Idén
immár kilencedik alkalommal került sor Désen a ferences lelkületű
fiatalok találkozójára, az úgynevezett FITT-re (Ferences Ifjúsági Téli
Találkozó). Ezek a találkozók mindig lehetőséget teremtenek találkozni a
ferences lelkiség vonzáskörében élő más fiatalokkal, köztük régi
barátainkkal is, akikkel már évek óta rendszeresen találkozunk
(ilyenkor, télen, na meg persze a nyári Ferences Ifjúsági Zarándoklaton –
FerIZán), na meg újabbakkal is, hiszen a kör évről évre bővül, mind
többen és többen töltjük meg ilyenkor a dési ferences kolostort.
Ilyenkor a találkozás, együttlét mellett mindig van egy-egy téma is. Idén a téma az egyházmegye programjával összhangban a misszió
volt, ezt próbáltuk megközelíteni nemcsak elmélkedéseken,
tanúságtételeken, kiscsoportos beszélgetésen keresztül, hanem
gyakorlatba ültetve is, sőt még játékunk és a szombat esti filmnézés is
ekörül forgott. Természetesen nem hiányzottak a programból a közös
szentmisék és zsolozsmázások, de a jókedv, a móka sem, újra meg újra
megtapasztaltuk együtt a ferences derűt és közvetlenséget.
A
találkozó péntek délután kezdődött, az Erdély különböző részeiből
származó csoportok érkezésével, zsolozsmával és vacsorával, ami után
Istennek is bejelentkeztünk, egy kis szentségimádással jelezve, hogy
elsősorban miatta vagyunk itt. Másnap a reggeli dicséret és a reggeli
után megismerkedtünk a nap témájával, kicsit elmélkedtünk azon, konkrét
példákból is kiindulva, hogy mi is a misszió: az a meggyőződésünk, hogy a
keresztény hit egyetemes; életpélda; ill. új közösségek alapítása vagy
már haldoklók megerősítése. Főként azt próbáltuk önmagunkban
tudatosítani, hogy a misszió nemcsak a messze földre utazók kiváltsága,
hanem mindannyiunk feladata, s ennek legalapvetőbb módja nem is a
beszéd, hanem a jelenlét, az életpélda, tetteinkkel tanúságot tenni a
szeretetről – nemcsak idegenek, hanem szomszédaink, családunk,
munkatársaink, azaz mindazok előtt, akikkel napról napra találkozunk.
Fontos odafigyelni arra is, hogy mindenkihez a maga nyelvén szóljunk,
nem riadva vissza akár a modern média eszközeitől sem, s persze sose
gondoljuk azt, hogy mi vagyunk azok, akik majd megmondjuk vagy
megmutatjuk embertársunknak, hogy mi a helyes, hiszen nagyon sokszor
ébredhetünk arra, hogy épp ők evangelizálnak minket. És ami talán a
legfontosabb, hogy mindig először önmagunkat kell evangelizálnunk,
hiszen csak az tud krisztusi lendülettel, a Szentlélektől kapott erővel
tanúságot tenni Istenről, aki találkozott vele, s van vele egy mély
kapcsolata, amit aztán másokkal is meg tud osztani.
Ezután
néhány játékon keresztül próbáltunk még közelebb kerülni a misszió
lendületéhez. A játékok szépsége számomra abban állt, hogy mivel
kiscsoportokban kellett dolgozni, ezek a játékok összekovácsolták a
csapatokat, nagyon jól együtt tudtunk dolgozni a fejtörőkön vagy épp
ügyességi játékokban. Ezután a csoportok készítettek egy-egy missziós
plakátot. Szép élmény volt együtt gondolkodni azon, vajon mi is a
legfontosabb üzenet Krisztusról, amit meg szeretnénk osztani másokkal, s
vajon ezt hogy is tudnánk szépen, kifejezően megvalósítani. Jó volt
együtt dolgozni, s különösen azért, mert tudtuk, munkánk nem öncélú,
ebéd után ugyanis plakátjainkkal és néhány szórólapocskán levő igével
elindultunk (szintén kiscsoportban) missziózni egy kicsit a városba.
Próbáltuk jelenlétünkkel felhívni a figyelmet Istenre, szétosztani
szeretettel az örömhírt tartalmazó igéket, szóba állni az emberekkel,
elbeszélgetni velük, vagy épp dicsőítő énekeket énekelni a látszólag
üres utcán, az arra járók csodálkozó tekintetétől kísérve. Érdekes
élmény volt.
Ezután
jött a nap talán legfontosabb része, a közösen ünnepelt szentmise,
amelyben Antal testvér a délutáni feladatra is építve újra felhívta
figyelmünket fő missziós feladatunkra: jelenlétünkkel tenni tanúságot
Istenről. Rámutatott arra is, hogy a missziózás sosem könnyű, Szent
Ferenchez hasonlóan először valószínűleg bolondnak fognak minket érte
tartani, de ez átugorhatatlan lépés ahhoz, hogy majd elkezdjenek
csodálkozni ezen, hogy mitől vagyunk mások, mitől cselekszünk másként, s
talán majd el is kezdjék példánkat követni (ahogy annak idején sokan a
Szent Ferencét).
Mise után vacsora következett, majd a Hullámtörők
(The Guardian) című filmet néztük meg, amely egy életeket mentő
tengerészről szólt, s utána maradék erőnket összeszedve megpróbáltuk még
kiscsoportban megbeszélni az igen sűrű nap élményeit, összefoglalni
saját elképzeléseinket a misszióról. A még mindig kitartóknak ezután még
volt játék, majd éjfélkor imádságos imaóra a templomban. Nagyon szép
befejezése volt ez számomra a napnak.
A
vasárnap természetesen elsősorban a szentmiséről szólt (előtte
reggeliztünk és zsolozsmáztunk, utána meg közösen összefoglaltuk a
kiscsoportos beszélgetések tanúságait). A prédikációban Leánder testvér
újra felhívta figyelmünket, hogy a sok kis történetből (nemcsak a nagy
dolgokból) áll a misszió, küldetésünk az, hogy a nehézségekben ne
meglágyuljunk vagy megkeményedjünk, hanem a kávéhoz hasonlóan, amely a
fővő vízben engedi ki leginkább zamatát, meg kell változtatnunk azt, ami
számunkra nehézséget okoz. Mindehhez erőt a Szentlélektől kell kérnünk,
aki kis hegyi patakhoz hasonlóan nem dübörög, nem tör össze semmit, nem
visz magával semmit, de csendesen utat vág magának, s az óceán felé
igyekszik.
A
találkozó végén egyenként kézrátételes áldást, és vele együtt küldetést
kaptunk a köztünk levő papoktól, a nap (és a találkozó) pedig egy
utolsó közös terítéssel, ebéddel és közös mosogatással zárult. Jó volt
együtt lenni, együtt dolgozni, enni, beszélgetni, együtt imádkozni,
köszönet és hála érte Istennek – na meg a szervezőknek és minden
jelenlevőnek. Most is fülembe csengenek az áldás szavai, vigyük
magunkkal mindannyian ezt a küldetést: „Találkozzék benned az öröm és a szeretet, és vidd magaddal mindenhová Krisztust és az ő szent evangéliumát!”
Kántor Emese
forrás: http://ofm.ro/eferi/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése