik a legszorosabban követik Krisztust a papságban vagy az Istennek szentelt életben, és azokért, akiket az Úr irgalmassága szüntelenül hív erre a fontos egyházi szolgálatra. 2. Imádkozzunk hivatásokért A Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levélben rámutattam arra, hogy „napjaink világában a szekularizáció széles körű előretörése ellenére jelen van az emberekben a lelkiség iránt megmutatkozó elterjedt igény, amely nagyrészt éppen az imádság iránti megújult igényben mutatkozik meg (Nr. 33.). Ebbe az „imádság iránti igénybe” tartozik egybehangzó kérésünk az Úrhoz, hogy „küldjön munkásokat aratásába”. Örömmel tölt el, hogy sok helyi Egyházban hivatásokért imádkozó közösségek szerveződtek. A papnevelő szemináriumokban, a szerzetes- és missziósközösségek képző házaiban is összejönnek e célból. Sok család vált kis imaközösséggé, hogy segítse a fiatalokat abban, hogy nagylelkűen és bátran válaszoljanak az Isteni Mester hívására. Igen, a meghívás, hogy egyedül Krisztust szolgáljuk az Ő Egyházában, az isteni jóság mérhetetlen ajándéka, s ezt az ajándékot csak kitartó és bizalommal teljes alázattal lehet kiimádkozni. Ehhez szükséges, hogy a keresztény ember egyre jobban megnyíljon és figyelmes legyen, nehogy elmulassza a „kegyelem idejét”, amikor „az Úr kopogtat” (vö. Lk 19,44). Sajátos értéke van az áldozattal és a szenvedéssel összekapcsolt imának. A szenvedés a földi testben kiegészíti mindazt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből testének, az egyháznak javára (Kol 1,24). Ez a szenvedés a kérő ima igen hatékony formája lehet. Szerte a világon sok beteg egyesíti fájdalmát Krisztus keresztjével a szent hivatásokért könyörögve. Engem is támogatnak lelkileg péteri szolgálatomban, amit Isten bízott rám. Ezáltal igen értékes segítséget nyújtanak az Evangélium ügyéhez, még akkor is, ha ez nagyobbrészt észrevétlen marad. 3. Imádkozzunk azokért, akik a papságra és az Istennek szentelt életre kaptak meghívást! Szívem vágya, hogy egyre megszokottabbá váljon a hivatásokért végzett ima: az ima, amelynek az isteni misztérium imádásának, és a hálaadásnak kell lenni azokért a nagy dolgokért, amelyeket Ő vitt végbe, s amelyeket emberi gyarlóságaink ellenére továbbra is végbevisz; a szemlélődő imát a hivatásért való csodálkozás és hála kíséri. Minden ima-kezdeményezésnek a középpontjában a szent Eukarisztia áll. Az Oltáriszentségnek igen nagy jelentősége van mind a hivatások ébresztésében, mind azok kibontakozásában. Krisztus megváltó áldozata képes megerősíteni azokat, akik arra kaptak meghívást, hogy önmagukat egészen az Evangélium hirdetésének szenteljék. Nagyon jó, ha a szentmisét, az Eukarisztia ünneplését szentségimádás követi, amely így bizonyos értelemben a szentmise misztériumának meghosszabbítása. Krisztus szemlélése, aki valóságosan és lényegileg jelenvalóvá válik a kenyér és bor színe alatt, olyan lelkesedést ébreszthet azok szívében, akik a papságra vagy sajátos egyházi küldetésre kaptak meghívást, ami Péter apostolt arra késztette, hogy a Színeváltozás hegyén így kiáltson fel: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” (Mt 17,4, vö.: Mk 9,5; Lk 9,33). Kiváltságos lehetőség Máriával együtt, és Mária iskolájában szemlélni Krisztus arcát, akit benső hozzáállása miatt joggal nevezhetünk „eukarisztikus Asszonynak” (Ecclesia de Eucharistia, 53.). Bárcsak minden keresztény közösség az imádság igazi iskolájává válna, ahol azért imádkoznak, hogy ne hiányozzanak az apostoli munka mezejéről a munkások. De az is szükséges, hogy az Egyház állandó figyelmet szenteljen azoknak, akiket Isten meghívott, és akik „követik a Bárányt, amerre csak megy” (Jel 14,4). A papokra, az Istennek szentelt életet élő nőkre és férfiakra, a remetékre és szűzekre, a világi intézmények tagjaira – azaz tulajdonképpen mindazokra gondolok itt, akik a hivatás ajándékát elfogadták és azt „törékeny cserépedényben hordozzák” (2Kor 4,7). Krisztus titokzatos testében a szolgálatok és a kegyelmi adományok sokfélesége van jelen (vö.: 1Kor 12,12), amelyek mind a keresztény nép megszentelését szolgálják. Az életszentségre való törekvés során, – amelynek az Egyház minden tagját lelkesítenie kell, – elengedhetetlen, hogy imádkozzunk azért, hogy a meghívottak hűségesek maradjanak hivatásukhoz, és az evangéliumi tökéletesség lehető legmagasabb fokát érjék el. 4. A meghívottak imája A Pastores dabo vobis kezdetű apostoli levelemben hangsúlyoztam, hogy „a saját egyháza iránti lelkipásztori szeretet, az egyház jövőjének szolgálata megkívánja, hogy a papnak legyen gondja arra, hogy találjon valakit, aki majd követi őt a papi szolgálatban” (74). Annak tudatában, hogy Isten maga hívja azt, akit akar (Mk 3,13), Krisztus minden szolgájának gondot kell fordítania a hivatásokért való kitartó imára. Az ilyen embernél senki sem érti meg jobban a nemzedékváltás sürgősségét, amelyhez szükséges, hogy legyenek nagylelkű és szent férfiak, akik az Evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására vállalkoznak. Ebből a szempontból egyre inkább fontos „az Úrhoz, a hivatásához és a küldetéséhez való hűséges ragaszkodás” (Vita Consecrata 63.). A meghívottak életszentségétől függ tanúságtételük ereje, valamint az a képességük, hogy másokat megnyerjenek, és arra indítsanak, hogy egész életüket Krisztusra bízzák. Ez az az út, amelyen megállítható a megszentelt életre szóló hivatások csökkenése, ami miatt sok apostoli munka folytatása veszélybe került, különösen a missziós vidékeken. Ezenfelül sajátos értéket nyer a papságra és megszentelt életre meghívottak imádsága, mivel imájuk Krisztus főpapi imájának részévé válik. Általuk Krisztus imádkozik az Atyához, hogy szentelje meg és őrizze meg szeretetében azokat, akik bár a világban vannak, de nem a világból valók (vö.: Jn 17,14-16). A Szentlélek alakítsa az egész Egyházat az imádság népévé, amely a Mennyei Atyához könyörög, hogy adjon sok szent papi és megszentelt életre szóló hivatást. Imádkozzunk, hogy akiket az Úr kiválasztott és meghívott, legyenek hűséges és örvendező hirdetői az Evangéliumnak, amelyre önmagukat egészen szentelték. 5. Uram, bizalommal fordulunk hozzád! Isten Fia, téged az Atya minden idők minden emberéhez küldött a Föld minden részére! Téged kérünk Mária által, a Te Édesanyád és a mi édesanyánk által: ne engedd, hogy Egyházad hiányt szenvedjen hivatásokban, különösen ne hiányozzanak azok, akik egészen a Te Országodért szentelik magukat. Jézus, Te vagy az ember egyetlen Megváltója! Testvéreinkért imádkozunk hozzád, akik igent mondtak Neked a papságra, a megszentelt életre, vagy a misszióra szóló hívásodra. Add, hogy életük napról napra megújuljon, és élő Evangéliummá váljanak. Irgalmas és szent Urunk, küldj szüntelenül új munkásokat Országod aratásába! Segítsd azokat, akiket arra hívsz, hogy napjainkban kövessenek Téged! Engedd, hogy akik arcodat szemlélik, örömmel válaszoljanak a csodálatos küldetésre, amelyet rájuk bíztál, néped és valamennyi ember javára. Istenünk, aki az Atyával és a Szentlélekkel élsz és uralkodol, most és mindörökké. Ámen.

A hit harcát harcoljuk

Szent Ciprián püspök és vértanú levelezéséből

Amikor küzdünk, és a közös hitért harcolunk, küz­delmünket nézi Isten, nézi Krisztus, és az angyalok is reánk figyelnek. Mekkora dicsőség, milyen kitüntetés Isten jelenlétében küzdeni és Krisztustól jutalmul ko­ronát nyerni.

Harcoljunk, szeretett testvéreim, teljes erővel, ké­szüljünk a halálos küzdelemre tiszta lélekkel, teljes hit­tel és az áhítat fegyverével. A harcba, amelyre a riadó szólít bennünket, vonuljon ki Isten egész tábora.

Hogyan fegyverkezzünk? Mi legyen a készületünk? Megmondja nekünk az Apostol: Csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra az igazságosság páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának a hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyi­lát. Tegyétek föl az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, azaz Isten tanítását (Ef 6, 14-17).

Ezeket a fegyvereket oltsuk magunkra, ezzel a lelki és mennyei oltalommal védjük magunkat, hogy a go­nosz napon tudjunk ellenállni az ördög támadásának, és legyőzhessük azt.

Vegyük fel tehát az igazságosság páncélját, hogy az ellenség dárdája elől biztosan védve legyen a mellünk. Harchoz való lábbelit húzzunk: az evangélium tanítá­sát, nehogy megmarhasson vagy letiporhasson a sátán, amikor rá akarunk lépni a fejére, és arra készülünk, hogy széttapossuk.

Bátran tartsuk magunk elé a hit pajzsát, hogy azzal tehessük ártalmatlanná ellenségünk lándzsáját.

A lélek erejét vegyük fejünkre, azt a sisakot, amely megvédi fülünket, hogy ne halljuk meg a bűnre vivó' szavakat; azt a sisakot, amely oltalmazza szemünket, hogy ne lássuk a gyalázatos bálványokat. Ez a sisak őrizze meg homlokunkon épségben az Isten jelét, és erősítse ajkunkat, hogy győztesen megvallhassuk hi­tünket Krisztus Urunkban.

Markoljuk meg jobb kezünkkel a lélek kardját, hogy bátran elvesse a kárhozatos bálványáldozatokat, hogy az Eucharisztiára emlékezzen az, aki az Úr testét vette, azt ölelje át, hogy azután a mennyei koszorúk jutalmát nyerje el az Úrtól.

Szeretett testvéreim, őrizzétek meg mindezt a szíve­tekben! Mert ha erről gondolkodunk, és erről elmélkedünk, akkor Krisztus katonája már jól ismeri vezére el­ igazító utasításait, amikor majd ránk tör az üldözés napja, s félelem nélkül indulunk a küzdelembe, és felleszünk készülve a győzelmi koszorúra.

Térjetek meg őszinte szívből!

Paolai Szent Ferenc levelezéséből

A mi Urunk, Jézus Krisztus, aki mindent felülmúló nagylelkűséggel jutalmaz, adja meg nektek munkátok bérét!

Kerüljétek el a rosszat, hárítsátok el a veszélyt! Mi pedig és minden testvérünk, jóllehet méltatlanok va­gyunk, kitartóan kérjük az Atyaistent és Fiát, Jézus Krisztust, valamint a Szűzanyát, Máriát, hogy ne hagyjanak magatokra lelki-testi jólétetek megszerzésé­ben.

Nagyon buzdítalak benneteket tehát, testvéreim, hogy bölcsen és gondosan munkáljátok lelketek üdvét. A halál biztos, az élet rövid, és mint a füst elenyészik.

Elmélkedjetek tehát a mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedéséről, aki irántunk való szeretettől indíttatva leszállt a mennyből, hogy minket megváltson. Elszen­vedett értünk minden lelki és testi gyötrelmet, és nem tért ki semmiféle kín elől sem. A tökéletes türelem és szeretet példáját adta nekünk, legyünk tehát mi is tü­relmesek a megpróbáltatásokban.

A gyűlölködésről és veszekedésről tegyetek le. Ke­rüljétek el óvatosan a kemény szavakat, és ha ki is csúsztak ilyenek az ajkatokon, ne restelljetek megadni az orvosságot is a szájatokkal, amivel a sebeket ejtetté­tek. Úgy bocsássatok meg kölcsönösen egymásnak, hogy később a sérelmet fel ne rójátok. A sérelemre való visszaemlékezés ugyanis: jogtalanság, a harag tovább-szövése, a bűn megőrzése, az igazságosság ellensége, rozsdás nyíl, a lélek mérge, az erények elvesztegetése, az elme férge, az ima megzavarása, az Istenhez intézett kerestek erejének megsemmisítése, a szeretet elárulása, szúrt tövis, soha el nem alvó gonoszság, soha el nem fogyó bűn és mindennapi halál.

Szeressétek a békét, ezt a mindenekfelett kívánatos, értékes kincset. Már tudjátok, hogy bűneink felkeltik Isten haragját. Bűnbánatot kell tehát tartanotok, hogy megbocsásson nektek az irgalmas Isten. Amit eltitko­lunk az emberek előtt, az nem titok Isten előtt. Térje­tek meg tehát őszinte szívből! Úgy éljetek, hogy el­ nyerjétek az Úr áldását, és az Atyaisten békéje legyen mindig veletek!

"Csodákat tesz a szívek mélyén"

A böjt visszavezet létünk igazságához

Bíró László püspök családoknak szóló gondolatai márciusra

"Amikor böjtöltök, ne legyetek komorak, mint a képmutatók. Keserves arccal böjtölnek ugyanis, hogy meglássék rajtuk.

Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat." (Mt 6,16)

A böjt említése idegenül hangzik a mai fogyasztói társadalomban, ugyanakkor aligha lehet aktuálisabb, fontosabb, mint éppen napjainkban. A böjt lényege ugyanis, hogy szabaddá tesz Isten és embertársaink számára, emellett a lét értelmességére is emlékeztet minket.

Aki böjtöl, az egyben szakít valamely beidegződésével, szabaddá válik arra, hogy életét megváltoztassa, megújítsa, vagyis megtérjen és felszabaduljon Isten felé.

Ugyanakkor a böjt szabaddá tesz arra is, hogy oda tudjunk fordulni a másik emberhez. Az ősegyházban szokásos volt, hogy böjtöt hirdettek a szegényebb egyházközségek megsegítésére. Amit a böjtölés révén megtakarítottak, azt összegyűjtötték és átadták a rászoruló közösségnek.

A nagyböjtben az önmegtartóztatás nemcsak az ételre és az italra vonatkozik. Törekedjünk arra, hogy időt szabadítsunk fel embertársaink számára. Gondoljuk meg, mi az, amin időt spórolhatunk meg. Próbáljunk a lényegre figyelni, arra, ami létünkhöz igazán szükséges. Tudjunk szabaddá válni a fogyasztói mentalitástól, a média által kínálgatott diktált portékáktól.

Nincs mindarra szükségünk, amit megveszünk, vagy amire időt pazarolunk. A nagyböjtben lemondhatunk a televíziónézésről vagy a fölösleges találkozásokról, a meddő csevegésekről. Ajándékozzunk több időt és energiát a család - a házastárs, a gyermekek, a nagyszülők - számára!

A böjt lényegéhez tartozik az is, hogy létünk értelmességére emlékeztet. Arra, hogy nem a semmiben botorkálunk, hanem úton vagyunk Valaki felé, akihez már most is tartozunk. "Nem böjtölhet a násznép, amíg vele a vőlegény" - mondta Jézus. Amikor azonban elmegy a vőlegény, akkor böjtölni fognak. A keresztény ember tudja: Krisztus már eljött, ugyanakkor még eljövendő. Készülünk a Vőlegénnyel való végső, nagy találkozásra, és a böjtben tudatosítjuk, hogy felé tart az életünk.

Amikor Jézus arra buzdít, hogy ne úgy böjtöljünk, mint a pogányok, óva int a képmutatástól és a szomorúságtól.

Örömünk alapja az, hogy létünk a Szentháromságos Isten szeretetéből indul ki, és oda is érkezik meg.

A böjt visszavezeti az embert a maga igazságához, a lét igazságához, és ezzel tudatosítja bennünk, hogy milyen dimenziókban létezünk: Istenhez és az embertárshoz tartozóan, a végső célra rendelten.

Lejegyezte: K.L.

forrás: Új Ember Magazin 2004. március V. évf. 3. szám

Elmélkedés a cölibátusról avagy "Ha azzal a vízzel oltod szomjadat, amit neked ez a mai fogyasztói társadalom kínál felfokozott mértékben, akkor szomjúságod visszatér."

Henri Boulad SJ: A tiszta vágy és a szexualitás

Ma este, Kedves Testvérek, szeretnék Önökkel együtt elmélkedni életünk egy jelenségének, a szüzességnek fontosságáról és arról, hogy Mária szüzessége milyen kapcsolatba hozható a mi cölibátusunkkal.

Mária, akit Szűznek nevezünk, eszmény számunkra, benső szemünknek sarkcsillag a tájékozódáshoz. De nem úgy tűnik, hogy anakronizmusnak, időszerűtlenségnek engedünk, ha 1981-ben a szüzességről szólunk? Olyan világban, amelyet átitat az erosz, amely a szexszualitás értékét és helyét eltúlozza, olyan korban, amelyben sok pap és szerzetes titkon vagy nyíltan megkérdőjelezi cölibátusa értelmét? Vajon a szüzesség és cölibátus túlhaladott érték már és a múlté, vagy ellenkezőleg, jövőt jelentenek?
Én személyesen azon a véleményen vagyok, hogy a pap úttörő, útkészítő. Pionírja egy olyan lehetőségnek, amelynek felfedezésére meg van híva a modern emberiség. Azt hiszem, hogy a mi tisztasági fogadalmunk egész különleges mértékben üzenet a mai világnak: nem egyszerűen értékes üzenet, hanem lényeges. Meg vagyok győződve róla, hogy a világnak sürgős szüksége van erre az üzenetre.
Amint tudjuk, egy sor teológus ma kétségbe vonja Máriának biológiai értelemben vett szüzességét.  Igazság szerint megkülönböztetjük a szüzességet „ante partum” és „post partum”, vagyis a szülés előtt, alatt és után. Ha tehát egyetértés van a teológusoknál a szülés előtti szüzességről, nincs szükség rá, hogy a két másikat tartsuk. Más szóval: az igazi szüzességre nézve, amely benső és szellemi realitás, semmiféle jelentősége nincs az érintetlen testi tényének.
A teológusok többsége korunkban egyöntetűen tartja a tételt, hogy Jézus normális úton született, mint bármelyikünk. Jézus születésének lefolyásában nem játszott közre külön csoda, amely szerint valami rendkívüli módon kellett volna elhagynia édesanyja testét. Ha azonban ez Mária szüzességét semmiféle tekintetben sem teszi kérdésessé, akkor föl kell tenni a kérdést, hogy mi az értelme a szüzesség szónak? Mi az, hogy egy férfi szűz, egy nő szűz, egy szív szűzi? Mi a szüzesség fogalmának pontos értelme?
Megkísérlem a tisztázást, éspedig olyan távlatban, amit én a vágy és kielégülés dialektikájának nevezek – a kiélt elégülést értve. Az ember vágyó lény. Minden szellemi teremtmény vágy, kívánság, mozgási törekvés valami vagy valaki után. Isten maga is vágy, végtelen vágy, aki a hármasság-viszonyban a lepecsételhetetlen forrás állapotában, a végtelen újulás állapotában teljesül.
Az Isten képére teremtett ember szintén vágy, másra irányulás, születése napjától kezdve! Már a csecsemő intenzív mozgás az édesanyjához, és ez az erős vágy biológiailag is mutatkozik, amint piciny ajkát az anyamell felé illesztgeti. Ha jóllakott, csillapul a vágy és szünetel, mert az ivás kielégülésében elenyészett. A gyerek elalszik.
Csaknem ugyanez a folyamat van előttünk a szexuális aktusnál. A férfit és nőt egymás iránti heves vágy hozza össze. Ha egyik a másiktól megkapta, amire vágyott, mindketten intenzív megnyugvást tapasztalnak, amely egy kielégülési ponton tetőzik. Itt elalszik a vágy, mindketten visszahúzódnak egymástól, szomjúságuk csillapult.
A pap és a szerzetes, aki tisztaságra kötelezte magát, nem akarja, hogy vágya csillapodjék. Az ő epedését nem ihatja föl és nem semmisítheti meg a kielégülés. Fönn akarja tartani. Ezt nevezem én a TISZTA VÁGY állapotának (L'état de désir pur).
Ezt az állapotot vagy megszenvedem mint elviselhetetlen feszültséget, vagy ellenkezőleg megélhetem, mint IGAZI EKSZTÁZIST ÉS EBBE AZ EKSZTÁZISBA BELERENDEZŐDHET EGÉSZ LÉNYEM.
Tudatában vagyok, hogy ez az állapot egy bizonyos módon nem normális és nem természetes, mert természete szerint minden vágy kielégülésre törekszik és ezzel a vágy megszüntetésére. A pap, a szerzetes, aki vágya kielégüléséről önként lemond, ébren tartja kívánságát és arra kötelezi magát, hogy más utat keres vágyának, mint ez a tisztán anyagi, érzéki élvezet.
Ebből érthető, hogy mennyire tökéletes a különbség a keresztény szüzesség és a buddhista szüzesség között. Ázsiában nem csupán arról van szó, hogy lemondanak a kielégülés élvezetéről, hanem ott elfojtják a vágyat magát. Gyökeréig elnyomnak minden kívánságot földi dolog után. A kereszténység határozottan szembefordul ezzel a tannal. A keresztény pap és szerzetes még inkább növeli és kiterjeszti megérzett vágyát. Ahelyett, hogy elnyomná, kibontakoztatja. Engedi, hogy vágya a tetőpontig tevődjön át, anélkül, hogy a kielégülésbe és ezzel a megszűnésbe belemenne.
Ha a vágyat megölöm, az embert ölöm meg. Lényének lényeges részét akarom elnyomni és végeredményben visszahelyezem a semmibe, a „halálba”, amely talán valami vágymentes buddhista nirvána – nem tudom –, de semmi esetre sem keresztény értelemben vett „halál”. A nirvána nem „extázis”, hanem „in-stazis”, ahogyan ma mondják, azaz visszafordulás egy emberalatti tudatállapotba. A keresztény „halál”, az én halála, az önlegyőzés, mélyen bele van írva a mi tisztasági fogadalmunk legbensejébe, mint a halál az élet szívébe; mint olyan halál, amely az életet nem semmisíti meg, hanem éppen ez viszi legmagasabb szintre. Egy krisztusi papnak, szerzetesnek, önmegtagadó élete ott van és ott marad a maga módján Himalája-magasban….
Ismétlem, hogy a tiszta, kitartó vágynak ez az állapota nem normális, azt merném mondani, hogy embertelen. Mikor az Apostolok panaszt emeltek az Úrnál, hogy túl nagy és „lehetetlen” magatartási módot kíván, az Úr ilyen feleleteket adott:

• „Aki fel bírja fogni, fogja fel!” (Mt 19,12)
• „Embereknél ez természetesen lehetetlen,
  de Istennél minden lehetséges.” (Mt 19,26)

Más szóval: Krisztus elismeri, hogy bizonyos dolgok, így a szüzesség állapota is, lehetetlen az embernek Isten kegyelmi működése nélkül. Ez az állapot emberfeletti követelmény, mert nem természetes. Aki azt mondja, hogy a tisztasági fogadalom nem természetes, annak igaza van, ám ha ez az állapot nem természetes, azzal még nem kell, hogy természetellenes legyen. Inkább természetfelettinek mondanám.
A természetfeletti magatartás két dolgot mond:

• Csakis hittel lehet felfogni.
• Csakis kegyelem által lehet élni.

Tisztán emberi mérlegeléssel, tisztán emberi szemlélettel a tisztasági fogadalom szörnyűség, abszurd dolog, tiszta ostobaság. Mivel korunk embere lehatároltan tartja világszemléletét ennek a földnek a dolgaira, csak természetes, hogy már nem érti ezt a fogadalmat. Így ma, főleg Nyugaton, sok pap és szerzetes számára elhomályosult a tisztaság értelme. A modern koráramlat, amely mindent magával ragad és kérdésessé tesz, őket is elragadta. Meggyöngítette hitüket. A hit szeme nélkül pedig, vagyis anélkül a sajátos tekintet nélkül, amely e világ dolgait a maguk időbeni határoltságában látja, amelyhez mi teremtmények kötve vagyunk, nem lehet a tisztaság titkát igazi dimenziójában megragadni.
Azt mondtuk, hogy a tisztaságot egyedül hitben lehet megérteni, és csak kegyelemben lehet élni, vagyis Jézus kegyelme nélkül és a Lélek ereje nélkül semmi körülmények közt sem tudunk ennek a követelménynek megfelelni. Az olyan tisztaság, amelyet nem a hit látásával és nem a kegyelem ösztönzésével élünk, de mégis vasakarattal tartunk, neurózist, pszichózist, vagy komplexeket vált ki – vagy legalábbis – boldogtalan papi lelket alakít. Míg a tisztaságot nem ismerjük fel igazi távlatában, a normális, vagy egyenesen patologikus tüneteket okoz. Ellenben az evangélium összefüggéseiben elhelyezve, ahol felismerjük lelki dimenzióját, önlegyőzésre kötelezi az embert és űzi előre önmegvalósulása útján. Túlvezeti az embert önmagán és segíti természetfeletti hivatásában, mint Isten gyermekét.
A megélt tisztaság szétfeszíti az „ember”-definíciót és arra kényszerít, hogy „kidugózódjunk”, szabaddá tegyük magunkat és megnyíljunk egy másik erőteljesebb és fényesebb szférának, az emberfeletti ember terének. De nem nietzschei értelemben, mintha az ember könyökölve önmagát szabadíthatná ki és építhetné fel. Nálunk semmiképpen sem ilyen emberfeletti emberről van szó, hanem az evangéliumi „Übermensch”-ről, Jézusról. Szellemi emberfelettiség ez. Itt emberfelettiségünket tiszta ajándéknak érezzük, a kegyelmi ránk hatás gyümölcsének. Az ilyen ember nagyon pontosan tudja, hogy gyökeret vert benne és kivirágzott valami, ami erősebb és nagyobb, mint önmaga.

„Az ember végtelenül felülmúlja az embert”,

mondja PASCAL. Ez igaz. Az ember felhívás. Hivatása van, amely fölötte vezet; és AQUINOI TAMÁS mindjárt „Summa Theologica”-ja elején ezt a rendkívüli állítást kockáztatja:

„Az ember természetes végződése természetfeletti”.

Az embernek meg kell mondani, hogy nem természeti lény ő, hanem földi végződése egy magasabb rendbe tartozik, olyan rendbe, amely messze túllépi természetét. Aquinoi Tamás elveszi az embertől a hamis hitet a természetes befejeződésben. A fa természetes módon végzi és ágai közt a madár is; ám az ember célja és végződése szellemi, holott ő is, mint minden teremtmény, a természethez tartozó „tárgy”. Végződése magasabb értelemben vett beteljesedés. Csakhogy az ember nem önmaga által teljesedik, hanem VALAMI által, ami nagyobb mint ő.

A szüzesség pontosan jele annak, hogy a teljes értelemben vett emberségre való meghívásunk transzcendens, vagyis túllép rajtunk. A transzcendenciának ez a lehetősége úgy él az ember szívében, mint annak elfogadása, hogy „az ember végtelenül felülmúlja az embert”. Kifejeződik ez a mi hármas szerzetesi fogadalmunkban, de egészen különlegesen előtérbe jön a tisztasági fogadalomban. A szerzetesi élet erőteljes meghirdetése annak, hogy az embert nem lehet körülkeríteni egy meghatározással. Ki is jelentkezne rá, hogy megdefiniálja az embert?….. Az „ember” fogalmának nincs definíciója. Franciában a „definíció” szó a „finir”-ből való = végezni, végződni. Ennek a világnak minden valóságára tudok találni valami definíciót, csak az emberre nem, mert ő nagyobb, nem „véges tárgy”, ő ennek a világnak egyetlen olyan realitása, amely minden esetleges definíciót szétfeszítene. Hogyan? Azáltal, hogy az ember legmélyebb bensejében, létalapjában törekvés az Abszolúthoz, a Végtelenhez.
Modern fogyasztói társadalmunk megkísérli, hogy az emberi életet és láthatárait beszűkítse azzal, hogy az embernek teljesen földi, köznapi célokat mutat. Nemsokára az ultramodern videokészülék is köznapi ízű lesz. Utazások, cigaretta kábít el. Reklámozzák a szex élvezet fokozását. Olyan társadalomban élünk, amely szünet nélkül ezt ismétli az embernek:
 „Egyél! Igyál! Lakjál jól! Ragadd meg!

Végy magadnak! Fogyaszd! Élvezd! Éld ki magad!
Ne bonyolítsd! Oldódj fel!”

A mi lelki életünk élő tiltakozás az embernek ez ellen a felszínesítése, elsekélyesítése és elidegenítése ellen, ez ellen az illuzórikus boldogság ellen. Radikális ellene mondás az ember egyenesen bűnös leszűkítése ellen a közönséges fogyasztó-nívóra. A papi és szerzetesi élet azt hirdeti, hogy az ember – minden ember – több, mint egy könnyen megtölthető test, egy könnyen jóllakatható állat. Az emberben olyan szomjúság él, amit semmiféle emberi, semmiféle földi nem képes csillapítani. Jézus a vizet merítő szamáriai asszonnyal folytatott fantasztikus beszélgetésében ott a kútnál, ezt mondja:

„Aki ebből a vízből iszik, az megint szomjas lesz.
Aki azonban abból a vízből iszik, amelyet én adok neki,
nem szomjazik meg örökre.” (Jn 4,13k)

Igen, ha azzal a vízzel oltod szomjadat, amit neked ez a mai fogyasztói társadalom kínál felfokozott mértékben, akkor szomjúságod visszatér. Hamarosan megint jelentkezik és újból félrevezet, és te a vágyadat, amely alapjában egészen más irányú, alapvetően a Végtelen vágya, véges élvezettel bódítod el: egy újabb bevásárlási lázzal, vég nélkül ismételt szex-kielégüléssel, még messzebbre tervezett úti céllal…. Mindig azt hiszed majd, hogy csillapítod szomjadat, megnyugszol, de nem bírsz. Csalódásod folyamatának nincs vége, mert az esélyt átengeded az élvezetnek, hogy az maradjon az erősebb: erősebb, mint te.
Az eljövendő Istenország kedvéért megélt cölibátus, hogy az eljöjjön – vagy jobban mondva: hogy siettessük belenövésünket – ez az állapota annak, aki elfogadta, hogy folytonos legyen a szomjúsága, aki ezt igazán és tudatosan éli, időnként a legmagasabb fokon. Nem fojtja el, nem oltja ki, mert tudja, hogy az ő „földi szomjúsága” csupán vetülete egy egészen más szomjúságnak. Visszautasítja azt az elképzelést, mintha ez a tiszta vágy egy földi, azaz véges tárggyal betölthető és kielégíthető lehetne.
Itt hidat találunk a vallásos böjtölés jelenségéhez, a fogadott böjt és a tisztasági fogadalom között szoros kapcsolat van. A vállalt böjtidő jelképes cselekedete annak az embernek, aki elfogadja kielégületlen állapotát. Éhes marad és inkább szenved, hogy ezzel tanúsítsa, hogy valami mást kell még keresni és hogy:

„Az ember nemcsak kenyérrel él.” (Mt 4,4)

Ha ismerjük, hogy a pszichoanalízis és pszichológia szerint erős kapcsolat van az éhség és a szex között, akkor könnyű összefüggést találnunk a cölibátus és a böjt között. Az egyik esetében éppúgy, mint a másikban, tartózkodásról van szó egy jóllakástól. Tartózkodás ez, hogy betöltsünk egy reális űrt. Elutasítjuk azt, hogy vágyunk egy kielégülésben szűnjön.
Mária ragyogó példája a vágy emberének. Az ő szüzessége vágy a tetőfokon, azaz a legnagyobb mértékben összefogott vágy. Később még szólunk az ilyen vágy hatékony vonzó erejéről, a vágyról, amelyre felelnek.
Nekünk, embereknek, minden egyes teljesületlen kívánság szenvedést jelent. De talán a „szenvedés” szó számunkra általánosító fogalmú: inkább azt kellene mondanunk, hogy ez a kívánás bennünk egy fontos kimélyítést tart nyitva. A tisztasági fogadalom kimélyíti az embert, szabaddá teszi a szívét és kitágítja lényét a végtelenre. Így végül is a tisztaság végső célja a szeretet-képesség növelése. Egy szűzi ember szíve a növekedésre való meghívást hordozza, ez benne a következmény, nem pedig – mint valaki gondolja – a beszűkülés, eljelentéktelenedés, vagy pláne megmerevedés. Ha szívünk valamilyen módon megélt tisztaság miatt beszűkülne, ez katasztrofális lenne és kötelezve lennénk, hogy mihelyt lehet, megházasodjunk. Ám hogyha a szüzesség olyan életforma, amely által az ember vágya és sóvárgása elmélyül, mert szívét nagyobbá teszi és fogékonyabbá, akkor egészében kitágul a lénye a szeretetközlésre. Mélyebben lesz képes a szeretetet érezni és gazdagabban tudja adni: lépésről-lépésre jobban önmaga lesz. Ebben az önfelülmúlásban a lemondás által kiteljesül.
Egyesek azt hiszik, hogy Isten a papi és szerzetesi ember szívét égi jelenlétével tölti el és kielégíti. Ebben én nem hiszek. Ehhez a kérdéshez szeretnék Önöknek egy igen erőteljes szöveget idézni a német protestáns teológustól, DIETRICH BONHOEFFER-től. Börtönből írt leveleiben található (1943–44):

„Semmi sincs, ami betölthetné az űrt, ha távol vagyunk azoktól, akik szeretnek minket, és téves lenne pótlékot keresni, hogy kárpótlás legyen ezért a távollétért.

Egész egyszerűen ki kell tartanunk és megállni próbánkat. Kezdetben ez nagyon nehéznek látszik, másrészt viszont vigasztaló körülmény, mert a tátongó üresség megmenti a köteléket köztük és köztünk.

Az is tévedés lenne, ha azt mondanánk, hogy Isten kitölti ezt az ürességet. Nem. Isten nem tölti ki; engedi, hogy fönnmaradjon; nem érinti. Így egymással való közösségünk eleven marad, – még fájdalom és szenvedés árán is.”
(Dietrich Bonhoeffer) 

Becsapnák a fiatal szerzetest, ha ezt mondanák neki:

„A tisztasági fogadalom nem probléma. Isten vigasztalásának ajándékai majd teljesen betöltik a szívedet. Hamarosan tapasztalod, hogy megszűnt benned az üresség és nem esik nehezedre a fogadalom.”

Nem, a tisztaságot nehéz élni, nagyon nehéz! Isten nem tölti ki szívünket, meghagyja a maga ürességében. Ez az üresség azonban éppen az Ő jelenléte a mi lényünk mélyén, ahol az üresség teret hoz létre. Az a mód, ahogyan Isten betölti szívünket, semmiképp sem egy asszonyé, aki valóban ért hozzá, hogy a szeretett férfi szívét betöltse. Isten jelenléte viszont kivájja az embert; azzal, hogy behatol, kiüresít, szabaddá tesz. Ne higgyük, hogy Isten hasonló kielégülésben részesít bennünket, mint egy nő szerelme, aki vigaszt ad és kivirágoztatja a szívünket.
Napjainkban sokféle fogalmat hallani az emberi boldogságról, a személy szabadságáról, kibontakozásáról. Így érthető, hogy megkérdezi korunk, vajon a lelki élet, főleg a szerzetesélet „boldogság útja”-e vagy inkább komplexeket és tudateltolódásokat szül? Boldog ember a szerzetes, a szerzetesnő, kivirágzott emberek-e ők, vagy közelebbről megnézve neurotikusok?
A felelet egyszerű. Az a bensőleg tapasztalt és megélt boldogság, amit nekünk a lelki élet nyújt, tökéletesen más rendbe tartozik, mint a természetes, hedonista szemléletű emberé. A keresztény örömet nem lehet egy szintre tenni szükséglet kielégülésének az érzésével – bármi legyen az –, mert a keresztény öröm a vágy kitágulása. Isten az emberszívet nem ember módra tölti ki, hogy csillapítsa az utána való vágyát, oltsa epedését. Hagyja a szívet üresen, sőt nagyobbítja ürességét, mert a maga részéről azt kívánja, hogy az ember ürességében növekedjék és feléje nyíljon. Az igazságnak megfelelően azt állíthatjuk, hogy ahol élik a tisztaságot, ott a csodák helye van. A tisztaság lehetetlenség, és emiatt csoda. Isten keze van itt a játékban.
Szóltam a tisztaság és böjt közti szoros összefüggésről, és most szeretnék egy további összefüggésre rámutatni, amely a tisztaság és az ima között van.
Az az űr, amelybe mi hitte beleimádkozunk, a böjt és tisztaság üressége együtt. Az imádkozó ember az odaadásnak ugyanazt az aktusát teszi, mint a böjtölő és tisztaságot élő ember. Ő is elfogad egy ürességet, amely évek folyásával nagyobbodik. Ő is megéli, hogy üres edénnyé válik az isteni kegyelem számára. Az igazi ima nem azt jelenti, hogy egy kezdeti ürességet kitöltünk érdekes elmélkedési anyaggal vagy megindult érzelmekkel, hanem ellenkezőleg, az imának üres teret kell létrehoznia az emberben. Hányszor hisszük, hogy az imának „ki kell töltenie” az embert, hogy az imában sok, nagy gondolat gazdagságának ott kell lenni. Tévedés! Nem, ne nyújtsuk ki a kezünket a tudás gyümölcse után és ne töltekezzünk ezzel! Maradjunk itt is a várakozás, az üresség állapotában, maradjunk nyitottnak és „szegény”-nek.
Itt találkozik minden: ima, böjt, tisztaság. Nevezzük szegénységnek, vagy engedelmességnek, mondjuk tisztaságnak, böjtnek, vagy imának, a mélyén ugyanazt a valóságot találjuk: a teljes benső kiüresedést. Ez a teremtményt megillető magatartás az Abszolúttal szemben. Az ember a totális szegénység és nyitottság állapotában tartja magát Teremtőjével szemben. Itt találja meg életünk a maga egységét, mert mindaz, amit mi itt különböző fogalmakkal jelöltünk, és amit különféle módokon élünk, egyetlen igazságot fejez ki. Ez az egyetlen igazság rendkívül egyszerű és ugyanakkor nagyon-nagyon mély: ezt én halálnak mondom, az ÉN halálának. Emlékeznek, mit mondtam a múlt évben a misztikus imáról? Emlékeznek arra a felírásra, melynél a halált egy háromoldalú ábra közepébe tettem? A halál a mi életünk szíve, a mi forduló-pontunk, ajtónk a magasabb szférába. A szerzetes, a szerzetesnő keresztre feszített és halott emberi lény. Tapasztalata van a halálról, mert lemondott az életről és elhagyta azt. Ezáltal a szabad halál által a pap a halálon túl él, túl ezen a világon. Isten országában él már és erről tesz tanúságot.

„Az én országom nem erről a világról való.” (Jn 18,36) 

Mi papok és szerzetesek az eljövendő országról teszünk tanúságot, életmódunkkal róla adunk hírt. Tovább kell mennünk, és azt kell mondani, hogy a szüzesség állapota nemcsak meghirdeti az eljövendő Istenországot, hanem előkészíti és sietteti eljöttét.
Hogy ezt a gondolatmenetet megértsük, térjünk vissza Máriához. Máriát mi „Istenanyának” nevezzük. Nem hangzik ez káromlásnak? Egy teremtményt Teremtője édesanyjának mondani! Az a szívósság, amellyel az Egyház az Efezusi zsinat óta védte az „Istenanya” címet, sejteti velünk, hogy itt lényeges dogmáról van szó a keresztény hittitkok között. Az igazság ez: Máriában, mint teremtett lényben megvolt semmiségének teljes tudata, vagyis elérte az alázat legmélyebb formáját annyira, hogy bensejében maga Isten foganhatott meg, lényéből létrejöhetett.

„Magasztalja lelkem az Urat,

lelkem újong Istenben, Üdvözítőmben,

mert látta szolgálója alázatát,

íme, most már boldognak magasztal engem minden nemzedék,

mert nagyot tett velem a Hatalmas.” (Lk 1,47–49)

Benső szegénységének ez a kútszerű mélysége egyenesen a legmeghittebb kapcsolatban van szüzességével. Mária saját személyében a legtisztább, legmagasabb és legátfogóbb mértékben megvalósította a szüzesség állapotát annyira, hogy benne határtalan tér alakult és Ő így végtelen befogadó edény lett. Olyan végtelen edény, hogy Isten maga ereszkedhetett belé, hogy megszülje Őt a világnak. Mivel Mária szűz volt, emiatt Istenanya.
Milyen erőteljes Mária szüzességének kapcsolata a termékenységgel! A szüzesség olyan állapot, amelyben a tiszta vágy olyan intenzitást ölt, hogy végül megteremti tárgyát. A legmélyebb epedés megkívánt tárgya valóság lett, lénye mélyéből megfogant. Ez történt Máriával. Isten, egy utána epedő szűzi szív legmélyebb talajából virágba szökkent – mint válasz. Minden igazi vágyódásnak teremtő hatalma van. A vágy teremt, megteremti tárgyát. A vágy megfogan, alakot ölt, valósul. Az a tiszta vágyakozás csodája, hogy termékeny.
Izrael történetében ugyanezt a jelenséget találjuk. Az izraelita nép egész történelmében tulajdonképpen a vágyódó várakozás hosszú útját találjuk. Ez a célirányos várakozás növekszik, fokozódik, és a Messiás tényleges eljövetelébe megy át.
Kezdetben a rabszolgaság kora van, amelyben a nép az Isten utáni vágyat Egyiptom húsosfazekainál és sok más földi öröm és élvezet által bódítja el. Ámde a szerető Isten érte megy, újból fölkelti a lelki vágyakozás lángját: a pusztába vezeti népét. Izrael nem érti, visszakívánkozik, dicséri az egyiptomi jólétet, a jó húst, a friss hagymákat….! Isten hosszas pedagógiájára van szükség, míg elvezetheti a népet a neki megígért földre, amely a minden anyagin túli Istenország előjele. És mi történik? A nép a „tejjel-mézzel folyó országban” lusta lesz és álmos. Vonjunk párhuzamot az újkor jólétével? Lusta és álmos….. – Megint közbelép Isten, mert ő nem mond le az emberről. Következik a babiloni száműzetés kemény kora. Végre itt a számkivetésben kitermi Izrael népe „Jahve szegényeinek” a nemzedékét (Anavím), akikben Isten a vágyódást és várakozást újra föléleszti és növeli. Ennek a kornak minden prófétai látomása, minden zsoltára ezen a vonalon mozog: vágyakozással teli és folyton fokozódó a várás. Ez egy napon elérte a felső határt és a kicsiny Mária tiszta és egyszerű lelkében koncentrálódott. Ő az utolsó „Jahve szegényeinek” a nemzedékében: ezeréves és ezerszeres várakozás örököse!
Az emberiség Mária szívében üres teret hozott létre, amely elég nagy, elég mély és tiszta volt, hogy Istent mágnesként odavonja. Jön és a tiszta vágynak erre a tökéletességére feleletet ad. Ő maga, a jelenléte, vett teret ebben az „embergyermekben”, Máriában:

„És az IGE testé lett

és köztünk lakott.” (Jn 1,14)

Ez az a szegénység, amely kellett: a tiszta vágy üressége. Máriában, a fiatal lányban, itt a mi világunkban, kiformálódott a földi edény Isten jelenléte számára. Ezt a vágyat semmi más nem lett volna képes csillapítani, csak Isten egyedül. Egy szűzi szívtől ellenállhatatlanul vonzatva lépett be hozzánk Isten és „miköztünk lakott”. Ez az inkarnáció csodája, ez a mi emberiségünk csodája, amely önmagát egy leányban, a Végtelen, az Abszolút, az Egyetlen utáni tiszta vágyban kimélyítette. Isten eljött. Mária lett a tartóedénye.
A szüzesség kiáltás Istenhez. Máriában ott találjuk a bensőséges és létbeli kapcsolatot az ok és okozat között, azaz az ember szüzessége és benne Isten inkarnációja között.
Nem kisebb van érvényben számunkra, szerzetesek és valamennyi pap számára. Mi Isten új népe vagyunk, mi vagyunk „Jahve új szegényei”, mi vagyunk azok, akik benső szegénységünket elfogadjuk és ezért ellene mondunk egy fogyasztói társadalomnak. Lemondunk az élvezetről és kielégülésről. Üresen maradunk, várunk, várakozunk. „A nép szegényei” vagyunk, akikben az emberiség folytatja, hogy kutakat ásson. Egyszer majd ott áll az emberiség igazi vágyának forrásánál és felismeri azt.

Gondoljunk arra, hogy Mária szimbóluma és mintája az Egyháznak, sőt, annak, amit hittel remélünk, mint az Egyház beteljesülését: 

 – Mária Szűz.

Az Egyházat is szűznek nevezzük.

– Mária az angyali üdvözlet napján a Szentlélek hitvese lett.

Az Egyház is a Szentlélek hitvese lett Pünkösdkor.

– Mária a megtestesülés által Istenanya lett. 

Nincs-e az Egyház is a legmélyebb értelemben meghívva, hogy Istenanya legyen…. a parúziában?
Mi papok és szerzetesek hivatásunkkal mint fölszenteltek, „konszekráltak”, kiemelt módon valósítjuk meg az Egyháznak és küldetésének lényegét. Életünkkel hirdetjük és jövendöljük az eljövendő Istenországot, és előkészítjük Jézus visszatértét, második, utolsó inkarnációját az idők végén. Akkor Jézus Krisztus minden lesz mindenekben.
Látjuk a párhuzamot „Jahve szegényeinek” nemzedékével, amelynek tiszta vágya korokon át megérlelődött, hogy végül Krisztus inkarnációjába menjen át? Krisztus ránk hagyta az egyházi szellemet, és mi konszekráltak, akik az ő szolgálatában állunk, mi vagyunk a második nemzedék, amely korok felett kibontakozik tiszta vágyában, hogy egy napon majd eljöjjön és minden emberrel a parúziában ragyogjon föl. Az emberiségen belül a mi lelki életünknek kell példájával azt a szükséges kimélyített teret létrehozni, amelynek talajából Isten újra előtörhet. Kell, hogy az emberiség a szegénység edénye legyen, az ürességé, a tiszta vágyé. Ha ez az edény elég tágas és mély, akkor eljön Krisztus visszatérésének órája – és ez az óra az emberiség kezében van.
A mi szerepünk, papoké és szerzeteseké az, hogy készítsük ezt az utat az emberiségnek, oktassuk ki lelki vágyában, éljük elébe a tiszta vágyat, hogy aki megígérte visszajöttét, véglegesen előléphessen az emberből – most már az összemberiség testéből. Ez „az idők beteljesülése”.
Mária szüzessége volt az első inkarnáció talaja, az Egyház szüzessége lesz a második és végleges megtestesülés talaja, „ha minden beteljesedik”.

• „A vágy összesülése által tör majd elő a parúzia.” (Teilhard de Chardin)
• „Tudatos-e bennünk a vágy végtelen hajtóereje?” (Sziénai Szent Katalin)

Ha győz az alázat, ha majd az emberiség bevallja és elismeri tehetetlenségét az istenivel szemben, ha a szükséges szegénység és szívbéli üresség TISZTA VÁGYBAN összesül, akkor vonzatva, „kényszerítve” lesz Isten, hogy belépjen. Akkor jönni fog. Akkor itt lesz a lelki törvényszerűség beteljesedése:

Az erőtlenségből és gyengeségből mindenhatóság lesz,
a szegénységből bőség és gazdagság…. „A nélkülözőket betöltötte javakkal,

de a gazdagokat üres kézzel bocsátotta el….” (Lk 1,53) 

„Boldogok a szegények…

Boldogok a szomorkodók…

Boldogok, akik éheznek é szomjaznak…

Boldogok vagytok, akik most sírtok…”

(A hegyi beszéd boldogságaiból: Lk 6 és Mt 5 szerint)

Ha az eddig mondottakat eszünkkel és szívünkkel átgondoljuk, akkor rájövünk az ÚJSZÖVETSÉG mély logikájára, amely olyan, mint egy fénygolyó. Mária nagy Magnifikatja (Lk 1), a Boldogságok (Lk 6 és Mt 5), a párbeszéd a szamáriai asszony és Jézus között (Jn 4) és Jézus példabeszédeinek minden tanítása egyetlen egységbe áll össze, egy logikus egészbe, amelyben az ember üressége mindig odavonzza Isten teljességét. Ez az üresség és telítettség, a szegénység és gazdagság, a tehetetlenség és mindenhatóság dialektikája.
Kedves Testvéreim, mi szerzetesek, papok, szegénységünk és ürességünk által, világi értelemben vett gyöngeségünk által megmaradunk a messze széttárt karok és vágyódó szívek magatartásában. Lemondunk arról, hogy magunkat törni akarjuk, hogy elvenni, megmarkolni, ölelni, bírni akarjunk. Mindnyájan tudjuk, hogy milyen nehéz ez adott alkalommal, és milyen nehéz általában is. Ez a viselkedés konkrét ellentéte a világ eljárásának és a világi elképzelésnek a boldogságról, amely éppen abban van, hogy az ember két kézzel kapjon egy kincs után, két kézzel vonjon magához egy asszonyt. Mi ellene mondunk, mi lemondunk a bírásról. Mint a mi Mesterünk a kereszten, kiterjesztve tartjuk karunkat, kiszolgáltatjuk magunkat, mint Ő, áldozatot hozunk és várunk…
Ez a lelki beállítottság a magja a mi lelki életünknek és a világ egyik része már egész jól megértett bennünket. Nem kevesen vannak, akik a mi életmódunkat hálával köszöntik, mint egy szembenállást a mai társadalom jóllakottságával, a birtoklás, az élvezet, a szórakozás istenítésével.
Bejezésül szeretném Önökben feleleveníteni FRA ANGELICO Angyali Üdvözletének csodálatos festményét, és javaslom, hogy bensőnkben szemlélődjünk ezen együtt:
Mária – kinyújtott nyakkal, éber szemmel, az egész arc előre szegül. Valami rendkívülit kutat, keres, vár. Ül ugyan, de mintha kész lenne felugrani, készen egy ismeretlen célra. A tiszta vágy Ő, mert feszült figyelmesség, készenlét, rendelkezésre állás. Ez a tökéletes kilépés önmagából, ez a kiüresült és bensőleg szabad lény kétségtelenül elsőrendűen szűzi szívet mutat. A művész ebben a lányban ábrázolja a képességet, hogy éber a MÁSIKKAL SZEMBEN: Isten iránt, az Ismeretlen, az őt szokatlanságával meglepő Lélek iránt. Fra Angelico Máriája a szellemi feszültség a tetőfokán, készenlét, túl kérdésen és feleleten. Kifejezi a tökéletes imádkozó tartást is, amely egyben az igazi szeretet tökéletes magatartása is, mert ez a kettő maradéktalan maga-elfelejtést jelent a másikra való tekintettel.

„Az ima a legjobb szeretet-tréning,
mert felelet nélkül marad.” (Saint-Exupery)

Igen! Az ima tiszta eksztázis a hallgató, látszólag távol lévő Isten előtt. Itt találkozik az imádkozó és a tisztán élő ember egy közös pontban: mindketten a lemondani tudó szeretetben gyakorolják magukat.
Kifejlesztem magamban a figyelés, az éber odahallgatás képességét. Adok ingyen, nem várok visszhangot, hálát, teljesülést. Próbálom uralmam alá fogni örömömet a földi javakon, próbálok túllépni szimpátián és antipátián.
A konszekrált ember arra van meghívva, hogy legyen ember mindenki számára; ember, aki ért hozzá, hogy leépítse saját szubjektivitását, a maga természetes egoizmusát, saját személyi érdekét, és ehelyett ad és áldoz. Csakis így képes jóságban, tapintatban és az emberekkel igazi kommúnióban kiteljesedni. Amilyen mértékben sikerül magunkban ilyen állapotot létrehozni, amit én a „SZERETET VIRÁGÁNAK” mondok, olyan mértékben teszünk tanúságot Isten Országáról, amely el fog jönni. Példának előre visszük az emberiség fejlődését és utat készítünk a végső cél felé.
A lemondásnak ehhez a csodájához részünkről radikális önmagunkra eszmélésre és folyamatosan mindig új megtérésre van szükség. Kérjük alázattal az Urat, hogy álljon mellettünk.

Forrás: Alexandriában, 1981. szeptember 6-án papoknak tartott előadás

Az Egyház követi egyetlen Jegyesét, Krisztust

Az Egyházban ősidőktől kezdve mindig akadtak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsokhoz igazodva akarták Krisztust nagyobb szabadságban követni és hűségesen utánozni. Mindegyik a maga módján Istennek szentelt életet élt. Sokan a Szentlélek sugallatára  remetéskedtek, mások szerzetesi közösséget alakítottak ki, amelyeket az Egyház a maga tekintélyével szívesen fogadott és jóvá is hagyott. Ekképpen  isteni terv szerint a szerzetes családoknak egész sora fejlődött ki csodás változatosságban. Ez nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Egyház kész legyen minden jóra (vö. 2 Tim 3, 17), a krisztusi testfelépítésének szolgálatára (vö. Ef 4, 12), sőt arra is, hogy a gyermekeinek jutott kegyelmi adományok pompájában úgy jelenjék meg, mint vőlegényének felékesített menyasszony (vö. Jel 21, 2). Az Egyház által itt is nyilvánvalóvá lett Isten sokrétű bölcsessége (vö. Ef 3, 10).

Mindazok, akiket Isten az adományok ilyen sokféleségével az evangéliumi tanácsok szerint való életre hívott, s akik ebben a hivatásban hűségesen élnek, sajátos módon kötelezik el magukat az Úrnak, mert Krisztust követik, aki szűzen és szegényen a kereszthalálig menő engedelmességével (vö. Fil 2, 8) váltotta és szentelte meg a világot, így ezek lelkes szeretettel amelyet a Szentlélek áraszt a szívükbe mindinkább Krisztusért élnek és az ő testéért, amely az Egyház (vő. Kol l, 24). Következésképpen, minél bensőbben egyesülnek Krisztussal önmaguk és egész életük átadásával, annál virágzóbb lesz az Egyház élete s annál termékenyebb apostolsága.

Valamennyi szerzetesi intézményben főleg azt tudatosítsák a tagok, hogy amikor az evangéliumi tanácsok útjára kötelezték el magukat, Isten hívására feleltek, tehát meghaltak a bűnnek, sőt lemondtak a világról is, hogy így egyedül Istennek éljenek. Egész életüket ugyanis az Isten szolgálatára adták oda, ez pedig egy sajátos konszekrációt hoz létre, amely mélyen a keresztségi konszekrációban gyökerezik és azt teljesebben fejezi ki.

Akik az evangéliumi tanácsokra kötelezték el magukat, mindenekfölött keressék és szeressék Istent, alti előbb szeretett bennünket, és minden körülmények közt törekedjenek ápolni a Krisztussal Istenben elrejtett életet; ebből ered és kap ösztönzést az embertárs szeretete: a világ üdvösségének és az Egyház gyarapodásának vágya. Ez a szeretet viszont élteti és irányítja az evangéliumi tanácsok gyakorlatát is.

A szerzetesek a mennyek országáért (Mt 19,22) vállalják a tisztaságot, amelyben kiváló kegyelmi adományt kell látni. A szívet ugyanis rendkívüli mértékben szabaddá teszi (vö. l Kor 7, 32-35), hogy annál jobban égjen a szeretettől az Isten és az összes emberek iránt. Éppen ezért a mennyei javak sajátos emlékeztető jele és a legjobb eszköz arra, hogy a szerzetesek nagy készséggel szenteljék magukat az Isten szolgálatára és az apostolkodásra. így Ők minden Krisztus-hívő számára felidézik azt a hitvesi viszonyt, az Egyház kapcsolatát egyetlen jegyesével, Krisztussal, amelyet Isten létesített és amely a jövendő világban fog teljesen megnyilvánulni.

Az Eucharisztia őrzése

„Senki nem mondhatja: az Eucharisztia az evésre való, nem a szemlélődésre. Az mégsem „közönséges kenyér”, mint ahogyan a legrégebbi hagyományok mindig is hangsúlyozzák. Őt enni (…) egy spirituális, a teljes embert érintő folyamat. Az Őt „enni” értelme: Őt bebocsátani magamba, úgy hogy az énem átalakul és megnyílik a nagy „Mi”-re, úgy hogy mi benne „egyetlen” leszünk (Gal 3,17). Így az imádás nem áll ellentétben az áldozással, de nem is mellette van, hanem az áldozás csak akkor éri el a maga mélységét, hogyha az imádás kíséri és övezi. A tabernákulumbeli eucharisztikus jelenlét nem jelent az Eucharisztia melletti vagy az Eucharisztia ünneplése helyetti másik felfogást, hanem ez voltaképpen annak teljes megvalósulása. Ennek a jelenlétnek az a következménye, hogy a templomban mindig van Eucharisztia. A templom sohasem válik holt térré, hanem annak az Úrnak a jelenléte folyamatosan élteti, aki az Eucharisztia ünnepléséből ered, minket magába bevezet, és lehetővé teszi, hogy mindig részesei lehessünk a kozmikus Eucharisztiának. Melyik hívő ember nem tapasztalhatta volna ezt? Egy olyan templom, ahol a tabernákulum előtt az örökmécses ég, mindig élő, mindig több, mint egy kőépítmény. Abban mindig vár rám az Úr, engem hív, engem is „eucharisztikussá” akar tenni. Így készít elő engem az Eucharisztiára, így mozgósít az İ újbóli eljövetelére.”

Forrás: J. Ratzinger bíboros: A liturgia szelleme c. könyv (Szent István Társulat, 2002. 81-82 oldal)

A pusztában kiáltanak szava

Szent Ágoston püspök beszédeiből

Keresztelő Jánosnak sajátos módon megszentelt születését ünnepli az Egyház. Nincs is más a szentek között, akinek a születése napját ünnepélyesen megülnénk. Megünnepeljük Keresztelő Jánosét, és megünnepeljük Krisztus Urunkét. E tény mellett szó nélkül elmenni nem lehet. De ha történetesen nem is tudjuk e tény nagy jelentőségét teljesen megmagyarázni, akkor annál inkább igyekezzünk majd nagyobb lelki haszonnal ennek a mélyére hatolni. Keresztelő Jánost egy idős, meddő asszony hozza a világra, Krisztus Urunkat pedig egy fiatal Szűz.

János apja megnémul, mert nem hiszi, hogy majd fia születik. Krisztus születését hittel fogadja a Szűz, és hite által fogan a méhében. Ezzel elétek tártam elmélkedésünk témáját. Azt azonban már előre is megmondom, hogy sem tehetségünk, sem időnk nincs ennek a nagy misztériumnak minden mélységét kifürkészni, de majd jobban megtanít erre titeket a Szentlélek, áld bennetek szól, még ha én nem is vagyok köztetek. Megtanít az, aki gondolataitokat vezérli, akit a szívetekbe fogadtatok, akinek templomává lettetek.

Keresztelő János átmenet az Ó- és az Újszövetség között. Hogy ő valamiképpen ilyen határ, azt maga Urunk is megmondotta: A törvény és a próféták Keresztelő Jánosig tartottak (Lk 16, 16). Az Ószövetséget személyesíti meg, de egyben ő az Újszövetség hírnöke is. Mint az Ószövetség megszemélyesítője, öreg szülőktől születik; viszont mint az Újszövetség megszemélyesítője, már anyja méhében prófétái. Még meg sem született, amikor Szűz Mária látogatásakor már ujjong anyja méhében. Már ekkor, születése előtt megkapta küldetését. Már ekkor, mielőtt meglátta volna Jézust, nyilvánvaló lett, hogy ő Krisztus előfutára. Isteni dolgok ezek, és az emberi gyarlóság mértékét meghaladják. Azután megszületik. János lesz a neve, és megoldódik a nyelve. Most nézzük a képek mögött a jelentést.

Zakariás hallgat. Elveszti hangját mindaddig, amíg meg nem születik János, az Úr előfutára, hogy megold­ja a nyelvét. Hát Zakariás némasága nem rejtett jövendölés-e? Mielőtt Krisztus tanítani kezdett volna, a jövendölések mintegy rejtettek voltak, és pecséttel lezártak. De megnyílnak az ő eljövetelével. Megnyílnak, és érthetők lesznek annak eljöttével, akit megjövendöltek János születésekor. Zakariás ajkának megnyílása ugyanazt jelenti, mint amit a templom függönyének kettéhasadása Krisztus kereszthalálakor. János, ha csalt önmagát hirdette volna, Zakariás ajkát ugyan meg nem nyitotta volna. Megoldódik azonban ez a nyelv,

mert megszületik a szó. Jánostól kérdezték ugyanis, amikor már hirdette az Urat: Ki vagy te? (Jn l, 19). Mire ó' azt felelte: A pusztában kiáltó szó vagyok (Jn l, 23). János a szó, az Úr pedig, aki kezdetben volt az Ige (Jn l, 1). János a mulandó szó, Krisztus a kezdetben létező' örök Ige.

Mária, apostolok Királynője, könyörögj érettünk.

Jézusunk, jó pásztor, Te azért jöttél, hogy keresd és üdvözítsd az elveszetteket. Azért alapítottál papságot Egyházadban, hogy minden időben folytassa műved. Könyörögve kérünk: küldj rnunkásokat szőlődbe! Küldj méltó papokat Szentegyházadba! Küldj szerzeteseket és szerzetesnőket! Add, hogy mindenki kövesse hívásodat, akit öröktől fogva szolgálatodra választottál. Mária, apostolok Királynője, könyörögj érettünk.

Amen.

Szerzetesség....

„Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük”

2004 márciusából egy gondolat sor:

Az idei évben Húsvét misztériuma – Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása – Mel Gibson filmje, a „Passió” révén a világ központi témájává lépett elõ a média segítségével. Megdöbbentõ, hogy a fogyasztói társadalom elanyagiasodott és ellelketlenedett felfogása közepette ilyen tömegeket mozgatott meg a 2000 éves, már sokszor feldolgozott „Jézus-sztori”. Úgy látszik, hogy még ma is aktuális, mert sok embert megmozgatott pro és kontra. A katolikus egyház az evangéliumokról valaha készült leghitelesebb mûnek tartja a filmet, amely új dimenzióba helyezi a hívek és Jézus Krisztus kapcsolatát. A Vatikán szerint „a film a mûvészet és a hit diadala.”

Mi a Jézus Krisztus szenvedése iránti felfokozott érdeklõdés oka? Vajon csak a film körüli botrány csinált ilyen nagy reklámot a Passiónak vagy valóban ekkora az igény egy százszor elmesélt történet újabb feldolgozására? Halott és elfelejtett dolgok, témák és személyek nem tudnak ilyen hatást kifejteni. Olyan érzése van az embernek, mintha az apostolok korában lenne, egy aranykor utáni Róma dekadenciája közepette, amikor a kereszt botránya megmozgatta és megváltoztatta a világot. Mintha Szent Pál apostol szavai elevenednének meg: „Mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük: Aki a zsidónak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktalanság, De a meghívottaknak, akár zsidó, akár görög: Krisztus, Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1.Kor.1,22.-24.)

Az egyház igehirdetésében mindig is kiemelt helyet kapott a kereszt teológiája (Jézus szenvedése és halála). A világban jelen lévõ rossz által az ember saját életében tapasztalja a bûn következményeit, nyomorát. Isten éppen errõl a szabad akaratból választott vakvágányról szeretné letéríteni az embert, ami már elõre vetíti az ember és a világ önpusztítását. Nem szabad akaratunkon erõszakot téve akar külsõ törvényeket ránk erõltetni, hogy ezáltal jobbak legyünk, saját fia, Jézus Krisztus által szeretne meggyõzni bennünket, hogy hallgassunk az Õ szavára, és ne legyünk kemény szívûek, hanem gondolkodásmódunkban változzunk meg és váljunk olyan emberré, akiben Istennek kedve telik. Az út nem könnyû, mert áldozatos életet kíván a hitben: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem.”

Az áldozatnak és a szenvedésnek önmagában nincs értéke és értelme, mert ott van állandóan a kérdés: miért? Ezért is menekül sok ember elõle. Jézus szenvedésének és kereszthalálának is csak a feltámadás fényében van értelme. „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsõségében?” (Lk.24,26.) Jézus meg akar tanítani, hogy az életben csak a megharcolt és megküzdött dolgoknak van igazi értéke, és a harc, küzdelem és szenvedés után mindig feltámadás jön, akkor is, ha sokszor kilátástalan a helyzet. Jézussal nem ez történt? Az Õ szenvedése és kereszthalála életének csõdje, de a feltámadás fényében minden átértékelõdik, más fényt kap. Ezt pedig azért vállalta, hogy értelmet adjon a szenvedésnek, és a halálban ne az elmúlást lássuk, hanem az örök élet kezdetét. Aki hittel végigjárja az élet keresztútját, azt Isten részesíti fia dicsõségében, a feltámadásban.

Zoltán atya

forrás: http://www.pilisvorosvar.hu/vorosvariujsag/2004/marcius/9.htm

Úr Jézus...

Úr Jézus, aki a papságot minden ember üdvösségére rendelted, folytatva benne megváltásod művét a földön: hallgasd meg alázatos könyörgésünket. Tedd, hogy valamennyi papod életszentségén és buzgóságán keresztül a keresztény nép elevenen érezze a te jelenléted, újra hallja a te hangodat, újra lássa a te csodáidat. Ébreszd fel legjobb ifjaink szívében a papi hivatást, úgy, hogy egyetlen nyáj, a legkisebb se legyen kénytelen pásztor nélkül maradni! Őrizd meg a jámborság, tisztaság és buzgalom által kispapjainkban azt az ajándékot, amelyet nekik adtál, amikor szent szolgálatodra hívtad őket! Sokszorozd meg és jutalmazd a jók szellemiekben és anyagiakban segítő szeretetét a hivatások érdekében! Őrizd és növeld a hitet és a kegyelmet keresztény népeinkben. Add meg nekünk mindezt, Te aki élsz, uralkodol és bennünket szeretsz mindörökkön örökké. Amen.

A Felajánlás szertartása a szentmisében

Juan José Silvestre Valór, a Szent Kereszt Pápai Egyetem professzora és a  Liturgiai Szentszéki Irodájának tanácsadója

Róma, 2010. február 19. (zenit.org)

A korai egyházi szokás szerint a püspök vagy a pap a prédikáció után felszólította a hívőket: „Conversi ad Dominum” vagyis „Forduljatok az Úr felé”. Ezt azt jelentette, hogy kelet felé, a felkelő Nap felé, Krisztus újra eljövetelének jele felé kell fordulni, mert vele találkozunk az Eucharisztiában. Ahol erre a fordulatra nem volt mód, akkor mindenki legalább Krisztus képe vagy a kereszt felé fordult, lelkét az Úr felé irányította.

A belső, a lélekben történő fordulatra utalt a konverzió kifejezés: fordítsuk lelkünket Jézus Krisztus, az élő Isten, az igazi világosság felé. Erről szólt XVI. Benedek pápa 2008. évi húsvéti homíliájában.

Az Igeliturgia után kezdődik az Eucharisztia liturgiája. Tudjuk, hogy a mise két része szorosan összetartozik, mint „az istentisztelet egybefonódott, egysége”. (Római Misekönyv, Inst.28). A Felajánlás az adományok felajánlásoval (oblatio donorum) kezdődik.  A pap az Úr Jézus nevében így indítja az Eucharisztia Liturgiáját. (Római Misekönyv, Inst.72-73.) Ez nemcsak a mise két fő része közötti epizód, hanem ezzel kapcsolódik össze a két rész, anélkül, hogy összekeveredne. Az Ige Liturgiája, amelynek során az Egyház Isten Szavát hirdeti, egyenesen vezet el az Eucharisztiához.

Az Igeliturgia valódi kommunikáció: igehirdetés és dialógus. Isten szól népéhez és a nép, aki válaszol, a csönd és az ének által teszi magáévá az isteni Igét. Az emberek hallgatják és követik Isten Igéjét, megvallják hitüket a Hiszekegyben, és bizalommal tárják kéréseiket az Úr elé. (Római Misekönyv, Inst.55).  Ezért az, aki hirdeti az Igét, azok felé fordul, akik őt hallgatják, és fordítva: mindez jelzi, hogy célszerű egymással szemben lenni. 

Amikor viszont a pap ellép az ambótól és az oltárhoz, az Eucharisztia liturgiájának középpontjához lép (Római Misekönyv, Inst. 73), fel kell készülni a pap és a hívek közös imádságára az Atyához Krisztus által a Szentlélekben. (Római Misekönyv, Inst. 78)  A pap ekkor az oltártól szól a hívekhez. Az Eucharisztia liturgiája során sorra kerülő szent cselekmény elsősorban nem a közösséghez szól. Valójában mind a pap, az egész Egyház képviselője, mind a hívek bensőjében, lelkében Isten felé fordul Jézus Krisztus által (versus Dominum per Iesum Christum). A pap és a hívek nyilván nem egymáshoz imádkoznak, hanem az Úrhoz. Ezért imádság alatt egy irányba fordulnak, Krisztus vagy a kereszt felé vagy felfelé, ahogyan a Krisztus Urunk mondta főpapi imáját szenvedése előestéjén.

Az adományok bemutatása (oblatio donorum), a Felajánlás a szentmise áldozatot készíti elő. A korai Egyházban ez nem volt más, mint előkészület az ünnep középpontjára, csúcsára, az Eucharisztikus Imádságra. Erre utal Szent Jusztin hitvallása (Szent Jusztin: Apológia) és a Római Miserend 7. századi változata. A hívek felajánlását azonban nem szabad csupán külsődleges előkészületnek tekinteni.

Valójában ezt az aktust már igen régen mélyen értelmezik. Az adományok előkészítése nemcsak külsődleges cselekmény, hanem belső tartalma van. Úgy tartották, hogy a zsidó gyakorlatból ered, amikor a családfő Isten felé emelte a kenyeret, hogy megújítva kaphassa vissza tőle. Mélyebb értelmezésben összefügg Izrael felkészülésével az Úr előtt való megjelenésre. Az adományok előkészítését egyre inkább úgy értelmezték, mint felkészülést arra, hogy a keresztényeket adományaik képében jutnak az Úr elé.  Valójában mi, az Igéhez hasonulva vagyunk az áldozat igazi ajándéka, vagy legalábbis annak kellene lennünk az által, hogy részt veszünk abban a cselekményben, amikor Jézus Krisztus Atyjának feláldozza önmagát.  (J. Ratzinger, "El espíritu de la liturgia. Una introducción," p. 237.)

Az adományok felajánlásának ez az értelmezése összefügg a szentmise belső logikájával. „Jézus a maga radikális újdonságát beleilleszti az ősi zsidó áldozati lakoma keretébe. Ez maga az Eucharisztia, vagyis a hálaadás imádsága.”  Az ünnepélyes Eucharisztikus Imádság több, mint szavak láncolata. Isteni cselekmény emberi beszéd által. Ezen keresztül a föld átalakul, átlényegül a teremtményből valami mélyebb, nagyobb valósággá, az Úr Testévé és Vérévé. Mi, akik részt veszünk ebben a cselekményben, szintén átalakulunk Krisztus valóságos Testévé.  „ Az Ő tökéletes ajándékának emlékezete ugyanis nem az utolsó vacsora egyszerű megismétlése, hanem az Eucharisztia, azaz a keresztény kultusz radikális újdonsága. Jézus így ránk hagyta a feladatot, hogy lépjünk be az Ő "órájába": Az Eucharisztia egyesít bennünket Jézus önátadásának aktusával. Mi nemcsak statikusan fogadjuk be a megtestesült Logoszt, hanem részeseivé válunk önátadása dinamikájának. Ő magába von bennünket.” (XVI. Benedek: Sacramentum Caritatis, 11)

Isten maga működik az Eucharisztikus Imában, és ez által mi is az isteni cselekmény részesei leszünk.  Ez az út kezdődik a Felajánlással. Az út során a pap közvetítő szerepet tölt be, mint a szentmise kánonjában és a szentáldozásnál.  Jelenleg a felajánlás során a hívek tanúi a pap közvetítő szerepének, amikor átveszi, és az oltárra helyezi az adományokat. 

Ekkor és a felajánló könyörgésnél, ami saját magunk felajánlását is jelenti, a mozdulatok másodlagosak. A felajánló imádság után az ember cselekedetei háttérbe szorulnak. A lényeg Isten cselekedete. Az Eucharisztikus Imádság által kíván minket és a világot átváltoztatni. Ezért logikus, hogy csöndben készülünk az Eucharisztikus Imádsághoz. Fontos, hogy az adományok felajánlásának látható mozdulatait belső folyamat kísérje. Az előkészületek során útnak indulunk, felajánljuk magunkat az Urnak, kérjük őt, hogy készítsen fel az átváltozáshoz. A csönd voltaképpen közösségi imádság és végül is közös cselekmény, utazás az Úrhoz . (.  (J. Ratzinger, "El espíritu de la liturgia. Una introducción," p. 236.).

Így tehát az adományok felajánlása „alázatos és egyszerű gesztus, de nagy jelentőségű: az oltárhoz vitt kenyérben és a borban Krisztus az egész teremtést átveszi, hogy átformálja és bemutassa az Atyának”. (XVI. Benedek: Sacramentum Caritatis, 47.)  Az Eucharisztia így lesz kozmikus és univerzális jelentőségű. A felajánlás készíti elő ezt a nagy ünnepet, és mi a hit titkába (mysterium fidei) helyezzük magunkat, ami maga az Eucharisztia: a világ, ami a Teremtő Isten keze által jött létre, most Krisztus által megváltottan visszatér hozzá. (II. János Pál: Ecclesia de Eucharistia, 8.)

Ez az, amit az adományok felemelése és az imádság jelent. „Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret. Felajánljuk neked, mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet kenyere.” Az imádság szövege hasonló ahhoz, amit a zsidók mondtak az asztalnál. Hálaadó imádságok a Kivonulás emlékére. Utalás arra, hogy kiválasztottak, és csendben várják Jézus Krisztus húsvéti misztériumát. Ezért az előkészület és Jézus Krisztus önfeláldozásának valósága hatja át a felajánlási imádság szavait.

Másfelől, „Az oltárhoz visszük a világ minden szenvedését és fájdalmát is, azzal a bizonyossággal, hogy mindez értékes Isten szemében.” (XVI. Benedek: Sacramentum Caritatis, 47) Valójában az áldozatot az igazi pap mutatja be, aki a papság rendjének szentsége által hatalmat kap az áldozat bemutatására, és a teremtett világot ez által Istenhez vezeti vissza. Az Eucharisztiában részt vevő közösség ezt az áldozati cselekményt nem mutatja be, de az egyetemes papság révén ők is felajánlják lelki áldozatukat a kenyér és a bor formájában.

A kenyér és a bor bizonyos értelemben jelképezi az egész eucharisztikus közösséget, és így az lélekben Isten elé kerül. Ez az adományok felajánlásának spirituális jelentése. (Római Misekönyv, Inst. 73)  Így érthető meg az oltáron levő adományok, a kereszt és maga az oltár tömjénezése jelezve, hogy az Egyház felajánlása és imádsága Istenhez száll fel, mint a tömjénfüst. (Római Misekönyv, Inst. 75)

Ez tehát az oka annak, hogy a korai Egyházban az Eucharisztia liturgiája, a teremtett világ bemutatása és felajánlása Istennek ezzel a felszólítással kezdődött: „Conversi ad Dominum” .  Hagyjuk el a veszélyes utakat, amelyeken gyakorta járunk gondolatainkban és cselekedeteinkben. Nézzünk inkább az Úrra. Mindig meg kell térnünk, életünket Isten felé kell fordítanunk. (ld.: XVI. Benedek húsvéti homíliája, 2008.)

A megtérés útja intenzív és közvetlen, amikor az Eucharisztikus Imádság felé vezet. és mindig a kereszt irányítja.  Csak tegyük a keresztet az oltár közepére. A pap és a hívek nézzenek a keresztre, és hagyják, hogy az vezesse őket az úrhoz, akihez együtt imádkoznak.

Az adományok bemutatása és felajánlása, az ezzel járó mozdulatok a megtérésre és az önfeláldozásra való készítenek fel. Különféle mozdulatok és szavak vezetnek erre. Nézzünk meg közülük kettőt.

a.)    Az „Alázatos lélekkel” (In spiritu huimilitate) formula  a francia liturgikus könyvekbe a 9. században került. Először az Amiens-i misekönyv felajánlási részében jelent meg. A római liturgiában a Kúria Ordo-jában található legkorábban, innen került V. Szent Pius Misekönyvébe.    A Nagy Eucharisztikus Ima (Római Kánon) szövege előtt, amit pontosan kell idézni, és aminek a keretében nehéz személyes szándékokat kifejezni, megtaláljuk ezt az imát, amelynél a miséző kifejezheti saját érzéseit. Az imádságot a Szentírás ihleti, de kifejezi a felajánlás tartalmát, szívünk és személyes áldozatunk felajánlását.

A többes szám („áldozatunk”: sacricium nostrum) fejezi ki ismét, hogy a miséző pap a közösség nevében szól. A pap csendben mondja a szavakat, de ez nem magánimádság.  Lehet a szavakat hangosan vagy csendben mondani, de mindenképpen közösségi imádság.

A csend, az ima, a pap testtartása, mély meghajlása is a bűnbánatra utal, és a misében résztvevőket is a bűnbánatra és Isten előtti alázatra, tiszteletre készteti. A mozdulatok a liturgia lényegére utalnak.

b.)    A kézmosás papi mozdulatai nem egyetemes hagyományból erednek.  Itáliában és Spanyolországban csak a 15. század végén jelentek meg, Franciaországban már a 9. században. Rómában eleinte gyakorlati szerepük volt, később nyertek szimbolikus jelentőséget.

Jelenleg a kézmosás jelképes cselekedet, következik a kísérő imádság formulájából, és abból is, hogy a pap csak a Szentostyát érintő ujjait mossa meg. A rítus a belső megtisztulás szándékát fejezi ki.  (Római Misekönyv, Inst. 76) Többen javasolták az aktus elhagyását. Nem lenne helyes, mert tanító szerepe van, és mert ismét kifejezi az Eucharisztia bemutatására készülő pap bűnbánatát. A mozdulatot kísérő ima a keresztény ókorból ered, bizonyítja ezt Tertullianus és az Apostoli Hagyomány.

A pap az adományok bemutatását a hívek felé fordulva fejezi be. Kéri, imádkozzanak, „hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt.” Ezek a szavak kifejezik az Eucharisztikus liturgia teljes isteni és egyházi tartalmát. Ugyanez vonatkozik a hívek válaszára: „Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára.” Mindezzel az szentmise egész folyamán tisztában kell lenni.  A híveknek tudniuk kell, hogy a Szentostya felajánlásával saját magukat is felajánlják a pap közvetítésével és vele együtt. (II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Conciliarum, 48.)

Korunk paradoxonja,

Korunk paradoxonja, hogy magasabbak az épületeink, de kicsinyesebb a természetünk, szélesebbek az autópályáink, de szűkebb a látókörünk. Többet vásárolunk, de azt kevésbé élvezzük. Nagyobbak a házaink és kisebb a családunk, több a kényelmünk, de kevesebb az időnk. Több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk, több a szakértőnk, mégis több a problémánk.

Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, túl meggondolatlanul költekezünk, túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk, túlzottan dühbe gurulunk, túl sokáig fennmaradunk, túl keveset olvasunk, túl sokat tévézünk, és túl ritkán imádkozunk. Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk, és túl gyakran gyűlölünk.

Tudjuk, mi a jólét, de azt nem, hogy mi a jó lét. Nagyobb dolgokat csinálunk, nem pedig jobb dolgokat. Éveket adtunk az élethez, nem pedig életet az éveknek. Eljutottunk a holdig és vissza, de nehezen megyünk át az út túloldalára azért, hogy az új szomszéddal találkozzunk.

Többet írunk, de kevesebbet tanulunk. Több tervet szövünk, de kevesebbet teljesítünk. Megtanultunk rohanni, de várni nem. Több komputert gyártunk, hogy több információt tároljunk, mint valaha, és egyre kevesebbet és kevesebbet kommunikálunk.

Ez a gyors étkezés és a rövid emésztés kora, a nagy emberek és a kis jellemek, a kiemelkedő hasznok és a sekélyes kapcsolatok időszaka. A tetszetősebb lakások, de szétesett otthonok korszaka. A villámutazások, az egyszer használatos erkölcsök, az egyéjszakás tartózkodások kora ez, és a tablettáké, melyek mindenre jók: felvidítanak, lenyugtatnak, ölnek.

Ügyelj rá, hogy szánj némi időt a szeretteidre is, mert nem lesznek melletted örökké. Legyen gondod rá, hogy magadhoz öleld azt, aki közel áll hozzád, mert ez az egyetlen kincs, amit jó szívvel adhatsz és időtlenül megmarad.

Mondd a párodnak, hogy „szeretlek”, de leginkább éreztesd vele. Egy csók és egy ölelés helyrehozza a sérelmeket, ha a bensődből jön. Fogd meg a kezét és őrizd meg ezt a pillanatot arra az időre, amikor ő többé már nem lesz itt. Szánj időt arra, hogy szeress, és szánj időt arra, hogy beszélgess.

Ne foglalkozz a lényegtelen számokkal. Olyanokkal, mint az életkor, a testsúly és a magasság.

Folyamatosan tanulj. Tudj meg többet a számítógépekről, a járművekről, a kertészkedésről, bármiről. Sose hagyd ellustulni az agyad.

Élvezd az egyszerű dolgokat. Nevess gyakran, hosszan és hangosan.

Tartsd becsben az egészséged: ha jó, akkor őrizd meg. Ha gyengélkedik, akkor javíts rajta. Ha már túl van azon az állapoton, amin magad segíthetnél, akkor fordulj segítségért.

Ne tégy kirándulást a bűnbe. Utazz el a környékre, a hegyek közé, a szomszédos megyébe vagy külföldre, de sose járj arra, ahol a bűn lakozik.

Mondd el minden alkalommal azoknak, akiket szeretsz, hogy szereted őket.

Mindig gondolj arra: az élet nem azzal mérhető, milyen sokáig lélegzünk, hanem azokkal a pillanatokkal, amelyektől elakad a lé­leg­ze­tünk.

És ne felejts el imád­kozni. Az ima túl emel ezen a világon.

egy ferences nővér gondolatai alapján

Jöjjön el a te országod!

 A Jézusról nevezett (Avilai) Szent Teréz szűznek „A tökéletesség útja” című könyvéből

 

  Vajon van-e olyan könnyelmű ember, aki, ha egy előkelő úrtól akar valamit kérni, nem gondolná meg előbb, hogy milyen alakban terjessze elő kérelmét, és mit akar tőle kérni? S hogy miért van arra szüksége? Nehogy elkedvetlenítse vagy megbosszantsa, főleg olyankor, ha valami fontos dologról van szó; márpedig a mi jó Jézusunk arra tanít bennünket, hogy csak ilyent kérjünk. Egy dolgot azonban nagyon feltűnőnek tartok itt. Nem lett volna jobb, én jó Uram, ha egy szóban foglaltad volna össze az egészet, és azt mondtad volna: „Add meg nekünk, Atyánk, azt, amire szükségünk van”? Tekintve ugyanis, hogy Isten olyan jól tud mindent, azt hihetne az ember, hogy nincs többre szükség.
     Ó, végtelen Bölcsesség! Közötted és Atyád között ez elég is lett volna, s ott a Getszemáni kertben nem is imádkoztál 

sok szóval. Kifejezted előtte óhajodat és rettegésedet, s az akaratára bíztad magadat. Mirólunk azonban, én jó Uram, nagyon jól tudod, hogy nem vetjük magunkat oly készséggel alá Atyád akaratának, amint te tetted. Nálunk szükség van arra, hogy megnevezzük kérésünk tárgyát, hogy ily módon jól megfontolhassuk, vajon hasznos-e nekünk az, amit kérünk, s ha nem találjuk annak, ne is kérjük. Mert ellenkező esetben, amilyenek vagyunk ezzel a mi szerencsétlen szabad akaratunkkal, el sem fogadnánk azt, amit az Úr megadna nekünk, még ha egyébként a leghasznosabb dolog volna is ránk nézve. Mert ha nekünk nem fizetnek készpénzt a kezünkbe, nem érezzük magunkat gazdagoknak.
     Az édes Jézus tehát azt kéri folytatólag számunkra, hogy vonuljon be szívünkbe Isten országa: Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod (Mt 6, 9). Csodáljátok itt a mi Mesterünknek végtelen bölcsességét! Vajon mit kérünk mi, midőn ez országért imádkozunk? Engem itt legfőképpen ez a kérdés foglalkoztat, s mindegyikünknek nagy szüksége van arra, hogy ezt megértse. Ő Szent Felsége belátta, hogy a mi gyönge tehetségünkkel nem vagyunk képesek megfelelő módon s úgy, amint illik, megszentelni, dicsérni, magasztalni és fennen hirdetni az örök Atya szentséges nevét, hacsak meg nem adja nekünk az ő országát már idelent. Ezért fejezte ki az édes Jézus ezt a két kérést közvetlenül egymás után. Hogy pedig megértsük, mit kérünk ezzel, s mennyire érdekünk ezért szüntelenül imádkozni és mindent megtenni, hogy kedvében járjunk annak, akinek hatalmában van megadni azt nekünk: ki akarom itt fejteni gondolataimat erről a dologról. 

    Az én nézetem tehát a következő. Sok egyéb javak között egyik nagy boldogsága a mennyek országának az, hogy az ember ott nem törődik többé a földi dolgokkal. A lélek ott tökéletes nyugalmat élvez önmagában; gyönyörködik saját dicsőségében; örül annak, hogy vele együtt mindenki örül; békéjét soha semmi sem zavarja; tökéletesen ki van elégítve, mert látja, hogy ott mindenki dicsőíti az Urat; mindenki megszenteli és áldja az ő szent nevét, és senki sem vétkezik ellene. Mindenki szereti Istent, s az illető léleknek sincs egyéb elfoglaltsága, mint az, hogy ő is szeresse. Nem is tudná nem szeretni, mert hiszen ismeri. S ha nem is ilyen tökéletesen s nem megszakítás nélkül, de azért mégis csak a mostaninál sokkal különb módon szeretnénk őt idelent, ha tiszta fogalmunk volna őróla.