Eucharisztia imádása

Gaudenzio Ferrari festménye a Szépművészeti Múzeumban

A kép egy oltárépítmény oromzatán állt egy észak-itáliai templomban. Az ég felhői előtt angyalok hozzák le a földre az Eucharisztiát nagyméretű, reneszánsz monstranciában. Két angyal az előtérben fél térdre ereszkedve, nagy tisztelettel tartja az úrmutatót, és átszellemülten imádja a fehér ostyában, a kenyér színe alatt jelenlévő valóságos Istent és valóságos embert. Felettük két másik angyal is nagy hódolattal imádja az Oltáriszentségben titkon jelenlévő Istent. Mind a négy angyal életteljesen, szobrászian megmintázott, reneszánsz egyéniség, korabeli hajviselettel. Jelzik, hogy nemcsak a középkori ember, nemcsak a 13. századi Aquinói Szent Tamás szívében születtek meg az Oltáriszentséget dicsőítő fenséges himnuszok, hanem a felvilágosult, az evilági tudományokban magas színvonalon álló 16. századi embert is ugyanaz a mély hit hatja át.

A kép témája - az Eucharisztia imádása a szentmisén kívül is - igen aktuális volt a 16. század elején, amikor a festmény készült. A reformáció elindulásának ideje ez. Luther Márton már megfogalmazta és 1517-ben kifüggesztette pontjait Németországban. S bár Luther, az Ágoston-rendi szerzetes pap még évekig misézett a katolikus szertartás szerint, de elindult egy folyamat, amely az egyház tanítói tekintélyét megkérdőjelezve egyre több hitigazságot vont kétségbe. Így kezdték tagadni az Oltáriszentségnek a szentmisén kívüli valóságos jelenlétét, a presentia realis-t. Képünk viszont éppen ezt hangsúlyozza.

A reformáció elutasította az Eucharisztia áldozati jellegét is, a kép ezért ezt is hirdeti, amikor az aranyból készült félhold alakú tartóban, a lunulában elhelyezett átlényegült ostyában Krisztus kereszthalálát ábrázolja. A festmény tehát a katolikus tanítás összefoglalása, még a tridenti/trentói zsinat (1545-1563) előtt, az 1520-as években.

Az úrmutató formája reneszánsz templomot, kupolával fedett centrális épületet mintáz. Ez volt a reneszánsz templomeszmény. Ez a legtökéletesebb forma már az ókorban is az istenség teljességére, végtelenségére utalt, amelyet a reneszánsz kor az 1400-as évek elejétől nagy lelkesedéssel elevenített fel. 1506-ban Rómában az ősi Szent Péter-bazilikát is elbontatja II. Gyula pápa, hogy a helyére kupolával fedett centrális templomot építtessen. Ugyanebben az évben, 1506-ban Magyarország prímás-érseke, Bakócz Tamás bíboros is centrális sírkápolnát építtet az esztergomi székesegyház oldalához! A kápolna oltárán, a római diadalívet követő hármas ív középpontjában a képünkön ábrázolt, kupolás templom formájú cibórium állhatott. Erre enged következtetni az oltár szobrászának, Michelangelo munkatársának, Andrea Ferruccinak a fiesolei dómban lévő márványoltára.

Festőnk, Gaudenzio Ferrari (1480-1546) Milánóban tanult, Leonardo da Vinci milánói tanítványai voltak rá nagy hatással, amely az alakok mély érzelmi kifejezésében, az élénk színek gazdag festőiségében és a lágy formákban jut kifejezésre. A kép kompozíciójában, az angyalok beállításában a teatralitás, a látványos összhatásra való törekvés is szerepet játszik a kor, az 1500-as évek szellemében. Hasonló felfogásban készítette a kortárs Raffaello a vatikáni pápai palota pompás falképeit 1508 és 1512 között, néhány évvel képünk elkészülte előtt. Itt, a Sala della Segnaturában II. Gyula pápa is az Oltáriszentség dicsőítését festette meg Raffaellóval. A freskó a Disputa címen ismert, mivel a kor kérdéseire, vitáira kíván választ adni az evangélisták, az egyházatyák és a hittudósok megjelenítésével az oltárra helyezett Eucharisztia körül, amelyet a keresztény világ legnagyobb tudósai mély hittel imádnak.

Képünket Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum két világháború közötti nagy jelentőségű igazgatója hagyományozta a múzeumra.

Prokopp Mária

forrás: Újember Magazin 2005. augusztus II. évf. 8. szám

„Nem biztos, hogy minden mondandónkat Jézus Krisztussal kell kezdeni”

  

A Magyarországi Ferences Rendtartomány központjában beszélgettünk Dobszay Benedek titkárral: szerinte a másikhoz tisztességgel közelíteni, az már misszió. – Miként lett szerzetes?

– Ferences gimnáziumba jártam, és tizenhat éves koromban döntöttem el, hogy szerzetes leszek.  Láttam,
 hogyan is élnek a szerzetesek. Én is elmondhatom, hogy a szerzetes szíven talált ember. A hivatás elfogadásában ez utóbbi felismerése volt a legfontosabb. A belépésemet követő tizenegyedik évben szenteltek pappá, és öt évvel ezelőtt választottak meg a rendtartomány titkárának.

– Amikor valaki szerzetesnek jelentkezik, ki tudják-e szűrni, valóban a hivatás vezérelte-e az illetőt?
– Szerzetessé lenni hosszú folyamat, több állomással, ha úgy tetszik, vizsgával. Elbeszélgetünk a jelentkezővel, akinek gyakorló hívőnek kell lennie, 18 évesnél idősebbnek, fizikailag és pszichésen egészségesnek és nőtlennek. Aki papi hivatást is kapott, annak feltétlenül rendelkeznie kell érettségivel is. Nem minden ferences szerzetes pap is egyben: az úgynevezett laikus testvérek általában valamilyen szakmával rendelkeznek, de még tanárokat is találhatunk közöttük. Az első beszélgetést követően több rendházba is elküldjük a jelentkezőt. Pszichológiai vizsgálat ugyancsak szerepel a programban, hiszen egy szerzetes gyakorta kerülhet olyan helyzetbe, ami lelkileg is megviselheti. Arról nem is beszélve, hogy nem mindenki bírja a szerzetesi élettel járó egyhangúságot. És igen nagy próbatételt jelent az egy éves noviciátus, amikor a jelölt gyakorlatilag alig találkozik a külvilággal. 

– A ferences rend valamikor koldulórend volt…
– Igen, de ennek lényege nem maga a koldulás volt. Szent Ferenc erről azt mondta, a testvérek munkájukból éljenek meg, és ha ezért nem kapnának megfelelő bért, akkor „járuljanak az Úr asztalához”, akkor mintegy alázatot is gyakorolva menjenek koldulni. A kolduló testvérek nemcsak azért mentek be egy-egy házba, hogy például élelmiszert kérjenek, hanem azért is, hogy elbeszélgessenek az emberekkel a gondjaikról és az örömeikről. Ez tulajdonképpen egyfajta pasztoráció volt. Sokszor előfordult, hogy a kapott élelmiszert, ruházatot a ferences nem vitte el a rendházba, hanem odaadta egy rászorulónak.

– A szerzetesi hármas fogadalomhoz tartozik a szegénységi fogadalom is. Mit jelent ma a szerzetesnek a szegénység?
– A szegénység, vagy inkább az egyszerűség, mértékletesség jelenjen meg a szerzetes öltözködésében és az étkezésében, de minden másban is. Ez érvényes az idővel kapcsolatban is: úgy ossza be az idejét, hogy jusson idő az imádságra, a munkára, és nem utolsósorban a társaira. Dolgozni is kemény odaadással kell. Mindez nekünk sokszor nem egyszerű feladat: szegénységet fogadtunk, de intézmények vezetőiként több százmillió forint fölött kell rendelkeznünk. A rend ugyanis 500 világi munkavállalót foglalkoztat, akiknek a bérét hónapról hónapra biztosítani kell, de a rendházakat is fenn kell tartani.

– A másik szerzetesi fogadalom a tisztaságról szól. Ez csak a cölibátust jelenti, vagy mást is?
– A tisztaság az emberi kapcsolatok egészét érinti: nem sajátíthatok ki magamnak egy embert, nem zúdíthatom rá felebaráti szeretetemet. Ebben is mértéket kell tartani, hogy az a barátság valóban értékes legyen.

– Magyarországon a ferences rendet 1950 után is engedték működni. Ennek napjainkban az előnyét vagy a hátrányát lehet érezni?
– Azt hiszem, sok gyümölcsöt hozó előnyről beszélhetünk. Persze ne feledjük, 1950 előtt az akkori két magyar tartománynak kb. 600 testvér volt a tagja, 1950 után viszont összesen csak 72 testvér élhetett a rendben. Érdekes módon valami miatt 1975 után egyre többen jelentkeztek hozzánk. Egyébként a testvérek átlagéletkora napjainkban 48 év. A feltételekhez kötött megmaradás (a testvéreknek tanítaniuk kellett) egyik gyümölcse például az is, hogy a mi rendünkben él a legtöbb többdiplomás.

– Milyen pasztorációs munkát végeznek a ferences atyák?
– A ferences pasztoráció közösségi, ugyanis nem egy szerzetes, hanem maga a közösség lép ki az emberek közé. Az életünkben a nyitottság a meghatározó. Nagyon sok világi segítőnk van. Erőt jelent, ha több ember dolgozik Isten országáért. Sokat gondolkozunk azon, hová és milyen közösségbe tudjuk befogadni azokat, akiket megszólítunk. A mi plébániánkon, itt a Margit körúton 48 csoport tevékenykedik. Nem könnyű feladat, hogy valóban a megfelelő helyet találjuk meg a hívő embernek. A világiak segítsége nélkül sokkal nehezebb lenne a dolgunk: ők különböző munkaterületeiknek köszönhetően közvetlenebbül tudnak kapcsolatokat kialakítani. Ha valaki tisztességgel, emberségesen tud közelíteni a másikhoz, az már igazi misszió. És nem biztos, hogy minden mondandónkat Jézus Krisztussal kell kezdeni.

– A Margit körút zajában, az internet és a mobiltelefonok korában hogyan tudja a szerzetes a maga csöndes, imádságos életét megélni?
–  Az imádságos élet valójában küzdelmet jelent. Az embernek meg kell tanulnia visszavonulni. Ugyanakkor mindannyiunkkal előfordulhat, akárhol is élünk, hogy besokallunk, amikor nehézségekkel találkozunk. Ilyenkor gondol a szerzetes arra, hogy jobb lenne remeteségbe vonulni. Szent Ferenc ezt kísértésnek nevezte, aminek ellent kell állni, mert az elvonult „imádság nem születhet meg dacból”. Úgy kell tehát beosztani az időnket, hogy munkára és imára is jusson belőle. Az ablakot be lehet csukni, hogy az utca zaja kívül maradjon, az internetet és a mobiltelefont pedig ki lehet kapcsolni.

Simon F. Nándor

Mindenszentek ünnep egy örömünnep.

November 1-jén azokat a szenteket - minden szentet ünnepeljük, akik eljutottak életük, és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra Isten örök Országába. Mert ezek a szentek is az Egyház tagjai. Az Egyház ugyanis nemcsak a földön élő valóság, hanem három része van.

Az első része az úgynevezett küzdő Egyház. Ez a tulajdonképpeni földi Egyház. Küzdőnek nevezzük, mert mi itt a földi életben küzdünk az ördög cselvetései, a bűnök és az élet számtalan vihara között az örök életre eljutni. A szentmisében az alapítás szavainak elbeszélése után az eucharisztikus imádságban így imádkozunk a küzdő Egyházért, s tulajdonképpen saját magunkért: ".szent és katolikus Egyházadért (.) tartsd meg békében, őrizd meg egységben, szolgáddal János-Pál pápánkkal, István főpásztorunkkal, és mindazokkal, akik az egyetemes és apostoli hitet hűségesen őrzik és vallják."

Az Egyház másik része a szenvedő Egyház. Ezt az Egyházat a tisztítótűzben szenvedők alkotják. Ők is az örök élet részesei már, hiszen a tisztítótűz után Isten Országába jutnak, csak még vezekelniük kell bűneikért. Érettük az eucharisztikus imádságban így imádkozunk: "Kérünk, Urunk, hogy nekik és minden Krisztusban elhunyt hívőnek add meg a boldogságot, a világosságot és a békét a te országodban."

A Mindenszentek-kép (német Allerheiligenbild) legkorábbi példája egy X. századi német misekönyvből való. A miniatúra a Bárányt imádó szentek és angyalok sorait ábrázolja. A XIV. századtól kezdve a Bárányt fokozatosan a Szentháromság képmása helyettesíti, vagy az Atyaistené, akit rendszerint pápai díszben jelenítenek meg, amivel szintén a Szentháromságra, illetve a római egyház egyetemességére (kizárólagosságára) kívánnak utalni. A Szűzanya is helyet kaphat az Isten trónja mellett (Mária megkoronázása)

Az Egyház harmadik része a megdicsőült Egyház. Ezt a szentek alkotják, akik eljutottak már Isten örök Országába. Az ő közbenjárásukért is imádkozunk az eucharisztikus imádságban: "A szentek közösségében tisztelettel megemlékezünk mindenekelőtt a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, istenünk és Urunk, Jézus Krisztus édesanyjáról, apostolaidról, vértanúidról és minden szentedről. Az ő érdemeikért és könyörgésükre add, hogy mindenben érezzük oltalmadat."

Az Egyháznak ez a három szintje szüntelen élő kapcsolatban van egymással. A küzdő és a megdicsőült Egyház szüntelen szüntelen könyörög a szenvedő Egyházért, hogy a tisztítótűz ideigtartó büntetésétől mihamarabb megszabaduljanak. A megdicsőült Egyház pedig - a szentek - közbenjárnak értünk.

A mai nap az ünneplés napja. Azokra az emberekre emlékezünk, akik megmutatták az utat, hogy igenis el lehet jutni az örök életre a Krisztus által meghirdetett élettel, s egyáltalán az hirdetik, hogy a halál után van folytatás; sokkal szebb, mint amire legmerészebb álmainkban is gondolni mernénk.

A mai ünnep üzenete pedig az, hogy szenteknek kell lennünk, hogy eljussunk Isten örök Országában.

Meghökkentő ez: pont én legyek szent?

Úgy gondoljuk, hogy az életszentség a papoknak és a szerzeteseknek van fenntartva, akik egész életüket Istenre, Isten látványos szolgálatára szentelték. A megkereszteltek többségének, akik a világ dolgaival vannak elfoglalva, ebben nem lehet részük.

Ez egy óriási tévedés. Ugyanis az életszentségre minden megkeresztelt ember meg van hívva - legyen az pap, vagy egyszerű kétkezi munkás. Nemcsak a papok, szerzetesek lehetnek tehát szentek, hanem számunkra névtelen keresztények milliói, akik azonban nem névtelenek Isten előtt, mert csendesen és hűségesen élték keresztény hitüket. Hiszen hallottuk az olvasmányban: az üdvözültek szeregének száma megszámlálhatatlan.

Mi is lehetünk tehát szentek, sőt szenteknek kell, hogy legyünk, máskülönben nem jutunk el Isten örök országába. Ebben példaképeink és segítőink a szentek. Példaképeink azok, akiknek életét feljegyezték, s az Egyház biztos módon tartja számon őket az üdvözültek között. Segítőink, mert közbenjárásukkal segítenek minket, a küzdő Egyházat az élet rögös útján. Csak egy a fontos, hogy akarjunk szentek lenni és kérjük az ő közbenjárásukat, mert Isten világában szabad akaratunké az első szó.

  

Forrás: Ócsai József

Ezen az ünnepen a szentmise evangéliumában a nyolc boldogságot olvassuk fel, mert a tartós boldogsághoz vezető út, az evangéliumi boldogságoké. A boldogság nyolc titkának mindegyikénél felismerhető, hogy a boldogság közvetlen kapcsolatban van Isten önmagát ajándékozó szeretetének befogadásával. Ez rögtön már az első boldogság titkánál felismerhető: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék lesz a mennyek országa.”

A szegény érzi saját gyengeségét, kiszolgáltatottságát, erőtlenségét, és ezért szíve nyitott annak befogadására, aki őt gazdaggá, erőssé teszi. A lelki szegény azt az embert jelenti, aki Isten "szegénye". Ilyen értelemben és ilyen lelkülettel mindent Istentől vár, Ő teszi az embert gazdaggá, erőssé azzal, hogy befogadja Isten országába. Boldog az, aki rádöbben, hogy Isten nélkül, lelki közösség nélkül földhöz tapadt szegény, irány vesztett és felemelkedésre vágyik. Arra vágyik, hogy teljes legyen az élete. Egyik alkalommal a rádióban egy elmélkedést hallottam Márai Sándor nyomán. Az író virágot vásárolt, a számára legkedvesebb embernek. Egyetlen szép szál üde rózsát választott ki. Közben szóba elegyedett a virágárussal, akitől megkérdezte, hogy manapság mi a jobb üzlet az élet, vagy a halál. A válasz meglepő volt: a halál kifizetődőbb, mert ha ön most temetésre menne, egy egész csokor virágot vásárolt volna, de íme megelégedett egyetlen szál rózsával.  

Bennünket az Úr Jézus szavai biztatnak: „Válaszd az életet, és neked adom az örök élet koronáját….A győztest magam mellé ültetem a trónra, ahogy én is győztem, és együtt ülök Atyámmal a trónon.”

A céljaink, vágyaink nem köthetnek bennünket kizárólag ehhez a világhoz, a földi élethez. Fontos a létért való küzdelem, a család, a földi közösség. Ápolnunk kell a vérségi kötelékeket. Gyarapítanunk kell szellemi tudásunkat. Azonban mindezt Isten bűvkörében, a vallásos ember elhivatottságával kell tennünk, mert örök otthonunk a mennyben, a szentek közösségében van, ahová Isten mindannyiunkat haza vár.

Böjte Mihály Ferences atya

Ferences Világi Rend

A Ferences Család részeként a világi híveknek jelentünk közösséget. 

Azokat várjuk és fogadjuk be, akiket Szent Ferenc atyánk lelkisége valamilyen módon megérintett, és ezt a hívást meghallva közösségben, testvérek között szeretnék megélni katolikus keresztény hitüket.

"A Szentlélek malasztjával elteltek...egy Cannaio nevű falucskába értek...s a Szent oly hévvel beszélt, hogy a falu összes fiai és asszonyai, fellelkesedvén szavain, el akarták hagyni tűzhelyüket, hogy őt kövessék, de Szent Ferenc nem engedte, s mondá nekik: Ne hirtelenkedjétek el a dolgot, s maradjatok csak itthon. Majd én előírom, mit kell cselekednetek lelketek javáért. Ekkor határozta el, hogy mindenkinek üdvösségére megalapítja a Harmadik rendet." (Ez ma a Ferences Világi Rend.) Fioretti, 16. fejezet 

A Fioretti e szavai mutatják, milyen hatással volt Ferenc kora embereire. Bár napjainkban egy egész település egyszerre nem akar belépni rendünkbe, mégis, az egész földkerekségen a Ferences Világi Rend az egyik legelterjedtebb világi közösség.

A Ferences Világi Rend "testvérei és nővérei a Szentlélektől indíttatva saját világi állapotukban akarják megvalósítani a szeretet tökéletességét, és fogadalommal kötelezik el magukat arra, hogy az Evangélium szerint élnek..." (Regula 2.). A rend tagjai házasságban élők, családosak, vagy egyedülállók, sőt, egyházmegyés pap testvéreink is vannak. A Világi Rendnek az lehet a tagja, aki egységben él az Egyházzal. Ha házas, rendezett szentségi házassága legyen.

A Ferences Világi Rend és a Ferences Család többi ágának a hivatása hasonló.

• Szent Ferenc atyánk az első, Meg nem erősített regulában így ír:
  "A testvérek regulája és élete ez: éljenek engedelmességben, tisztaságban és tulajdon nélkül, és kövessék a mi Urunk, Jézus Krisztus tanításait és nyomdokait..."
• III. Honorius pápa Ferenc és a testvérek által átdolgozott regulát jóváhagyja. Ebben ez áll: "A Kisebb Testvérek regulája és élete ez: kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát..."
• A II. Vatikáni Zsinat után, a zsinat szellemében megújított regulában ezt olvassuk: "A világi ferencesek regulája és élete ez: megtartani a mi Urunk, Jézus Krisztus evangéliumát, követve Assisi Szent Ferenc példáját..."

Hogy az Evangélium szerint éljünk, naponta olvassuk, elmélkedjük az Evangélium szavait, amelyből Jézus szól hozzánk és tanít bennünket. Igyekszünk Urunk szavait beépíteni az életünkbe, hogy ezek irányítsák tetteinket és gondolatainkat. Rendünk testvérei - nővérei hittel éljék meg minden nap azt a nagy adományt, amelyet 

 Krisztus adott át nekünk: az Atya kinyilatkoztatását. E hitükről gyakran tegyenek tanúságot az emberek előtt, a családi életben, a munkahelyen, az emberekkel való találkozásban, sőt, az élet nehézségei, betegségek, szenvedés és az üldöztetés közepett is. "Mint bűnbánó testvérek és nővérek, gondolatvilágukat és cselekedeteiket Krisztuséhoz alakítják, annak a gyökeres belső változásnak az útján, amelyet az evangélium megtérésnek nevez, és amelyet az emberi gyöngeség miatt naponta újra kell kezdeni". (FVR Reg.7.) Ezért rendszeresen, gyakran szabaddá tesszük szívünket a naponta végzett lelkiismeretvizsgálattal és a rendszeres gyakorisággal végzett szentgyónások által. Fontos, hogy mindenkinek legyen állandó lelkivezetője. Célunk, hogy az állandó megtérés szellemében éljünk. A megtérés nem lehet egyszeri esemény az életünkben. Lehet egy nagy esemény, amelyet azonban a gyakori szentségekhez járulással is állandóan ébren kell tartani magunkban. 

ALKANTARAI SZENT PÉTER (1499-1562) Október 19.

Ferences Szentek között tartják számon

Spanyolország egy kis városában, Alcantarában született. Teológiát a salamanca*-i egyetemen végzett, s innen lépett be az obszerváns ferencesekhez. 1524-ben szentelték pappá. Utána több kolostorban lett házfõnök, mialatt missziós körútakat tett. Fõleg a megfeszített Krisztusról prédikált, s a népmiszszió végén a valóságos kereszt nagyságú keresztet állított fel, hogy a misziónak maradandó emléke legyen. Egyszer valaki kérte, tanítsa meg jól imádkozni. Péter erre megírta az imádságra vezérlõ kalauzt, amit hamarosan „Az elmélkedés aranykönyve” néven adtak kézrõl kézre. A könyvrõl XV. Gergely vallotta, hogy a Szentlélek közremûködésével készült. 1538-ban tartományfõnöklett. Megpróbálta az általa elgondolt szabályzatot elfogadtatni, de ezt rendtársai az 1540-ben tartott káptalanon nem fogadták el. Ezért amikor hároméves hivatala lejárt, nem vállalta újra a tartományfõnökséget, hanem a portugáliai Arabidába remeteségbe vonult, ahol néhány társával szigorú szabályok szerint élt. Három évvel késõbb visszahívták tartományába, ahol az ellenkezések dacára sikerült a pápa jóváhagyásával több szigorú reformkolostort alapítani. Ezekbõl 1561-ben új, önálló tartományt szervezhetett meg (alkantarínusok.). Nagy Szent Teréziát tanácsaival támogatta a kármeliták reformjának ügyében: személyesen is fölkereste, levélben is kifejtette véleményét, különösen a szegénység evangéliumi tanácsát illetõen. „Isten tanácsa csak jó lehet - írta -, és e tanácsok megtartása csak azok számára nehéz, akik nem hisznek vagy nem bíznak eléggé az Úrban, mert csak emberi okosság vezérli õket. Isten az erõt is meg tudja adni e tanácsok megtartásához.” Szent Terézia így jellemzi Pétert: „Sovány, száraz testét fagyökérhez hasonlíthattad volna, mert csak csont és bõr volt az egész ember. Mégis annyi jóság, kedvesség s oly nagy életszentség töltötte el, hogy jóllehet nagyon szûkszávú volt, senkit sem hagyott válasz nélkül... Minden harmadik nap evett, de extázisai idején még tovább is étlen-szomjan volt.” Halála olyan volt, mint élete: térden állva~halt meg, miközben rendtársait buzdította. Halála órájában Szent Teréz látta Péter lelkét a mennybe szállni. Késõbb megjelent Teréznek s azt mondta: „Ó boldog vezeklés, mellyel ekkora dicsõséget érdemeltem ki.” Az Egyház 1622-ben avatta boldoggá, 1629-ben szentté.  

*Szalamanka

 Szent Teréz írja: „Az Úr egyszer megígérte nekem, hogy mindaz, aki Péter nevében kér tõle valamit, megkapja. Én magam tapasztaltam sok ügyemben, hogy amit Péter oltalmába ajánlottam, a kívánt módon sikerült, amint ezt megadta az Úr, akinek dicséret, tisztelet és dicsõség legyen mindörökkön örökké.”

 Imádság:

Istenünk, te Szent Pétert a csodálatraméltó bûnbánat és a legmagasabb szemlélõdés kegyelmével tûntetted ki: engedd kegyesen, hogy érdemeinek segítségével testünket mi is megfékezzük, és így a mennyei ajándékok részesei lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

„Az Istennel való társalkodás önmagában véve a legédesebb és legkellemesebb valami, abban nyoma sem lehet a keserűségnek ... Ebből szokott azután származni az, hogy sokakat annyira megkap ennek a csodálatos és szokatlan édességnek ereje – hisz nála nagyobbat elképzelni sem lehet – , hogy az Istenhez járulnak és különböző lelki gyakorlatokat vállalnak, mint lelkiolvasást, imádságot, elmélkedést, a szentségekhez való gyakori járulást: de leginkább amiatt a roppant gyönyörködés miatt, melyben ilyenkor részesülnek. Ezek a főcélnak azt veszik, ami őket ezekre rábírta, vagyis e csodálatos édesség vágyát és annak teljesülését. Rettenetes tévedés ez, és sokan beleesnek ebbe. Mert nemde minden cselekedetünknek végső célja szükségképpen az, hogy velük Istent szeressük, őt teljes szívvel keressük? Márpedig ezek inkább szeretik és keresik magukat, a maguk kedvtöltését és gyönyörködését, mint az Istent.” Alkantarai Szent Péter

A belváros szívében áll Budapest egyik leglátogatottabb és talán legnépszerűbb lelki központja, az Alkantarai Szent Péter Templom, vagy közismert nevén: a Pesti Ferences Templom. A templom múltjáról és jelenéről a http://budapestcity.org/05-templomok/05/templom-Ferenciek-tere/index-hu.htm honlapon lehet bővebbet olvasni.

Forrás: Kovács Kaliszt OFM:Ferences Szentek és Boldogok az év minden napjára
ALKANTARAI SZENT PÉTER: Imádság, elmélkedés. Szalézi Művek, Rákospalota, 1936. 227-228. o.

Szent Ferenc lelki családjáról

A ferences életeszmény szerint élő férfiak és nők közösségeit három nagy "rendbe" soroljuk. Szent Ferenc első rendjébe tartoznak azok a férfiak, akik az 1223-ban jóváhagyott regula szerint szerzetesi életet élnek (minoriták vagy konventuálisok, obszervánsok és kapucinusok), a második rendbe pedig Szent Klára leányai, a szemlélődő klarissza nővérek. A harmadik rend egyik csoportját a Ferences Világi Rend közösségei alkotják, ők keresztségi fogadalmaikat a világban, házastársukkal, családjuk körében, Szent Ferenc tanítása szerint kívánják megélni, de ide soroljuk azokat a szerzeteskongregációkat is, amelyek az elmúlt évszázadokban a ferences lelkiség hatására születtek, és azt követik; őket összefoglalóan Szabályozott Harmadik Rendeknek hívjuk. Az idők folyamán az első renden belül számtalan megújulási mozgalom született, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a ferences lelkiséget az alapító szelleméhez való visszatérés által újítsák meg egy-egy történelmi korban. Ezeket a mozgalmakat a Szentszék a 19-20. század fordulóján a három legjelentősebb ághoz csatolva egyesítette, így ma az első renden belül vannak minoriták és obszervánsok -- eredetileg 1517-ben váltak szét --, valamint kapucinusok -- ők 1619-ben váltak önálló egységgé. Ahhoz, hogy Szent Ferenc lelki családjának a különböző életformákba egyaránt átültethető életeszményét megértsük, a kezdet kezdetéig kell visszamennünk.

Miután Assisi Szent Ferenc (1182-1226) az Evangéliumban megtalálta életének kifejezését és cselekedeteinek zsinórmértékét (1206), hamarosan ellenállhatatlan varázs árad ki belőle. Hétévi elhagyatottság és magányos keresés után, mikor végre megtalálta azt, amit keresett, most tódulnak hozzá a társak: gazdagok, képzettek, nemesek, befolyásosak, mint Quintavallei Bernát és Catani Péter, ugyanúgy, mint a szegények, analfabéták, kisemberek, "jelentéktelenek", mint Assisi Egyed és Longus Fülöp. Ferenc körül új közösség születik, amelyhez mindenki csatlakozhat, amelyben a világ kétes értékítélete nem számít. Végrendeletében hangsúlyozza, hogy ő ezeket a testvéreket nem kereste: kapta őket. Isten ajándékának tekinti őket, akiket szívesen fogad. Az Evangélium az ihletője annak a testvériség eszmének, amely Ferenc körül megvalósulóban van: "És miután testvéreket adott mellém az Úr, senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem ezt ő, a Magasságbeli nyilatkoztatta ki nekem, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem." (Végr 14,15). Az assisi testvériség számára az Evangélium lesz a közös nyelv, és imádságban egy szívvel-lélekkel fordulnak a mennyei Atyához, aki minden testvériség forrása.

Amikor az első két testvér jön, Ferenc bizonyos akar lenni abban, hogy közösségének valóban az Evangélium az alapja. Ezért elmegy velük egy templomba, ahol megtekinthetik az Evangéliumot. Ferenc háromszor üti fel találomra a szentírást, amelynek nyomán kiderül, hogy hármuk összhangja az Evangéliumon alapszik. Ferencet békesség tölti el a sok nyugtalanság után. Később, amikor létszámban a jelképes tizenkettes számot elérik, "néhány egyszerű szóval" leírja azt, ami az Evangélium révén összeköti őket. Ez pedig Jézusnak az apostolok igehirdetésre való elküldésről szóló beszéde, és még néhány Máté, Márk és Lukács evangéliumából vett részlet, kiegészítve egy feltétlenül szükséges, az életformát irányító szabályzattal. Az így létrejött "Regulát" a testvérekkel együtt elviszi Rómába, hogy a pápától kieszközölje az egyházi jóváhagyást. Erre az eseményre Végrendeletében (14,15) így emlékszik vissza: "...a Magasságbeli nyilatkoztatta ki nekem, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem. És kevés és egyszerű szóval írásba foglaltattam ezt, a pápa Úr pedig megerősítette számomra".

Ferenc evangéliumi ihletésű testvériségeszménye -- a minoritás kicsinyebbeket felértékelő hangsúlyával -- egészen újfajta közösségi formát honosít meg az egyházban, olyat, amely a hagyományos szerzetesi közösségektől lényegesen különbözik. Az érvényben lévő hierarchikus rendet Ferenc prófétai módon a feje tetejére állítja. Egy korabeli külső szemlélő, Jacques de Vitry írja: "A ferencesek olyanok, mint a sáskák: nincs királyuk, aki utat mutatna nekik, mert csak kevesen vagy senki sem tudja felülmúlni őket a szegénységben és az alázatban. Nincs a törvényekben tanítójuk, mert senki sem merészelne ilyen szigorú életet diktálni. Seregüknek nincs fejedelme, mert ugyan ki tudna nekik utat mutatni, ki lenne nagyobb a lélek küzdelmében?" A kívülálló tehát úgy látja, hogy szervezettség nélküli a ferencesek közössége, amelyből hiányzik az alá- és fölérendeltség. Vagyis a testvérek csapatát másféle kötelékek fűzik össze, nem a parancs és az uralom. A kisebb testvérek közösségét csak belső törvényszerűségek határozzák meg -- inkább anarchikus, mint hierarchikus szervezethez lehetne őket hasonlítani. A hierarchiát a feje tetejére állították: ahol másutt elöljárók állnak, itt olyan testvéreket találunk, akik a többieket a meghallgatás, a szolgálat, az engedelmesség és a minoritás által felülmúlni tartoznak. Ezért is nevezik őket "minisztereknek", vagyis szolgáknak. Akik másutt "alattvalók", azok itt úgy bánhatnak velük, mint az úr a szolgájával -- kisarkítva a gondolatot. A valóságban legyen mindenki szolgája és alattvalója a többieknek. A kisebb testvérek rendje a fentiek szerint olyan közösség, amelynek nincsen hierarchikus csúcsa. Hivataluk miatt a minisztereknek az engedelmesség állapotát kell élniük, teljes következetességgel. A rendi testvériség legfőbb minisztere, elöljárója pedig maga a Szentlélek Úristen -- mondogatja gyakran Ferenc testvér.

Ferenc huszonnyolc vagy huszonkilenc éves volt, Klára pedig tizenhat körül járt, amikor barátság szövődött kettejük között. Itt nemcsak ez a nagy korkülönbség a fontos, hanem az is, hogy Klára abból a családból származik, amelyet néhány évvel azelőtt Ferenc is segített a városból kiűzni. Klára tizenkét éves (1204), amikor a Favarone család visszatérhet a városba. A kislány szemtanúja annak, ahogy a körülrajongott kereskedőfiúból mindenki által megvetett és kicsúfolt bolond lesz. Egy szép napon azonban különleges indítást fedez fel magában Klára is. Felkeresi Ferencet, az meg őt, újra és újra, de hogy ne szólják meg őket, Klára mindig szolgálója, Bona di Guelfuccio társaságában, Ferenc pedig Longus Fülöp kíséretében mutatkozik. Klára halála után a szentté avatási eljárásban ezt mindkét kísérő tanúsítja. A lelki rokonság, amelynek Ferenc és Klára mindjobban tudatára ébred, végül olyan szoros barátsággá fejlődik, hogy életüket is szeretnék megosztani egymással. Meg is teszik ezt, de nem a házasság egyébként szokásos módján, hanem annak az életformának az elfogadása által, amely már Ferenc többi társát is összeköti egymással. Ezért Klára egy éjszaka elhagyja a szülői házat, hogy soha többé ne térjen oda vissza. Porciunkulába megy, ahol maga Ferenc fogadja. Átmenetileg egy bencés apácakolostorban helyezi el, majd San Damianóban, ahová hamarosan odaköltözik Klára édesanyja meg húgai, és sok más fiatal nő is, hogy közös életet éljenek. E két ember Isten előtti barátságát az emberiség aligha fogja elfelejteni, mert férfi és nő lelki testvériségének páratlan példája kettejük kapcsolata.

A testvériség létszáma rohamos növekedésnek indult, egyre többen csatlakoztak Ferenc új közösségeihez, a Kisebb Testvérekhez (Fratres Minores). 1210-ben még tizenketten, 1220-ban már háromezren, 1226-ban ötezren voltak. Ferencből és testvéreiből olyan erő sugárzott, hogy még olyanok is a ferences életformát akarták választani -- legalábbis számukra lehetséges módon --, akiket már feloldhatatlan kötelék fűzött házastársukhoz, családjukhoz, hivatalukhoz vagy házukhoz. A testvérek élete kiáradt a szerzetesi testvériség szűk keretein túlra is, és más formákat keresett. Ezért Ferenc írt számukra először egy rövid, majd egy hosszabb, átdolgozott levelet, amelyet a ferences világi közösség szabályzatának kell tekintenünk. Ezzel az alapítással Ferenc történelmi és prófétai feladatot teljesített. W. Dirks írja: "Nem állíthatjuk, hogy az első két rend a harmadikért keletkezett: a testvéri közösségnek önmagában van az értelme, és a szerzetesi életforma hármas fogadalma Istenért és önmagáért van. Ez a történelem színe előtt is önálló életforma, (amelynek hivatása a világ értékrendjének radikális megkérdőjelezése). A Harmadik Rend (ma: Ferences Világi Rend) értelme viszont az volt, hogy a gazdagok krisztusi módon legyenek gazdagok. Az volt a feladata, hogy a pénzre és a pénz korára keresztény módon tekintsen."

"Fraternizálni", testvéresülni minden teremtménnyel, amint Ferenc teszi -- Paul Ricoeur Le volontaire et l'involontaire (Párizs, 1967) című könyvének szerencsés megfogalmazása szerint --, nem más, mint a teremtés egységén belül testvéri feszültségbe téríteni minden ellenségeskedést. Ez azt jelenti, hogy határozottan olyan világ mellett kell állást foglalni, amelyben az egységnek végül is győzedelmeskednie kell a szakadás és a megosztás fölött; visszautasítva a mások fölé való emelkedést, meg kell szüntetni az emberek tárgyként való kezelését egy olyan univerzumban, amelyben a "föld misztériuma a csillagok misztériumához kapcsolódik". Ez az egyetemes testvériségért vívott küzdelem a mindennapok harca, egyúttal a teremtményeket a Teremtő Szeretettel egyesítő tevékeny szándék.

Ha valaki egy témáról szólva költővé válik, akkor sejtjük, hogy szíve legmélyén nyílik meg. Assisi Szent Ferenc lelkületét sokan a "Naptestvér éneke" (Naphimnusz) című költeményében látják leginkább kifejeződni. Ha nem infantilis természetcsodálatot vélünk felfedezni Ferenc költészetében, hanem a testvérivé és ragyogóvá teremtett világ és annak Teremtője iránti szerelmes rajongást, akkor a költemény szívére tapintottunk rá. Valóban, ezt az éneket nem lehet elválasztani attól a tapasztalattól, amelyből fakadt, s amelynek beteljesítője. Annak az embernek a himnusza ez, aki szívében átélte az Istennel, önmagával és embertársaival való mélységes kiengesztelődést. Sőt, ebbe az Istenben megtalált testvériségbe az egész teremtett világot, a "teremtmény-testvéreket" is új módon tudta bevonni. Ilyen szélesebb távlatban valóban igaz, hogy Ferenc a "Naptestvér énekének" az embere, a teremtett világot átfogó evangéliumi testvériség és a kiengesztelődés szentje.

fr. Bagyinszki Ágoston OFM 

forrás: http://pestiferences.ofm.hu

Be ne engedd, Péter!

Fliegauf Dániel, Magyarkúti Barna

Hármasban ballagunk az énekszertár felé, Viktor atya még mindig csodálkozik: "Egyáltalán, miről fogtok kérdezni?" Átfutom a jegyzeteimet, tényleg... miféle interjúra készülünk mi egyáltalán? "Portré..." válaszolok végül. Portrét szeretnénk készíteni Viktor atyáról. "Hisz akkor öt perc után kifogyunk a témákból" válaszol mosolyogva, miközben helyet foglal a fotelban.

• P. Tömördy Sándor Viktor
• 1957-ben született
• szentendrei Ferences Gimnázium történelem, latin, hittan tanára
• keresztlánya Alesia Popova, a világdíjas balett-táncos
• Magyarországtól legtávolabb az Ausztrália keleti részén fekvő Kenguru-szigeten járt
• Ő eskette a Holland királyi családdal rokonságban álló Jankovics család gyermekeit
• 2005. decembere óta tagja a Bourbon Lovagrendnek
• Az Egyesült Államokba és a világ többi pontjára a különböző teológiai konferenciák keretében jutott el, járt New York-ban, Bostonban, Párizsban, Szingapúrban és Szicíliában is.

– A ferences szerzeteseknél régóta emlegetik egy lapon a tanítás és a papi hivatás fogalmát. Melyik a nehezebb, és miért?
– Hát... én nem igazán választom szét e kettőt. Azért jöttem ide, hogy tanár legyek, azért jöttem ide, hogy pap legyek. Nem tudnám a kettőt különválasztani, annyira egymásba gabalyodtak a szálak.
– Viktor atya az első szerzetes a Tömördy családban, vagy hagyományt követett, amikor a papi hivatás mellett döntött?
– Gyermekkoromban tudtam, hogy vannak pap rokonaim, de nem gondoltam, hogy ferencesek is vannak a családban. Nem mondhatták el, tilos volt erről beszélni. Csak akkor ismertem meg őket, amikor beléptem a rendbe. A XX. században – ha az unokatestvéreket is rokonnak vesszük – 3 vagy 4 szerzetes került ki a családomból, de nagyobb hatással nem voltak rám. Talán Arisztid atya, aki az esztergomi gimnáziumot is megálmodta... Egyébként ebben az iskolában is tanított.
– Kire a legbüszkébb a Tömördyek közül?
– Talán rá... Azért a családom régebben élt tagjait nem nagyon ismertem. Tömördy György nemesi címet kapott, de amikor ő élt – a XVII. században –, ez nem volt szokatlan dolog. Egyszer próbáltam összeszedni a családtagjainkat, és arra a furcsa megállapításra jutottam, hogy minden háborúban ott voltunk, már a török korban is. Benne voltunk a '48-as szabadságharcban, az első világháborúban, a második világháborúban és '56-ban is. Konkrétan nem tudom, kire lehetnék büszke, nem is ismertem őket, csak nevek maradtak meg.
– Ennyire fontosak voltak a háborúk és forradalmak a család életében?
– Ez azért túlzás, nem csak a háborúk és forradalmak. A tanulás a másik dolog, ami végigkísérte a családunk életét.
– Nehéz erről kérdezni, mégis megtesszük: hogyan hatott Viktor atyára a baleset? Milyen volt előtte, és milyennek látja magát most, utána?
– Nem hiszem, hogy más lennék... az agy ugyanaz, a gondolkodásmódom is a régi maradt. Ami a mindennapi életet illeti, ott sincs nagy változás. Változás... miben lehet? Néha az zavar, hogy nehezemre esik beszélni... keresgélem a könnyen kimondható szavakat.
– De alapvetően ugyanaz a mai Viktor atya, mint a baleset előtti.
– Az idő előrehaladtával változik az ember, én is biztos változtam azóta, de az alapok a régiek maradtak. Persze, ha valakinek eltörik a lába, utána nehezebben jár és még nehezebben focizik. Ugyanígy nekem a jobboldali koponyám egy része tört el, a jobboldali agyféltekem funkciói sérültek. Ilyen a hallás, a látás, a beszéd, a hangszín...
– És ami a "belső" dolgokat illeti... Jellemében nem változott?
– Nem igazán. A balesetet követő fél évben láttam másképp a világot. Megmaradt a kóma rózsaszín ködfelhője, minden szép volt. Miután felébredtem, az első mondatom az volt: "Minden nap a múmia-teázóban voltam". Magam sem tudtam mi az, a néven kívül egy furcsa, lampionsárga fényre emlékeztem csupán. Pedig az emlék ott motoszkált az agyamban, csak épp nem tudtam előhívni.

Az első mondatom az volt: »Minden nap a múmia-teázóban voltam«.

Mikor visszalátogattam Rómába a kórházba, akkor jöttem rá, mi is volt ez az ún. múmia-teázó: amíg kómában feküdtem, egy alagsori helységbe toltak, a többi beteg közé – eddig a valóság. Én azonban úgy emlékeztem, hogy tovább visznek: végig a többi fehér ruhás, ágyaikon mereven ülő beteg között. Ahogy elhaladtam mellettük, láttam, hogy kezükben bepólyált, múmiaszerű embereket tartottak. Mind a folyosó végén lévő sárgás fényt árasztó üvegajtó felé néztek, mintha bebocsátásra várnának. Az ajtó mögött teázóhoz hasonló helység volt, én azonban nem szerettem volna bemenni. Valahogy elszöktem az ágyamból, odafutottam a lifthez, és följöttem. Később jöttem rá, honnan volt ismerős a jelenet: a középkori festészet kedvelt témája volt a halottakat lelküket múmiaként kezeikben tartó testekként ábrázolni, amint bebocsátásra várnak a mennybe. Ez lett volna az én purgatóriumom? Nem tudom biztosan. Csak annyi biztos, hogy mégsem léptem be abba a szobába. Pasaréten Lóránt testvér tréfálkozott vele, hogy a Jóisten letelefonált a mennyből Szent Péternek: "Még ne engedd be". Szerinte annyian hívtak vissza a Földre, hogy végül az égieknek engedniük kellett.

forrás: Hírbarát 5. évfolyam, 1. szám 2006. március

Istentisztelet: A Pászka misztérium megünneplése

  Ma arra vagyunk kíváncsiak, vajon hogyan "mûködik" a liturgia, a maga sajátos szempontjából, vagyis hogy mi is történik benne tulajdonképpen.

A keresztény liturgia születésének helye az utolsó vacsora terme, ahol Jézus új jelentést ad egy régi gesztusnak. Elõször ezzel a régi ünneppel ismerkedünk meg: mit és hogyan ünnepelt a zsidó nép a pászkában. A második részben Jézus tettét vizsgáljuk: vajon miben lett új az a Húsvét, amit õ hagyott tanítványaira. Végül pedig az új Húsvétot ünneplõ népre, az Egyházra tekintünk.

A zsidó pászka és annak rítusa

Amikor az ószövetségi pászka ünnepet tanulmányozzuk, megkülönböztethetjük egymástól magát a történelmi eseményt és ennek megünneplését, a pászka rítusát.

A történelmi eseménnyel mindnyájan tisztában vagyunk. A pászka szó eredetileg Isten átvonulását jelentette, amikor Egyiptom elsõszülött fiait a tizedik csapás keretében elpusztította, a választott nép fiai fölött azonban békében átvonult. Késõbb aztán sokkal inkább a zsidó nép átvonulása, kivonulása állt az ünnep középpontjában: az egyiptomi szolgaságból Isten erõs kézzel kivezette népét, megszabadította, átvezette a Vörös tengeren. Ugyanakkor a húsvéti ünnepet lezáró ünnep, a Pünkösd, a szövetségkötés ünnepe egy másik esemény kapcsol ide erõsen. Ez pedig a Sinai hegynél történt szövetségkötés, melyben Isten népévé teszi a megszabadított nemzetet.
Ha figyelmesen elolvassuk a Kivonulás könyve 12. fejezetében a Pászka történetét, azonnal láthatjuk, hogy az teli van a jövõre utaló szimbólummal. A történelmi esemény tehát már magában hordoz sok mindent, ami majd az elkövetkezõ idõkben lesz világos, ami már elõre mutat a jövõre.

A pászka rítusára vonatkozó utasításokat összefoglalva a következõ jellegzetességeket figyelhetjük meg:
A pászka elköltése, megünneplése áldozati jellegû:
Összehívta tehát Mózes Izrael fiainak valamennyi vénjét, és azt mondta nekik: "Menjetek, fogjatok családonként egy-egy állatot, és vágjátok le a Pászkát." […] Ha pedig a fiaitok azt kérdezik majd tõletek: "Miféle szertartás ez?" - mondjátok nekik: "Az Úr elvonulásának áldozata ez, mert elvonult Izrael fiainak háza felett Egyiptomban, amikor megverte az egyiptomiakat, és megmentette házainkat."" (Kiv 12,21. 26.27)
Az ünnep alapvetõen éjszakai ünnep, az Úr szabadító éjszakájának az emlékére:
Ez az éjszaka az Úrnak szentelt virrasztás, amikor kivezette õket Egyiptom földjérõl (Kiv 12,42).
Már az elsõ, eredeti pászka-vacsorán az anyagok, vagyis a bárány és a kovásztalan kenyér elvesztik eredeti jelentésüket, "emlékmû" lesz belõlük:
Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékrõl-nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartásként (Kiv 12,14)!
Legyen mindez jelként a kezeden és emlékeztetõül a szemed elõtt, hogy mindig az Úr törvénye legyen a szádban, mert erõs kézzel hozott ki téged az Úr Egyiptomból (Kiv 13,9)!
A vacsora legfontosabb jellemzõje talán a megemlékezés módja. A múltat ugyanis úgy idézi fel, hogy azt egyben a jelenbe is hozza. A résztvevõk a jelképes cselekedetek, szavak által maguk is valóságosan részeseivé lesznek az egyszer megtörtént eseménynek.
Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez (Kiv 12,11).
Gamáliel rabbi írta a Misnában: "Mindnyájunknak úgy kell éreznünk, hogy mi vonultunk ki Egyiptomból. Az Úr atyáinkat és minket szabadított ki."
A pászka eszkatológikus szimbólumként is mûködik, amennyiben azt mutatja meg elõre, hogyan fog viselkedni Isten népével majd akkor, "az Úr napján". Ugyanakkor nem csak szimbolikus viszonyban van az eszkatológiával, hanem valóságos is a kapcsolat, hiszen pontosan egy ilyen húsvéton fog eljönni maga a Messiás, és viszi végbe a nagy, messiási megszabadítást.

A zsidó Pászkának tehát hármas valósága van:
Ø történeti, amennyiben egy történelmi eseményre emlékezik;
Ø jelenvaló, mert a megjelenítõ megemlékezés során a jelenbe hozza az egykori eseményt, az ünneplõket pedig részvevõvé teszi abban;
Ø eszkatologikus, mert magában hordozza a végsõ beteljesülés ígéretét és tervét.

Jézus, az Újszövetség Húsvétja

Amikor Jézus az Eukarisztia megalapítására a húsvéti vacsorát választotta, akkor ennek minden elemét ki akarta használni. Nem csak egyszerûen a rituális étkezés az, amit alap mintául hagy az apostolokra. Jézus maga lép a húsvéti bárány helyébe, maga akar új eledelt és italt adni, új szabadítást és új szövetséget.

Az evangélisták már több helyen párhuzamokat vonnak Jézus és az ószövetségi pászka-elõkép közé.
Máténál tizenháromszor találjuk a megállapítást, általában húsvéti szövegösszefüggésben: "azért történt mindez, hogy beteljesedjék…". A gyermekség elbeszélésben az Emmánuel név, a "Velünk az Isten" utalás a Szent Sátorra, melyben népe között lakott az Úr. A Szent Család visszatérésekor írja Máté: "Egyiptomból hívtam meg fiamat", hogy az Egyiptomból kivonuló választott néppel való azonosságát kifejezze. Jézus keresztségekor erõs párhuzam látszik a Vörös tengeren való átvonulással.
János evangélista programszerûen húsvéti módon ír. A megtestesüléskor kimondja a sátor szimbólumot: "köztünk ütötte föl sátrát". Õ az, aki egyértelmûen Isten Bárányának nevezi Jézust, ami már közvetlenül a húsvéti vacsorára mutat. A mennyei kenyérrõl tanítva elmondja Jézus, hogy a kivonulás mannája elõképe volt az õ testének, az új kivonulás eledelének. János Jézust a világ világosságának nevezi, mint a kivonulást segítõ tûzoszlopot. Végül János "átmenet"-rõl beszél Jézus szenvedéstörténetének és utolsó húsvétjának bevezetõjében: "A Húsvét ünnepe elõtt Jézus tudta, hogy eljött az õ órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette õket" (Jn 13,1).

Jézus és a Pászka között nyílt párhuzamokat találunk az evangéliumokon kívül a levelekben és a Jelenések könyvében:
Ø 1Kor 5,7: "Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták."
Ø 1Pét 1,18-19: "Nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok […], hanem a szeplõtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén."
Ø Jel 1,5: "aki szeretett minket és megmosott bennünket bûneinktõl a saját vére árán"
Ø Jel 5,6-7: "Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élõlény között és a vének között a Bárány állt mintegy megölve. […] Odament, és átvette a trónon ülõ jobbjából a könyvet."
Ø Jel 5,9-10: "Új éneket énekeltek, amely így hangzott: "Méltó vagy, Uram, hogy elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsbõl, nyelvbõl, népbõl és nemzetbõl, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted õket, és uralkodni fognak a föld felett!""

Azonban Krisztus a végleges, örök húsvét Báránya, a vérén szerzett megváltás is örök, áldozata egyszer s mindenkorra felajánlott áldozat!
Krisztus azonban mint a jövendõ javak fõpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebbõl a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett (Zsid 9,11-12).

Jézus tehát kereszthalálában és feltámadásában új történést tett az új Pászka alapjává. Ezzel a régi elõképet egyrészt beteljesítette, másrészt pedig túl is lépett azon, amikor a bensõ és mindenkire kiterjedõ szabadítást hozott a külsõ és egy népnek szóló szabadság helyett. Ez a szabadítás pedig új népet, új istennépét szül, az Egyházat.

Az Egyház az új Pászkát ünnepli: megváltást és szövetséget

Jézus utolsó vacsorájával véget ért a kivonulás ünneplése, az ószövetségi Pászka. Isten Országának új húsvétja lesz helyette: Krisztus áldozata lesz a régi húsvét beteljesítése. Az új eseményhez pedig új rítust is ad Jézus. A rituális eledel most már a kenyér és a bor lesznek.

A kenyér
A kenyeret Jézus testeként adja oda a vacsorán. Mint az új húsvéti bárányt nyújtja oda magát. A húsvéti bárány a szabadulás emléke volt, most is szabadulás történik, csak más dimenziókban. A régi bárány egy népnek a szabadulására emlékezetett, mely szabadítás egy külsõ elnyomó alól mentette ki a zsidókat. Most minden népet szeretne kimenteni Isten a mindannyiunkat szorongató ellenség hatalmából, a bûnbõl. Így lesz a szabadítás helyett megváltás: szabadítás a bûntõl.

A bor
A zsidókat megszabadította Isten az emberi uralom alól, majd "kedves tulajdonává", minden nemzet között a legdrágább néppé, papi országgá és szent néppé tette. (Vö. Kiv 19,5-6: "Ha tehát majd hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, tulajdonommá lesztek minden nép közül […] és ti lesztek az én papi királyságom és szent népem.") Ez lesz a szövetség, amit Isten köt népével a Sinai hegyén. A szövetség biblikus definíciója: ünnepélyes kinyilvánítása Isten akaratának, amelyben Isten rögzíti, milyen viszony áll fönn Isten és ember között. A szövetség tehát nem két egyenlõ fél szerzõdése, hanem Isten akarata, õ emeli föl a népet. Kiv 24,4-8: Mózes oltárt állít fel, tizenkét oszlop a tizenkét törzs jelképeként. Véres áldozatokat mutatnak be, Mózes meghinti a népet a "szövetség vérével".
A régi szövetséget elõször vérrel pecsételték meg (Kiv 24,8). Aztán sok elpártolás és hûtlenség után Jeremiás próféta valami új szövetséget hirdetett meg: "Szívükbe írom törvényemet. Népem lesznek és én az õ Istenük leszek" (Jer 31,31-34). Ez tehát bensõ szövetség lesz. Izajás más tovább ment: ""Én, az Úr, hívtalak meg téged igazságban, és fogom a kezedet; megõrizlek, és a nép szövetségévé teszlek, a nemzetek világosságává" (Iz 42,6). Az új szövetség tehát már egy személyhez kapcsolódik, õ teljesíti majd be: Isten szolgája.

Jézus betölti mindezeket: Az õ szövetsége is vérrel pecsételtetik meg: "az új szövetség vére". Nem külsõ szövetség már ez, hanem "a bûnök bocsánatára" szolgáló szívbe írt szövetség. Nem is ráhintik a népre, hanem Jézus inni adja a vért, hogy jelezze a bensõségességet. Végül pedig nem áldozati állatok vére lesz a pecsét, hanem hangsúlyozza Jézus: "az én vérem", amiben a szövetség köttetik. Ez a szövetség nem csak az idõben lett tehát új, hanem beteljesített minden ígértet, a szimbólum után valóság lett, az idõleges helyett örök szövetség, az utolsó, a végsõ idõk szövetsége.

A szövetséghez szabadság kell. Isten elõbb megszabadította a választott népet, hogy aztán utána fölemelhesse magához a szövetségben.
Jézus is meg akar szabadítani, teljesen, minden rabszolgaságtól, hogy aztán magához emelhessen. Ezt teszi az éves Húsvétkor, a keresztségben, a bérmálásban, a heti pászka-ünnepben. Életünk nagy átmeneteiben is megjelenik a pászka. Ugyanakkor módszerében kitartunk az ószövetségi megjelenítõ megemlékezésben: ugyanúgy részesei akarunk lenni az átimádkozott üdvösséges eseménynek, mint egykor a zsidó nép lehetett évente részese az Egyiptomból való kivonulásnak.

Az Eukarisztiában Jézus meg akar szabadítani minden rabságtól, és szövetséget akar kötni velünk. Sõt, minden szentségben ezt kínálja, nyújtja felénk. El akarjuk-e fogadni tõle? Élni akarunk-e vele, belõle?

Füzes Ádám
MALEZI

Elhangzott a MALEZI LITURGIKUS ELÕADÁSSOROZAT-ban

Budapest, Egyetemi Templom, 2002. október 21.

Irodalom: MARSILI, Salvatore, "Teologia della celebrazione dell'Eucaristia", in Anamnesis, III/2, Marietti, Casale Monferrato 1983, 127-145.

Elõadó: Füzes Ádám

Senki sem léphet ugyanabba a folyóba kétszer?

Fr. Barsi Balázs OFM

  Bizonyára ez a mostani találkozás számtalan élményt kavart fel lelketekben. Mint ahogy bennem is, amikor visszamentem a győri Bencés Gimnáziumba, ahol 1964-ben érettségiztem. Odautazva eszembe jutott a görög bölcs kijelentése: senki sem léphet ugyanabba a folyóba kétszer. Mert a folyó is szüntelenül változik és az ember is. Szerettem volna látni a görög bölcs arcát, mikor e nagy kijelentést tette. Valami szomorúságféle tükröződhetett a szemében, mint az enyémben is, amikor régi iskolám felé vitt a busz.
    De miért szeretnénk visszamenni? Ez a mélységes vágy bennünk csupán csak hiábavaló nosztalgia? De jó lenne találkozni még egyszer ezzel vagy azzal a tanárommal, atyával, diáktársaimmal, akik már elmentek ebből a változó világból és ott vannak, ahol nem háborog többé már a tenger, ott vannak, ahol az üvegtenger van és a trón, és a trónon ül Valaki, és előtte az örökkön örökké élő Bárány mintegy megölve és a Hét Láng.
    Az ember nem léphet ugyanabba a folyóba kétszer. Ezért van egy ilyen találkozóban valami csalódottság.
    De evezzünk csak a mélyre! Az egyházi iskolákban van egy csoda, egy misztérium, a Szent Keresztnek a titka, a szentmise áldozat. A szentmise köré alakult Európában a scola, amelyből a magyar iskola szó is jön.
    Az oltár áldozatának titkát ünneplendő meg kellett tanítani a gyermekeket énekelni; a gregorián tónusokra, a latin nyelvre, a Szentírás ismeretére, az ünnepekre, az évszakokra és velük együtt az évszakok teendőire. Mérhetetlen tudást adtak át a kereszt, az oltár fényében álló scolában, iskolában.
    Éppen az egyik zsoltárversben énekeljük: „Belépek az Isten oltárához, Istenhez, aki megörvendezteti ifjúságomat.” A zsoltár arról énekel, hogy van bennünk olyan ifjúság, amely nem öregszik. Fogantatásunk pillanatától kezdve sodródunk a testi halál felé. A keresztkútban történt isteni fogantatás pillanatától kezdve viszont az élet óceánja felé sodródunk, a szentháromságos Isten örökkévaló élet-óceánja felé, mert a keresztség nem más, mint részesedés az isteni természetből. A keresztséggel nem csupán egy vallásba lépek be, végképp nem egy pártba, nem egy szervezetbe, hanem alá leszek merítve a Szentháromságos Isten létébe, rá leszek kötve, mint egy infúzióval a Szentháromság életére. Igen, ez a kereszténység. Ami ez alatt van, az nem kereszténység. Az keresztény folklór, az rossz utánzat. Annak el kell egy nap tűnnie.
    Amikor az egyik bencés tanárom, Dr. Nádasdi Alfonz együtt olvasta Kodály Zoltánnal görögül a Szentírást - mert hiszen lelki atyja és munkatársa volt - és Szent Pálhoz érve többször olvastak arról, hogy Krisztus bennünk van, Krisztus bennünk a megdicsőülés reménye, akkor Kodály Zoltán megkérdezte bencés tanáromat: Hogy kell azt érteni, hogy Krisztus bennünk van? Átvitt értelemben? Úgy, ahogy egy szeretett lénynek a képe bennünk van? Vagy valami morális értelemben, hogy utánoznunk kell az erényeit és így kialakítani bennünk az Ő képét, vagy ontológiai, létbeli értelemben kell venni azt a tényt, hogy a föltámadt Krisztus valóban bennünk van? Személyesen bennünk él? Bencés tanárom azt felelte, amit Jézus az utolsó vacsorán: „Hozzá megyünk és Benne fogunk lakni.” Ezt ontológiai értelemben kell venni. Kodály elgondolkodott és szinte fölkiáltott dühösen: És tudják ezt a katolikusok?! Sajnos sokan nem! Vagy tudták, de elfelejtették?! El lehet ezt felejteni, hogy a föltámadott Krisztus bennem él? Hogy a keresztségem óta nemcsak ebben a változó időben vagyok, hanem az örökkévalóságban is! És hogy Isten minden szentmisében ezt a bennem lévő, nem öregedő ifjúságot örvendezteti meg!

     Merre tart az életem? Senki sem léphet ugyanabba a folyóba kétszer. Ha csak a mulandóra függesztem tekintetemet, ha ezer és ezer szállal csak ahhoz kapcsolódik, ami mulandó, akkor beteges nosztalgiában élhetek, amely tönkretesz, mert mindent itt kell hagyni.
    De amint az egyik vasárnapi könyörgés mondja: Szívünknek ahhoz kell ragaszkodni e változó, színes világban, ami örökkévaló, az örök élethez, amely bennünk elkezdődött.
    Szent János evangéliumát nem azzal fejezi be, hogy azért írtam ezeket, hogy higgyétek, hogy Jézus Krisztus az Istenfia és hogy egy szép új vallásotok legyen. Van már vallásból elég. Mit írt? Azt, hogy életetek legyen benne. És ezzel is kezdi az Evangéliumot, hogy „Őbenne élet volt” és az Evangélium közepén, a 10. fejezetben azt mondja Krisztus, hogy „Azért jöttem, hogy életük legyen éspedig bőségben”. Ez az apostoli hit.
    Az apostolok látták Krisztust föltámadott testében, vagyis azt tapasztalták meg, hogy az ember húsának, csontjának van Krisztusban egy új formája, egy örökkévalósított formája. Látták az új teremtést. Krisztus hozta ezt nekünk. A mai evangéliumban erről tett tanúságot megrendítő módon. Mit mond? „Senki sem mehet föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott, az emberfia, aki a mennyben van.” Ez egy megrendítő mondat. Ez az egy mondat önmagában bizonyítja, hogy Krisztus Isten, hogy az Isten Szent Fia.
    Mert ha egy megalomániás őrült lenne, akkor először is nem feszítették volna keresztre, hanem becsukták volna a bolondok házába. És akkor nem ezt mondta volna, hogy senki sem mehet fel a mennybe, csak aki az Istentől alászállt, és hozzáteszi, hogy „aki a mennyben van”, hanem   „aki a mennyben volt”.
    Van egy leszállásom e világba, mondja Krisztus, a Szűz méhébe, a betlehemi születés. Lesz egy fölszállásom, halálomban és dicsőséges föltámadásomban. De közben amíg itt, most veletek beszélek, én a mennyben, vagyis az Atyánál vagyok. Neki kevés a mi három igeidőnk, a múlt, a jelen és a jövő. Neki kellett volna egy örökkévalóságot kifejező igeidő. Ezt a mondatot nem lehet kitalálni. És nem azt mondja a vele vitatkozó zsidó kortársainak, hogy mielőtt Ábrahám lett volna, én voltam, hanem mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok. Ez a kereszténység, ez az örök élet! Ezt hozta Krisztus. Ezt nem lehet összekeverni és felcserélni ufológiával, világenergiával, szcientológiával!
    Ami a legnagyobb roncsolást végzi ma az emberi gondolkodásban, a logika területén, az éppen a filozófiai, ontológiai liberalizmus, amely azt hirdeti, hogy egymásnak ellentmondó végső igazságok egyszerre érvényesek. Tehát neked is igazad van, hogy nincs Isten. Neked is igazad van, hogy van Isten. Neked is igazad van, hogy egy kicsit van Isten, meg neked is igazad van, hogy nagyon van Isten. Kerekasztalhoz ülünk, egyformák vagyunk, a másságot tiszteljük. A végső igazság nem megszavazható! Ez sumákolás! Ez hazugság! Ez ocsmány, lelket rohasztó gondolkodásmód, amely belülről rohaszt. Hiszen ez a világ van, és ez a világ egy értelmes Teremtő után kiált, mert ez a világ nem Isten.
    Nekem nincs akkora hitem, hogy el tudjam fogadni, hogy ez a világ Isten, vagyis mindentudó, mindenható, örökkévaló. Hogy lehetne Isten? Hát bennem, a tévedő emberben ébredne öntudatra ez az istenség, és benned másképp ébredne öntudatra, mit egy harmadikban és össze-vissza beszél? Ha pedig a világ nem Isten, akkor ott állunk az Isten titka előtt, akkor honnét van, a világ és honnét van az első élő sejt? Élettelenből nem lesz élő!
Szent Pál apostol rá is olvasta a korabeli romlott rómaiakra, hogy felismerhették volna a látható világból az Istent, de nem tették. És ezért a világot és önmagukat istenítették.
    És ez hozta azt az aberrációt, hogy tükörben szeretkező, önmagába bele-szerelmesült, nyáladzó, rothadó lények jöttek létre, és Róma tönkrement.
    De íme a sok rothadás alatt életerős rügyek hajtanak. Nem egy fiatal jegyespár jött hozzám és kezembe tette le a szüzességi fogadalmat esküvőjükig. És hány tiszta és szent fiatal papot ismerek. Már itt vannak az új rügyek, egy új tavasz. A tiszta, kemény, pontosan működő emberi lelkiismeretek mélyén egy új galileai tavasz, amely az abortuszt minősített gyilkosságnak tartja, az eutanáziát öngyilkosságnak, amit gyilkosság kísér. És ez a lelkiismeret az európai parlament felett áll.
    Senki sem ment föl az Istenhez, csak aki az Istentől jött le, aki az Istennél van, aki az Atyával egylényegű, a Krisztus. Sem Buddha, sem Lao-Ce, sem Mohamed. Buddha becsületes, mert nem azt mondja: én vagyok a világosság, hanem megvilágosodtam. Ezt jelenti a neve: megvilágosult. Tehát nem teszi magát egy szintre Krisztussal, illetve Krisztus nem teszi magát a vallásalapítók sorába.
    Senki sem megy föl a mennybe az Istenhez, csak aki a mennyből szállt alá, az Emberfia, aki most is ott van. Aki egylényegű az Atyával és akiben az Atya van, aki az Atyában van a Szentlélek által, és ezt az isteni, változhatatlan örök életet hozta nekünk.
     Meg lehet ezt tapasztalni? Igen, ha erre építünk egy egész emberi egzisztenciát, akkor egyszerűen jó emberré válunk. Itt van a kereszténység nagyszerű visszacsatolása, ellenőrizhető tesztje. Hogy Teréz anya, aki ebben élt, az csak jó ember lett a világ szemében.
    „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Vagyis örök élete legyen. „Isten nem azért küldte a fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ.”
    Másutt azt mondja, hogy a világ magát ítéli el. Vagyis önelítélésről van szó.
    Azért küldte Isten a Fiát a világba, hogy üdvözüljünk általa.
    Az Úrfelmutatás és az áldozás az a pillanat a szentmisében, amikor ugyanabba a folyóba lépünk, és valamiképpen ugyanazok vagyunk. Itt mindenki együtt van, mert ahol Krisztus van, ott van a múlhatatlan élet. Ámen.

A Szűz Anya szabója

 

A kegyszobor Nógrád megyében, a 800. éves zarándok helyen, nemzeti kegyhelyünkön, Mátraverebély-Szentkúton a bazilikában található, a főoltár mögötti kegyoltáron.

Szűz Máriát ábrázolja, jobb oldalán a kis Jézussal, balkezében jogarral.  A szobor eredetét nem tudni pontosan, feltehetően hársfából faragott, barokk alkotás.  Öltöztethető szobornak készült, a jobb karja kivehető, mert az öltöztetést másképpen nem lehetne megoldani.

A kis Jézust eredetileg a jobb tenyerén tartotta Szűz Mária, de később más megoldást alkalmazva egy kovácsolt vascsappal erősítették a Gyermek szobrát, a Szűzanya szobrához.

Szűzanya alakját faragott ruha fedi, fején valódi emberi haj, hálós szerkezetű anyagra varrva. A kis Gyermeknek festett szőke haja van, és ruhátlan a teste. Mindkét szobor fejét korona ékesíti, amelyet a benne lévő felirat szerint, 1851-ben adományoztak.

A kifogástalan állapotban lévő kegyszobrot, az elmúlt évszázadok alatt, rovarkárosodás nem érte.

A szobor talapzatának alsó felületén latin felirat található: „STATUA MIR VERA.”

Jelentése: „Ami itt áll, az valóban a csodatévő szobor.”

Zarándokok tízezrei keresik fel minden évben a kegyhelyet. A kegyszobor előtt imádkozva kérik a Szűzanya közben járását minden féle bajban, betegségben. Sokan hálaadásuk jeleként zarándokolnak el, hogy megköszönjék a meggyógyulásukat, az imájuk meghallgatását.

Mátraverebély-Szentkút egy szenthely.

Hosszú évszázadok óta zarándokolnak el ide, az Istenben hívő emberek, Isten iránti szeretetükkel, Nagyasszonyunk a Boldogságos Szűz Mária tiszteletével, kérő és  hálaadó imáikkal, hogy hazatérve a kegyhelyről, vétkeiktől megtisztulva, Istennek hálát adva, boldogabb és békésebb életet éljenek.

Felhasznált irodalom és kép Varga Ottóné honlapjáról: http://www.vargaottone.hu/

Bővebb információk a kegyhelyről az alábbi weboldalon találhatók: www.szentkut.hu

 

 A mátraverebély-szentkúti kegyhelyen október 8–9-én tartják az év utolsó nagybúcsúját Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. 

Most is előkerül majd a kegyszobor ruhatárából a parasztos magyar ruha.

Varga Ottóné, Magdika, a kegyszobor ruháinak készítője az ünnep előtti napon adja Máriára a piros–fehér–zöld viseletet. Magdika Ipolytarnócon él, női szabó, esküvői ruhákra szakosodott, és nem mellesleg immár tíz éve a kegyszobor öltöztetője, ruháinak tervezője, kivitelezője és karbantartója. Palócos beszédű, temperamentumos, vidám hölgy. Hogyan lett a Szűzanya szabója?

– Kislánykorom óta járok Szentkútra, először szüleimmel, nagyszüleimmel, később pedig a férjemmel zarándokoltunk a tőlünk ötven kilométerre lévő kegyhelyre. Tizenhat évesen megfogadtam, ha megtanulok varrni, készítek a Szűzanyának egy ruhát, mert bántott, hogy mindig ugyanabban az öltözékben láttam. Fogadalmamat egy időre elfeledtem, de édesapám halála után, 2000-ben újra eszembe jutott. Felajánlásomat a kegyhelyet őrző ferences atyák nagy örömmel fogadták. Azóta már tizenegy ruhát készítettem a Szűzanyának. Van köztük két bordó, az egyik hernyóselyemből, fehér alapon, világoskékkel hímzett, a másik arannyal hímezve. Ezeket pünkösdkor viseli. Akad két magyaros is, az egyik úri, a másik parasztos. Ez utóbbi a legsikeresebb, ugyanis a kegyhelyen emléktárgyként megvásárolható kis kegyszobor-másolatokon is ebben látható.

– Amikor az első ruhát készítettem, még a szobor közelébe sem mehettem. Mintának odaadták a Szűzanya egyik hajdani viseletét. Régi könyveket, szentkúti képeket tanulmányoztam, hogy eldöntsem, milyen is legyen a ruha. Aztán mintha valaki vezette volna a kezemet, kialakult valami új. Nagyon jól sikerült, bár kicsit hosszú lett. Tettünk a szobor alá egy márványlapot, akkor megemelkedett a Szűzanya, és tökéletesen állt rajta a ruha. Így kezdődött.

– Évente hat–hét alkalommal öltöztetem át a szobrocskát. Böjti időszakban nincsen rajta varrott ruha, ilyenkor látszik a szobor egyszerű, festett, kék viselete. Úgy is nagyon szép. Változik a ruha húsvétra, pünkösdre, Szent Annára, Nagyboldogasszonyra, Kisboldogasszonyra, Magyarok Nagyasszonya ünnepére és karácsonyra. Büszke vagyok a munkámra, de alázatosan szeretném végezni a dolgomat. Nagyon jó érzés, amikor sokan odamennek a Szűzanyához, és előtte imádkoznak. Ilyenkor azt kérem: Drága Szűzanyám, ha csak lehet, teljesítsd mindenkinek a kérését. A Szűzanya szolgálata megváltoztatta az életemet. Amikor az első ruha elkészült, elolvastam Szent Ferenc életét, ami annyira megragadott, hogy azonnal döntöttem, belépek a ferences világi rendbe. Férjemmel együtt nagyon sokat imádkozunk, mindennap végezzük a zsolozsmát.

Szerdahelyi Csongor

 

 

A templom misztériuma

A templom misztériuma

Krisztus, az örök Főpap belépése az örök szentélybe

Mivel az ószövetségi templomot a szentéllyel a rómaiak lerombolták, így megszűnt az áldozatbemutatás és a papság, fölmerült a kérdés – elsősorban a zsidókból kereszténnyé lett hívek körében –, hogy vajon a kereszténység templom, szentély, áldozat és papság nélküli vallás-e? Ez annál is inkább égető kérdés lehetett, mert Jézus nem papi családból való, hanem „civil” volt: nem tekintette magát papnak sem ószövetségi, sem pogány értelemben. Kivégzése pedig pontosan az ellenkezője egy zsidó szemében mindannak, amit a szentély, az oltár és az áldozat jelent. Hiszen a templom szent hely, a koponyák hegye pedig a holttestek miatt a profánnál is profánabb, a szakrális világ totális ellentéte. És átkozott, aki a fán függ – vagyis ki van közösítve a szent népből és a zsinagóga közösségéből. Halálában azonban mégis valami olyasmi történt, mint a zsidó templomi szertartásban: Jézus testében behatolt az örök szentély-be, az Atyához, amikor feltámadt s emberi teste örökre Isten sajátos szentháromságos dicsőségében részesült. Ezzel viszont beteljesítette az ószövetségi áldozatok és az ószövetségi papság vágyakozását:
„Krisztus, mint a jövendő javak főpapja jelent meg, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem e világból való. Nem is bakok, vagy borjak vérével, hanem tulajdon vérével lépett be egyszer s min-denkorra a Szentek Szentjébe, s örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva tisztátalanokra hintve megszenteli őket, úgy, hogy külsőleg megtisztulnak, mennyivel inkább tisztítja meg lelkiismeretünket a holt cse-lekedetektől Krisztus vére – aki az örök Lélek által önmagát ajánlotta föl szeplőtelen áldozatul Istennek –, hogy az élő Istennek szolgáljunk!” (Zsid 9,11-14)
Az Egyház igen korán tudatosította és megfogalmazta, hogy Krisztus teste az egyetlen templom, ahogyan erre maga is utalt a szamariai asszonnyal való beszélge-tésekor; ő maga a szentély, melynek kárpitja meghasadt, hiszen a katona lándzsája megnyitotta oldalát; és ő maga az oltár, a főpap és az áldozati bárány is; vagyis vele és benne találkozik az ember Istennel. Most már csak az a kérdés, hogy Jézus örök érvényű húsvéti áldozata feleslegessé tette-e a szentélyt, az oltárt, az áldozatbemutatást és a papság intézményét, hogy csupán a hit és keresztség által érjen el minket ez az üdvösségszerző áldozat, vagy mindezeknek a kereszténységben is meg-maradt-e valamilyen szerepe? Az utolsó vacsorán elhangzott krisztusi parancs: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” és Szent Pál szavai: „Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, s e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” (1Kor 11,26), valamint kelet és nyugat kereszténységének kétezer éves hagyománya bizonyítja, hogy a szentély, az oltár, az áldozatbemutatás és a papság az újszövetségben új, tökéletesebb formában jelenik meg a világ végezetéig, hiszen az Úr Jézus egyetlen golgotai áldozata minden szentmisében újra és újra megjelenik az utolsó napig. Nincs többé vérontás, hiszen nem az volt megváltásunk eszköze, hanem Jézus önátadása, mely viszont mint tökéletes hódolat az Atyának, valóságos áldozat és szent lakoma jelenvalóvá válik a szent cselekményben. Az egyetlen és örök Főpap, Krisztus cselekszik a misében az ő papságában szentségi fokon részesült papok szolgálata és a keresztségben királyi papságban részesült hívek részvétele által.

 

forrás: Fr. Barsi Balázs OFM: A templom az időben és az örökkévalóságban c. tanulmánya nyomán