„Senki nem mondhatja: az Eucharisztia az evésre való, nem a szemlélődésre. Az mégsem „közönséges kenyér”, mint ahogyan a legrégebbi hagyományok mindig is hangsúlyozzák. Őt enni (…) egy spirituális, a teljes embert érintő folyamat. Az Őt „enni” értelme: Őt bebocsátani magamba, úgy hogy az énem átalakul és megnyílik a nagy „Mi”-re, úgy hogy mi benne „egyetlen” leszünk (Gal 3,17). Így az imádás nem áll ellentétben az áldozással, de nem is mellette van, hanem az áldozás csak akkor éri el a maga mélységét, hogyha az imádás kíséri és övezi. A tabernákulumbeli eucharisztikus jelenlét nem jelent az Eucharisztia melletti vagy az Eucharisztia ünneplése helyetti másik felfogást, hanem ez voltaképpen annak teljes megvalósulása. Ennek a jelenlétnek az a következménye, hogy a templomban mindig van Eucharisztia. A templom sohasem válik holt térré, hanem annak az Úrnak a jelenléte folyamatosan élteti, aki az Eucharisztia ünnepléséből ered, minket magába bevezet, és lehetővé teszi, hogy mindig részesei lehessünk a kozmikus Eucharisztiának. Melyik hívő ember nem tapasztalhatta volna ezt? Egy olyan templom, ahol a tabernákulum előtt az örökmécses ég, mindig élő, mindig több, mint egy kőépítmény. Abban mindig vár rám az Úr, engem hív, engem is „eucharisztikussá” akar tenni. Így készít elő engem az Eucharisztiára, így mozgósít az İ újbóli eljövetelére.”
Forrás: J. Ratzinger bíboros: A liturgia szelleme c. könyv (Szent István Társulat, 2002. 81-82 oldal)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése