Juan José Silvestre Valór, a Szent Kereszt Pápai Egyetem professzora és a Liturgiai Szentszéki Irodájának tanácsadója
Róma, 2010. február 19. (zenit.org)
A korai egyházi szokás szerint a püspök vagy a pap a prédikáció után felszólította a hívőket: „Conversi ad Dominum” vagyis „Forduljatok az Úr felé”. Ezt azt jelentette, hogy kelet felé, a felkelő Nap felé, Krisztus újra eljövetelének jele felé kell fordulni, mert vele találkozunk az Eucharisztiában. Ahol erre a fordulatra nem volt mód, akkor mindenki legalább Krisztus képe vagy a kereszt felé fordult, lelkét az Úr felé irányította.
A belső, a lélekben történő fordulatra utalt a konverzió kifejezés: fordítsuk lelkünket Jézus Krisztus, az élő Isten, az igazi világosság felé. Erről szólt XVI. Benedek pápa 2008. évi húsvéti homíliájában.
Az Igeliturgia után kezdődik az Eucharisztia liturgiája. Tudjuk, hogy a mise két része szorosan összetartozik, mint „az istentisztelet egybefonódott, egysége”. (Római Misekönyv, Inst.28). A Felajánlás az adományok felajánlásoval (oblatio donorum) kezdődik. A pap az Úr Jézus nevében így indítja az Eucharisztia Liturgiáját. (Római Misekönyv, Inst.72-73.) Ez nemcsak a mise két fő része közötti epizód, hanem ezzel kapcsolódik össze a két rész, anélkül, hogy összekeveredne. Az Ige Liturgiája, amelynek során az Egyház Isten Szavát hirdeti, egyenesen vezet el az Eucharisztiához.
Az Igeliturgia valódi kommunikáció: igehirdetés és dialógus. Isten szól népéhez és a nép, aki válaszol, a csönd és az ének által teszi magáévá az isteni Igét. Az emberek hallgatják és követik Isten Igéjét, megvallják hitüket a Hiszekegyben, és bizalommal tárják kéréseiket az Úr elé. (Római Misekönyv, Inst.55). Ezért az, aki hirdeti az Igét, azok felé fordul, akik őt hallgatják, és fordítva: mindez jelzi, hogy célszerű egymással szemben lenni.
Amikor viszont a pap ellép az ambótól és az oltárhoz, az Eucharisztia liturgiájának középpontjához lép (Római Misekönyv, Inst. 73), fel kell készülni a pap és a hívek közös imádságára az Atyához Krisztus által a Szentlélekben. (Római Misekönyv, Inst. 78) A pap ekkor az oltártól szól a hívekhez. Az Eucharisztia liturgiája során sorra kerülő szent cselekmény elsősorban nem a közösséghez szól. Valójában mind a pap, az egész Egyház képviselője, mind a hívek bensőjében, lelkében Isten felé fordul Jézus Krisztus által (versus Dominum per Iesum Christum). A pap és a hívek nyilván nem egymáshoz imádkoznak, hanem az Úrhoz. Ezért imádság alatt egy irányba fordulnak, Krisztus vagy a kereszt felé vagy felfelé, ahogyan a Krisztus Urunk mondta főpapi imáját szenvedése előestéjén.
Az adományok bemutatása (oblatio donorum), a Felajánlás a szentmise áldozatot készíti elő. A korai Egyházban ez nem volt más, mint előkészület az ünnep középpontjára, csúcsára, az Eucharisztikus Imádságra. Erre utal Szent Jusztin hitvallása (Szent Jusztin: Apológia) és a Római Miserend 7. századi változata. A hívek felajánlását azonban nem szabad csupán külsődleges előkészületnek tekinteni.
Valójában ezt az aktust már igen régen mélyen értelmezik. Az adományok előkészítése nemcsak külsődleges cselekmény, hanem belső tartalma van. Úgy tartották, hogy a zsidó gyakorlatból ered, amikor a családfő Isten felé emelte a kenyeret, hogy megújítva kaphassa vissza tőle. Mélyebb értelmezésben összefügg Izrael felkészülésével az Úr előtt való megjelenésre. Az adományok előkészítését egyre inkább úgy értelmezték, mint felkészülést arra, hogy a keresztényeket adományaik képében jutnak az Úr elé. Valójában mi, az Igéhez hasonulva vagyunk az áldozat igazi ajándéka, vagy legalábbis annak kellene lennünk az által, hogy részt veszünk abban a cselekményben, amikor Jézus Krisztus Atyjának feláldozza önmagát. (J. Ratzinger, "El espíritu de la liturgia. Una introducción," p. 237.)
Az adományok felajánlásának ez az értelmezése összefügg a szentmise belső logikájával. „Jézus a maga radikális újdonságát beleilleszti az ősi zsidó áldozati lakoma keretébe. Ez maga az Eucharisztia, vagyis a hálaadás imádsága.” Az ünnepélyes Eucharisztikus Imádság több, mint szavak láncolata. Isteni cselekmény emberi beszéd által. Ezen keresztül a föld átalakul, átlényegül a teremtményből valami mélyebb, nagyobb valósággá, az Úr Testévé és Vérévé. Mi, akik részt veszünk ebben a cselekményben, szintén átalakulunk Krisztus valóságos Testévé. „ Az Ő tökéletes ajándékának emlékezete ugyanis nem az utolsó vacsora egyszerű megismétlése, hanem az Eucharisztia, azaz a keresztény kultusz radikális újdonsága. Jézus így ránk hagyta a feladatot, hogy lépjünk be az Ő "órájába": Az Eucharisztia egyesít bennünket Jézus önátadásának aktusával. Mi nemcsak statikusan fogadjuk be a megtestesült Logoszt, hanem részeseivé válunk önátadása dinamikájának. Ő magába von bennünket.” (XVI. Benedek: Sacramentum Caritatis, 11)
Isten maga működik az Eucharisztikus Imában, és ez által mi is az isteni cselekmény részesei leszünk. Ez az út kezdődik a Felajánlással. Az út során a pap közvetítő szerepet tölt be, mint a szentmise kánonjában és a szentáldozásnál. Jelenleg a felajánlás során a hívek tanúi a pap közvetítő szerepének, amikor átveszi, és az oltárra helyezi az adományokat.
Ekkor és a felajánló könyörgésnél, ami saját magunk felajánlását is jelenti, a mozdulatok másodlagosak. A felajánló imádság után az ember cselekedetei háttérbe szorulnak. A lényeg Isten cselekedete. Az Eucharisztikus Imádság által kíván minket és a világot átváltoztatni. Ezért logikus, hogy csöndben készülünk az Eucharisztikus Imádsághoz. Fontos, hogy az adományok felajánlásának látható mozdulatait belső folyamat kísérje. Az előkészületek során útnak indulunk, felajánljuk magunkat az Urnak, kérjük őt, hogy készítsen fel az átváltozáshoz. A csönd voltaképpen közösségi imádság és végül is közös cselekmény, utazás az Úrhoz . (. (J. Ratzinger, "El espíritu de la liturgia. Una introducción," p. 236.).
Így tehát az adományok felajánlása „alázatos és egyszerű gesztus, de nagy jelentőségű: az oltárhoz vitt kenyérben és a borban Krisztus az egész teremtést átveszi, hogy átformálja és bemutassa az Atyának”. (XVI. Benedek: Sacramentum Caritatis, 47.) Az Eucharisztia így lesz kozmikus és univerzális jelentőségű. A felajánlás készíti elő ezt a nagy ünnepet, és mi a hit titkába (mysterium fidei) helyezzük magunkat, ami maga az Eucharisztia: a világ, ami a Teremtő Isten keze által jött létre, most Krisztus által megváltottan visszatér hozzá. (II. János Pál: Ecclesia de Eucharistia, 8.)
Ez az, amit az adományok felemelése és az imádság jelent. „Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret. Felajánljuk neked, mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet kenyere.” Az imádság szövege hasonló ahhoz, amit a zsidók mondtak az asztalnál. Hálaadó imádságok a Kivonulás emlékére. Utalás arra, hogy kiválasztottak, és csendben várják Jézus Krisztus húsvéti misztériumát. Ezért az előkészület és Jézus Krisztus önfeláldozásának valósága hatja át a felajánlási imádság szavait.
Másfelől, „Az oltárhoz visszük a világ minden szenvedését és fájdalmát is, azzal a bizonyossággal, hogy mindez értékes Isten szemében.” (XVI. Benedek: Sacramentum Caritatis, 47) Valójában az áldozatot az igazi pap mutatja be, aki a papság rendjének szentsége által hatalmat kap az áldozat bemutatására, és a teremtett világot ez által Istenhez vezeti vissza. Az Eucharisztiában részt vevő közösség ezt az áldozati cselekményt nem mutatja be, de az egyetemes papság révén ők is felajánlják lelki áldozatukat a kenyér és a bor formájában.
A kenyér és a bor bizonyos értelemben jelképezi az egész eucharisztikus közösséget, és így az lélekben Isten elé kerül. Ez az adományok felajánlásának spirituális jelentése. (Római Misekönyv, Inst. 73) Így érthető meg az oltáron levő adományok, a kereszt és maga az oltár tömjénezése jelezve, hogy az Egyház felajánlása és imádsága Istenhez száll fel, mint a tömjénfüst. (Római Misekönyv, Inst. 75)
Ez tehát az oka annak, hogy a korai Egyházban az Eucharisztia liturgiája, a teremtett világ bemutatása és felajánlása Istennek ezzel a felszólítással kezdődött: „Conversi ad Dominum” . Hagyjuk el a veszélyes utakat, amelyeken gyakorta járunk gondolatainkban és cselekedeteinkben. Nézzünk inkább az Úrra. Mindig meg kell térnünk, életünket Isten felé kell fordítanunk. (ld.: XVI. Benedek húsvéti homíliája, 2008.)
A megtérés útja intenzív és közvetlen, amikor az Eucharisztikus Imádság felé vezet. és mindig a kereszt irányítja. Csak tegyük a keresztet az oltár közepére. A pap és a hívek nézzenek a keresztre, és hagyják, hogy az vezesse őket az úrhoz, akihez együtt imádkoznak.
Az adományok bemutatása és felajánlása, az ezzel járó mozdulatok a megtérésre és az önfeláldozásra való készítenek fel. Különféle mozdulatok és szavak vezetnek erre. Nézzünk meg közülük kettőt.
a.) Az „Alázatos lélekkel” (In spiritu huimilitate) formula a francia liturgikus könyvekbe a 9. században került. Először az Amiens-i misekönyv felajánlási részében jelent meg. A római liturgiában a Kúria Ordo-jában található legkorábban, innen került V. Szent Pius Misekönyvébe. A Nagy Eucharisztikus Ima (Római Kánon) szövege előtt, amit pontosan kell idézni, és aminek a keretében nehéz személyes szándékokat kifejezni, megtaláljuk ezt az imát, amelynél a miséző kifejezheti saját érzéseit. Az imádságot a Szentírás ihleti, de kifejezi a felajánlás tartalmát, szívünk és személyes áldozatunk felajánlását.
A többes szám („áldozatunk”: sacricium nostrum) fejezi ki ismét, hogy a miséző pap a közösség nevében szól. A pap csendben mondja a szavakat, de ez nem magánimádság. Lehet a szavakat hangosan vagy csendben mondani, de mindenképpen közösségi imádság.
A csend, az ima, a pap testtartása, mély meghajlása is a bűnbánatra utal, és a misében résztvevőket is a bűnbánatra és Isten előtti alázatra, tiszteletre készteti. A mozdulatok a liturgia lényegére utalnak.
b.) A kézmosás papi mozdulatai nem egyetemes hagyományból erednek. Itáliában és Spanyolországban csak a 15. század végén jelentek meg, Franciaországban már a 9. században. Rómában eleinte gyakorlati szerepük volt, később nyertek szimbolikus jelentőséget.
Jelenleg a kézmosás jelképes cselekedet, következik a kísérő imádság formulájából, és abból is, hogy a pap csak a Szentostyát érintő ujjait mossa meg. A rítus a belső megtisztulás szándékát fejezi ki. (Római Misekönyv, Inst. 76) Többen javasolták az aktus elhagyását. Nem lenne helyes, mert tanító szerepe van, és mert ismét kifejezi az Eucharisztia bemutatására készülő pap bűnbánatát. A mozdulatot kísérő ima a keresztény ókorból ered, bizonyítja ezt Tertullianus és az Apostoli Hagyomány.
A pap az adományok bemutatását a hívek felé fordulva fejezi be. Kéri, imádkozzanak, „hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt.” Ezek a szavak kifejezik az Eucharisztikus liturgia teljes isteni és egyházi tartalmát. Ugyanez vonatkozik a hívek válaszára: „Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot nevének dicséretére és dicsőségére, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára.” Mindezzel az szentmise egész folyamán tisztában kell lenni. A híveknek tudniuk kell, hogy a Szentostya felajánlásával saját magukat is felajánlják a pap közvetítésével és vele együtt. (II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum Conciliarum, 48.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése