2012. április 30., hétfő

Pákozdi István atya tanúságtétele

Dr. Pákozdi István esztergom-budapesti egyházmegyés pap vagyok. Budapesten születtem 1955-ben, 1978-ban szenteltek pappá, Rómában teológiából szereztem doktorátust, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán vagyok tanszékvezető tanár. Az egyetemi lelkészi szolgálatot majdnem a lelkészség újbóli megalakulása óta, 1992-től töltöm be. Mellette foglalkozom a MTV katolikus műsoraival mint a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia TV-referense.

2012. április 29., vasárnap

Hivatások vasárnapja április 29.

Magyar Gergely ferences tartományfőnök az alábbi üzenettel fordul minden jó akaratú emberhez:

Az egyház ferences arca

Az a fiatalember, akit ma Szent Ferencként ismerünk és szeretünk, 800 évvel ezelőtt egy sajátos arcot adott az egyháznak. Ferenc egyszerű habitusa nemcsak színében volt más, mint az akkori egyház viselete, sokkal inkább belső habitusa, vagyis lelkülete, hozzáállása volt más. Nem, mintha megvetette, vagy elvetette volna az akkori egyházat, hanem ellenkezőleg, mert szíve mélyéből szerette azt a Krisztust, akié az egyház. Szerette Őt, és ez azt is jelentette, hogy hallgatott rá. Hallgatott a szóra, ami így hangzott: „Menj, és építsd újjá egyházamat!” Az újjáépítés nemcsak izommunka volt számára egy templomocska renoválása közben, sokkal inkább belső átalakulás és átalakítás. Irgalmas lett a leprással, mert Isten irgalmát tapasztalta. A kereszt előtt, és minden templomban elmélyült az imádsága, mert az Úr mély hitet öntött belé. Tisztelni, szeretni és becsülni kezdte az egyház papjait és püspökeit, mert az átváltoztatás miatt határtalan bizalmat adott neki irántuk az Úr. És szerette a testvéreket, mert hitte, hogy az Úr adta őket mellé.
Jövőre lesz 800 éve annak, hogy Ferenc olyat tett, amit az egyháztörténészek egy része még ma sem hisz el, szóba állt a muzulmán világ akkori legnagyobb tekintélyével, a szultánnal, és kölcsönösen épültek egymás hitén. És bár a szultán nem lett keresztény, Ferenc mégiscsak alaposan megváltoztatta a keresztényekről, de még inkább a Krisztusról alkotott képét.
Nekünk, ferenceseknek ma is feladatunk, hogy Krisztus irgalmas arcát, értünk kereszten szenvedő, alázatos arcát, magát emberi kézbe adó arcát mutassuk fel a világnak és a hívőknek. Ezért igyekszünk sokat gyóntatni, nemcsak a nagy ünnepek előtt, és nemcsak a főváros szívében, hanem minden ferences templomban. Ezért hívunk sokakat szentmisére és szentségimádásra. Ezért áll ferences imádkozó közösség minden templomunk mögött, ezért várjuk a lelkigyakorlatozókat és a megújulni vágyókat kolostorainkba, ezért szólunk egyszerű szavakkal a hitoktatásban, a szentmiséken. Ezért tanítjuk és neveljük a fiatalokat iskoláinkban. Ezért nyújtunk segítő kezet az elesetteknek, bajba jutottaknak, fogyatékkal élőknek. És ezért vagyunk derűsek.
Hivatások vasárnapja kapcsán arra kérünk minden jóakaratú embert, segítsetek nekünk, ferenceseknek, hogy ebben a formálódásban és formálásban hűségesen kitartsunk. Legfőképp azzal, hogy elfogadjátok szolgálatunkat, hogy velünk és értünk is imádkoztok, velünk kéritek az aratás Urát, adjon továbbra is testvéreket Szent Ferencnek.

A ferencesek nevében:
Magyar Gergely testvér

2012. április 28., szombat

a Kereszt misztériuma

Mária az, aki tökéletes és kivételes módon - jobban, mint bárki más - megtapasztalta az irgalmat, ugyanakkor - szintén kivételes módon - szívének áldozatával lehetővé tette saját részvételét az isteni irgalom kinyilatkoztatásában...
Senki nem tapasztalta meg úgy a Kereszt misztériumát, mint a keresztre feszített Jézus anyja, az isteni és transzcendentális igazságosság megrázó találkozását a szeretettel: a ,,csókot'', melyet az irgalom adott az igazságosságnak.
Mária tehát az, aki a legmélyebben ismeri az isteni irgalmasság misztériumát. Ismeri az árát, tudja, milyen hatalmas.
Ebben az értelemben nevezzük őt Irgalmas Anyának, az Irgalom Asszonyának vagy az Isteni Irgalmasság Anyjának.
Ezek közül a címek közül mind mély teológiai értelmet hordoz, mert kifejezik lelkének, egész lényének különleges előkészítését, ami képessé teszi őt arra, hogy - először Izrael bonyolult történésein, majd azokon az eseményeken keresztül, amelyek minden embert érintenek, az egész emberiségre vonatkoznak - felfedezze azt az irgalmat, amelynek nemzedékről nemzedékre mindenki részese, a Szentháromság örök tervei szerint.

II. János Pál

2012. április 27., péntek

II. János Pál pápa - Az élet és a család védelmezője

 A házasság az életszentségre vezető út akkor is, ha keresztúttá válik.

Nem lehet szilárd alapja egy társadalomnak, ha hirdeti ugyan az emberi személy méltóságának, az igazságosságnak és a békének értékeit, ugyanakkor gyökeresen ellentmond nekik azáltal, hogy elfogadja vagy eltűri az emberi élet - főként a gyenge és kiszolgáltatott élet - megvetésének és megsértésének különböző formáit. Csak az élet tisztelete alapozhatja meg és biztosíthatja a társadalom legdrágább és legszükségesebb javait, mint amilyen a demokrácia és a béke. Nem lehet ugyanis igaz a demokráciánk, ha nem ismeri el minden személy méltóságát, és nem tartja tiszteletben annak jogait. A világ lehet, hogy nem ért meg benneteket, keresztény családokat, lehet, hogy megkérdezi tőletek, miért nem választottátok a könnyebb utat, a világnak mégis szüksége van a ti tanúságtételetekre.

2012. április 26., csütörtök

Szent Ferenc prédikál

Egy szép napon, amikor Szent Ferenc kiment a kolostorból, találkozott egy baráttal akit Gineprónak neveztek. Egyszerű és őszinte volt, ezért Szent Ferenc kedvelte a fiatal szerzetest.
Üdvözölte és így szólt hozzá:
- Ginepro testvér, gyere velem, elmegyünk prédikálni.
Szent Ferenc nehezen tudta rábeszélni a fiatal testvért, de végül elment vele. Körbejárták a várost, imádkoztak az üzletben és kertben dolgozó munkásokért. Rámosolyogtak a gyerekekre, különösen a szegényebbekre. Beszélgettek az idősekkel és megvigasztalták a szomorúakat. Még egy asszonynak is segítettek, aki egy nehéz edényt cipelt.
Már többször megkerülték a várost és Szent Ferenc megszólalt:
- Ginepro testvér, ideje, hogy hazatérjünk.
- De hát hol van a prédikáció?
- Az már megvolt... bizony megvolt - mondta mosolyogva Szent Ferenc.

Jelenléted és jótetteid a legjobb prédikáció!

2012. április 25., szerda

Elsősorban az egész Egyházért kell imádkozni

Szent Ambrus püspöknek Káin és Ábel" című értekezéséből

Ajánld föl Istennek a dicséret áldozatát, és amit fogadtál a Magasságbelinek, teljesítsd! (Zsolt 49, 14). Istent dicsőíteni annyi, mint hálaadást ígérni és teljesíteni. A szamaritánust is azért tartjuk nagyobbra a többieknél, mert miután az Úr parancsára kilenc társával együtt megtisztult a leprától, egyedül ő tért vissza Krisztushoz, és Istent magasztalva hálát adott. Róla mondta Jézus: Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent? Aztán hozzá fordult: állj föl, és menj! A hited meggyógyított (Lk 17, 18-19).
Továbbá az Úr Jézus isteni tekintéllyel egyrészt arra tanított téged, hogy az Atya jó, és ő tud jót adni, hogy mindazt, ami jó, azt tőle, a Jótól kérd; másrészt sürgetően és gyakran buzdított is az imádságra, de nem úgy, hogy unalmassá váljék, hanem hogy állhatatos és gyakori legyen. A hosszan tartó imádság ugyanis többnyire tartalmatlanná válik, ha viszont ritkán imádkozunk, akkor hanyagságból lassanként teljesen elmarad.
Ezután arra figyelmeztet, hogy ha bocsánatért könyörögsz, előbb bocsáss meg te is szívből másoknak, hogy könyörgésedet tetteddel összhangban terjeszd Isten elé. Az Apostol is azt tanítja, hogy ne haragos és viszálykodó lelkülettel imádkozzál, nehogy ez megzavarja vagy meghamisítsa imádságodat. Amikor az Üdvözítő azt mondja, hogy menj be a szobádba (Mt 6, 6), egyúttal arra is tanít, hogy mindenütt kell imádkozni.
De ezt ne úgy értsd, hogy a testedet zárd be falakkal körülhatárolt szobába, hanem hogy a gondolataidat zárd a benned lévő kamrába, amelyben belső világod van. Imádságodnak ez a kamrája mindenütt veled van, benne mindenütt egyedül vagy, és ott rajtad kívül csak Isten figyel reád.
Továbbá azt tanulod, hogy különösen imádkozni kell a népért is, azaz az egész testért, Anyaszentegyházad minden tagjáért, amelyben a kölcsönös szeretet az ismertető jel. Ha ugyanis magadért könyörögsz, csupán önmagadért imádkozol. Ha az egyes emberek csak önmagukért imádkoznak, akkor a bűnös kevesebb kegyelmet nyer, mint a közbenjáró. Amikor pedig az egyes emberek mindenkiért imádkoznak, akkor mindnyájan könyörögnek minden egyes emberért is.
Összefoglalva tehát, ha csak magadért imádkozol, amint már mondtuk, egyedül önmagadért fogsz imádkozni. Ha viszont mindenkiért könyörögsz, akkor majd érted is mindnyájan imádkoznak, mert a mindenkibe te is beletartozol. Ennek az a nagy lelki haszna, hogy az egyes emberek imái kölcsönösen növelik a közbenjárást az egész nép minden tagja számára. Ebben egyáltalán nincs semmi elbizakodottság, hanem inkább nagyobb lesz az alázat, és ez bőségesebb gyümölcsöt is hoz.

MARIA BETHANIA " ORAÇÃO DE SÃO FRANCISCO "

2012. április 24., kedd

A vigasztalás fia

Barnabás annyit jelent: a vigasztalás fia. Talán éppen azért kapta ezt a nevet ez a ciprusi származású fiatalember - akinek eredeti neve József volt -, mert Krisztus méltó tanítványaként meg tudta erősíteni testvéreit. Előbb azonban neki magának is meg kellett tapasztalnia, hogy minden vigasztalás forrása maga az Isten. E felismerés hajtotta, hogy előbb Szent Pállal, majd később szent Márkkal hirdesse az evangéliumot. Habár nem tartozott a tizenkettő közé, mégis apostolnak nevezzük Barnabást azért a hithirdető munkáért, amiről az Apostolok Cselekedetei is beszámol. Minden megkeresztelt ember hivatása, hogy egy kicsit Barnabás, azaz a vigasztalás fia legyen környezetében, tanúságot téve Krisztusról, aki egyetlen igazi vigasztalásunk.

2012. április 23., hétfő

A Szentlélek eljövetele

Pünkösd ünnepe a Húsvét utáni ötvenedik nap. Eredetileg a választott nép aratási ünnepe volt, amelyhez késõbb hozzáadódott a Sinai Törvényhozás megünneplése. Pünkösd napján a tizenkettõ ismét együtt volt, hogy imádkozzanak. „Egyszerre zúgás támadt az égbõl, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol egybegyûltek. Majd kettõs lángnyelvek lobbantak fel, és szétválva leereszkedtek mindegyikükre. Mindnyájukat eltöltötte a Szentlélek, és különbözõ nyelveken kezdtek beszélni úgy, ahogy a Lélek szólásra indította õket.” (Ap. csel., 2,2 - 4)
Mindenféle nép lakott akkoriban Jeruzsálemben, s mindnyájan saját nyelvükön értették, amit a tanítványok mondtak nekik. A csodálkozó tömegnek Péter arról kezdett beszélni, hogy a gonosz kezek által keresztre feszített Jézus jövendölései beteljesedtek: „Az eljövendõ napokban lelkem kiárad minden emberre. Fiaitok s leányaitok pedig prófétálnak majd, és látomásokat látnak.” Beszédének hatására sokan megtértek, s mintegy háromezren tértek át Jézus vallására, s csatlakoztak az apostolokhoz.
A korábbi ábrázolásokon a tizenkét apostolt láthatjuk, hiszen az áruló Júdás helyébe már megválasztották Mátyást az apostoli testületbe. A Szentlélek ugyanúgy lebeg galamb, illetve másutt sólyom képében felettük, mint ahogy Jézus felett is a Jordán vizében való megkeresztelkedésekor. Amint tehát Jézus a Lélek erejével vitte végbe küldetését, úgy az õt követõk is a Szentlélekkel eltelve folytatják útját. Késõbb Mária lett a Szentlélek eljövetele-ábrázolások központi alakja, mert õ jelképezte ekkor szent fiának egyházát, országának oltalmazóját. Ha a Szentlelket ábrázoló madáralakból hét sugár indul ki, akkor ez a Szentlélek hét ajándékát jelenti, s ha a jelenet olyan épületben történik az ábrázolás szerint, melynek hét oszlopa van, abban az esetben ez Jézus egyházára utal: „Megépítette házát a Bölcsesség, s hét oszlopát is felállította.” (Péld., 9,1)
Olykor Jézus alakját is feltüntetik a Szentlélek eljövetelét ábrázoló képek, mert õ mondta: „kiárasztom rátok Atyám ígéretét.” (Lk, 24, 49) Van olyan mûalkotás is, amelyen extrém módon törpéket, óriás fülû, kutyafejû figurákat láthatunk, sajátos nyelven értelmezve az idegen népeket, melyeket az apostoloknak tanítványaikká tesznek. A barokk mûvészet mennyezetfreskóin elõszeretettel ábrázolták ezt a jelentet, s egy német templom kupolájában az elõbbi elemek szinte mindegyike együtt van: a galamb, a hét ajándékot jelképezõ hét angyalcsoport, a hét oszlopos épület, és az akkor ismert négy földrész népeinek sokasága. Ilyen kimeríthetetlen kifejezéstára van az ábrázoló mûvészetnek az egyházi mûalkotások területén is.

Vörös Ildikó 
forrás: http://www.pilisvorosvar.hu/vorosvariujsag/2004/majus/17.htm

2012. április 22., vasárnap

Pünkösdi Ferences Férfizarándoklat


Június 27-28.

Kétnapos gyalogos zarándoklat fiúk és férfiak, gyermekek, apák és nagyapák számára
Szécsény - Mátraverebély - Szentkút - Szécsény
Információ:  Szécsény: Ferences Plébánia 32/370-880

2012. április 20., péntek

2012. április 19., csütörtök

" Vajon nem tudta előre, hogy Fia meg fog halni?"

Kérdezhetné valaki: " Vajon nem tudta előre, hogy Fia meg fog halni?" Kétségtelenül tudta. "Vajon nem remélte, hogy fel is fog támadni?" Biztosra vette. "Mindennek ellenére fájt neki, hogy keresztre feszítették?" Nagyon is fájt. De ki vagy te, testvér, és honnét veszed azt a bölcsességet, hogy jobban csodálkozol Mária együtt szenvedésén, mint Mária Fiának szenvedésén? Ha a Fiú képes volt a testi halálra, akkor Anyja miért ne lett volna képes arra, hogy szívében együtt haljon meg vele? - így emlékezik Szent Bernát. Péter háromszor is megtagadta, egy kivételével az apostolok is szertefutottak, csak Szűz Mária maradt még a kereszt alatt. Fájdalmas Anya egy olyan mennyegzőn, ahol Jézus nem a vizet változtatja borrá, hanem a halált életté.

forrás: Adoremus    

2012. április 18., szerda

Ferencesek kolostorban, csatatéren, közéletben

Mórocz Zsolt beszélgetése Barsi Balázs ferences atyával


– A magyar köznyelv a ferenceseket barátnak hívja. A rend megalakulása óta ott voltak a nép között, egyebek mellett azért, mert koldulórendiek, de megtaláljuk őket Dózsa seregében vagy Hunyadi János katonái között. Kapisztrán János az egyik legkülönösebb alakja a ferenceseknek, gyújtó hangú beszédeket mond, toboroz – nagy számban vonulnak zászlaja alá, a mohamedánok ellen a keresztesek –, szóval elképesztően hatásos szónok, jóllehet, nem beszél magyarul. Ma ellenben, a némileg kontraszelektív baloldali médiumokban kétféle – nagyjából azonos „értékű” – hír jelenik meg a katolikus egyházról.

Egyrészt az, hogy a pap pedofil, vagy az, hogy sikkasztó. Pozitív működésük nem, vagy alig-alig kap teret. Éppen ezért a kérdésem az: mi lenne ma a dolga a kései utódoknak, mit tehet népéért, az országért egy ferences?

Ha Jézus korában működik sajtó, azt írta volna vezércikkben, hogy a tizenkét apostol közül egyik elárulta harminc ezüstért Jézust. Arról már kevesebb szó esett volna, hogy Pál bejárta az egész Római Birodalmat, mindenütt a szeretetről prédikálva. Végül pedig Krisztusért életüket adták az apostolok. Ez nem túlságosan érdekes hír.
Természetesen azt mondom, ha az egyházban történnek bűnök, akkor azok bűnök, méghozzá kétszeresen. De arányeltolódás van a médiában. Hírértékkel a botrány bír, és nem hozzák mellette a statisztikát. Visszatérve a ferencesekhez, más rendek szerzeteseit szintén nevezik barátnak. Szürkebarátoknak, vagy a pálosokat fehérbarátoknak, de tényleg az emberek többségében az a képzet él, hogy a ferencesek a barátok. Más rendek is tettek a magyarságért, talán még többet is, mint mi, ferencesek, az mindenesetre igaz, hogy nagyon megmagyarosodott ez a rend.
Ugyanakkor a „barát” szónak egy kicsit pejoratív csengése is van: a ferenceseket hagyományosan szokás jó kedélyű, az evés-ivás örömeit meg nem vető, jámbor csuhásoknak beállítani. Az új kutatások fényében sokkal bonyolultabb a kép. A ferences nem tanulatlan, jópofa, anekdotázgató szerzetes. A ferences rend megalakulása után a második nemzedék már ott van Európa egyetemein. Olyan nevek, mint Szent Bonaventura, Halesi Sándor, Boldog Duns Scotus János.
Úgy tanítanak, hogy özönlik hozzájuk Európa ifjúsága. A ferencesek a regula szerint nem koldulórend.
A szabályzat azt mondja: két kézzel dolgozzanak, és ha nem kapják meg a munkáért a bérüket, akkor kérjenek. Ebből lett az a téves felfogás, hogy koldulásból élnek. A kéregetés mégis sok lelki haszonnal járt. Közel kerültek a néphez, rengeteg házasságot tetettek rendbe a plébánossal. Az emberek olyan lelki kínokat mondtak el a koldulóbarátnak, amit esetleg a plébánosnak sem mertek bevallani. Még nincs feldolgozva, hogy mi mindent tett az egyszerű laikus testvér, aki kéregetett.

– Úgy tűnik, maradt teendő ez ügyben mostanáig. Mit tehet ma egy ferences?

Van egyfajta örökségünk, vannak iskoláink. Nagy-Magyarország területén – a történész Szántó Konrád ferences atya szerint – harminckét iskolája volt a rendnek. Ezek az iskolák nem maradtak fenn sokáig ilyen nagy számban, mert nem volt mögöttük fundus, földbirtok. A ferencességre jellemzőek a remeteségek, ahol nem egyedül vannak, hanem ketten-hárman, ugyanakkor jelen vannak a közéletben. Ilyen, ezt mutatja a szécsényi kolostorunk. Mikor ott éltem, kinéztem az ablakomon, láttam a Borjúpástot, ahol hajdan a Rákóczi-féle országgyűlés volt.

Ott embert nem lehetett látni, mert a parasztember nem sétálni jár, az dolgozni megy. Ha meg a templomajtón kimentünk, akkor a város közepén voltunk. Az a közhely, hogy a ciszterciek a völgyek szerzetesei, a bencések a hegyeké, a ferencesek a városoké – nem egészen igaz. Szent Ferenc korában napközben bent vannak a városban a testvérek, azután egy magasabb szintre vonulnak vissza, például az Appenninekben. A ferences kolostor itt magasabb szinten áll, mint a bencés, ide húzódnak vissza sokszor hónapokra. Ez – a visszahúzódás – éppen egy modern gondolat… Modern gondolat? Inkább a mai embernek segítő gondolat, hogy a barlangokból, a magányból, a mélységből megyünk az emberekhez. Van egy titkos alagút, amely a szíven át vezet a másikhoz, nem a médián meg a fecsegésen keresztül. A társadalmi hasznosság? Gyöngyösön fenntartunk egy autista központot. Tanítjuk az ifjúságot: óvodától kezdve a főiskoláig. Van óvodánk és főiskolánk. De bármit csinál egy ferences, igazából akkor közelít Szent Ferenchez, ha kétlaki. A barlangok világa: az a cellám, ahol órákat töltök el. Hamvas Béla azt mondja: ha utazol, akkor magadat ismered meg, ha a celládba visszavonulsz, akkor a másik embert. Hamvas Béla nagy gondolkodó volt – kár, hogy kisajátítják az ezoterikusok, kár, hogy a maga korában nem talált egy katolikus teológust, aki ellentmondott volna neki. Nagyokat vitatkoztak volna. Hamvas egy zseni. A cellába visszavonulók, Kapisztrán János, Sienai Szent Bernardin és sokan mások bejárták Európa jó részét, ugyanakkor hónapokat töltöttek egyedül. Visszavonultak, sokszor nem is a kolostorba, hanem valamelyik hegyi barlangba.

– A kérdésem mélyén kimondatlanul ott lapult, ezért hát nyíltan fölteszem: felveheti-e a szószék a képernyővel, a médiával a versenyt a lelkekért?

Nem is akarja.

– Nem akarja? Nem veszíti el így az egyház az istenhívők sokaságát? Nekem úgy tűnik, mára Isten képmása elhalványult az emberben. Isten sokak számára olyanná vált – elnézést a profán hasonlatért –, mint a Mikulás bácsi, vagy valami joviális öregúr, akihez benézünk vasárnaponként a templomba, „ha még ott lakik”. A szószék nem tudja felvenni a médiumokból szökőárként ömlő szükségtelen információkkal, agymosó műsorokkal a versenyt. A médiumok szőnyegbombázása az agyra reggeltől késő éjszakáig tart. Az emberek többsége kimondatlan csodára vár. Nem véletlen az ezoterikus könyvek, műsorok hallatlan népszerűsége. Úgy tűnik, a hívők bizonyos része sem kivétel ezek hatása alól. Jómagam ugyan nem vagyok vallásos, de azt gondolom, aki jelre vagy csodára vár, az nem igazán hívő.

A csodák mindig arra mutatnak, ami nem csoda, hanem a csodánál is nagyobb: a Teremtés, mely a nem-létezőből jött elő Isten mindenható akaratából. A kérdésre a következőt válaszolom: a minőség korszaka érkezett el az egyházban, nem a mennyiségé. XVI. Benedek pápa írásaiban, intézkedéseiben ezt tapasztalom. Ez nem elitizmus. Gyarló, szegény bűnösök vagyunk, de a gyakorló keresztények hite kezd kitisztulni: tudjuk, kiben hiszünk.

MÓROCZ ZSOLT

2012. április 17., kedd

VI. Pál pápa imája a papi hivatásokért

Jézusom, lelkek isteni Pásztora, ki apostolaidat meghívtad és a lelkek halászaivá tetted őket: vond magadhoz a buzgó és nemes ifjú lelkeket is, hogy tanítványaiddá és segítőiddé váljanak. Add, hogy érezzék a világ üdvözítése utáni szomjadat, amiért folyton megújítod papjaidnak keze által áldozatodat oltárainkon.
 Add, hogy minél többen kövessék hívó szavadat, folytassák művedet a földön, építsék Titokzatos Testedet, az Egyházat. Add, hogy Egyházad a föld sója és a világ világossága legyen. Amen.

2012. április 16., hétfő

A pap és a mise kánonja: Eucharisztikus imák


P. Mauro Gagliardi  a Liturgikus Ünnepek Pápai Tanácsának konzulense
Róma, 2010. március 5. (zenit.org)Az Eucharisztia megalapítása - Sassetta–Siena Pinacoteca

A mise kánonja a keresztény élet tetőpontja
Az Eucharisztikus imát a keleti hagyományban Anaforának, (felajánlásnak) nevezik. Ez valóban a szentmise szíve és tetőpontja a Katolikus Katekizmus szerint is. A római hagyományban az Eucharisztikus imát a Mise Kánonjának nevezik (Canon Missae). Ezt a kifejezést használják a korai liturgikus könyvek. Vigilius Pápa (537-555) említi a Prex caninica-t (Pope Vigilius, Ep. ad Profuturum, 5: PL 69,18)
Az Anafora vagy Kánon hosszú hálaadó (eucharisztikus) ima Krisztus példája nyomán. Ő az Utolsó Vacsorán kezébe vette a kenyeret és bort, és „hálát mondott”. (Mt 26,27; Mk 14,23; Lk 22,19; 1Kor 11,23). Carthagói Szt. Ciprián (+258), a latin hagyomány egyik legfontosabb tanúja a liturgikus ünneplés és az egyházalapítás elszakíthatatlan kapcsolatának klasszikus megfogalmazását adta, amikor hangsúlyozta, hogy az Eucharisztiának pontosan ismételnie kell azt, amit Urunk az Utolsó Vacsorán mondott és tett, mert ezen múlik a szentség hitelessége. ( Carthagói Ciprián, Ep. 63,16-17: CSEL 3,714-715.).
XVI. Benedek 2008. évi párizsi apostoli útján mondott szentbeszédében hangsúlyozta ezt a lényeges hitigazságot. „A kenyér, amelyet megtörünk, egyesít Krisztus testével, a hálaadás kelyhe, amit megáldunk, Krisztus vérével egyesít. Ezt a megvilágosítást Krisztustól kaptuk, aki apostolain és egész Egyházán keresztül hagyományozta ránk közel 2000 éven át. Krisztus alapította az Eucharisztia szentségét Nagycsütörtök este. Azt kívánta, hogy áldozatát újra mutassuk be vértelen módon minden alkalommal, amikor a pap áldást mond a kenyérre és a borra. Húsz évszázadon át sokmillió alkalommal adta át magát feltámadt Urunk népének kicsiny, szerény kápolnákban és nagyszerű bazilikákban és katedrálisokban, és így lett Szent Ágoston szavai szerint ’közelebb hozzánk, mint mi magunk’ (vö. Szt Ágoston Vallomásai II,6.11)” (XVI. Benedek szentbeszéde, 2008. 09.13)
Krisztus  „hálaadó imája”, amellyel az Eucharisztiát megalapította az Újszövetségben, nem szó szerint maradt fenn, hanem az Apostoli Hagyomány alakította ki a liturgiai szertartások során, összefüggésben a legfontosabb római szentségi nyilatkozatokkal, amelyeket a Niceai Zsinat (325), a Római, az Alexandriai és kicsit később a Bizánci zsinat hatodik kánonja nevez meg. (Joseph Ratzinger, "Introduzione allo spirito della liturgia," San Paolo, Cinisello Balsamo 2001, pp. 155-166.)
Fő elemek
Az Eucharisztikus ima fő elemeit pontosan rögzíti a Katekizmus. „A prefációban az Egyház Krisztus által a Szentlélekben hálát ad az Atyának minden művéért, a teremtésért, a megváltásért és a megszentelésért. Az egész közösség csatlakozik ahhoz a szüntelen dicsérethez, melyet az égi Egyház, az angyalok és a szentek a háromszor szent Istennek énekelnek.” (KEK 1352)
„Az epiklézisben az Egyház kéri az Atyát, hogy küldje el Lelkét (vagy áldásának hatalmát) a kenyérre és a borra, hogy az Ő ereje által Jézus Krisztus Testévé és Vérévé váljanak; és hogy azok, akik részesednek az Eucharisztiában, egy test és egy lélek legyenek (egyes liturgiákban az epiklézist az anamnézis után helyezik)” (KEK 1353).
Az Eucharisztikus ima szíve az alapítás elbeszélése, amelyben „Krisztus cselekedetének és szavainak ereje, valamint a Szentlélek hatalma a kenyér és a bor színe alatt szentségileg megjelenítik Krisztus Testét és Vérét, a kereszten egyszer s mindenkorra fölajánlott áldozatát.” (KEK 1353)
 „Az ezt követő anamnézisben az Egyház megemlékezik Jézus Krisztus szenvedéséről, föltámadásáról és dicsőséges eljöveteléről; bemutatja az Atyának az Fia áldozatát, aki megbékéltet bennünket Ővele.” (KEK 1354)
„A közbenjáró imádságokban az Egyház kifejezi, hogy az Eucharisztiát az egész mennyei és földi Egyházzal, élőkkel és holtakkal együtt ünnepli, közösségben az Egyház pásztoraival, a Pápával, a megyéspüspökkel, papságával és diákonusaival, s az egész Egyház összes püspökeivel és egyházaikkal.” (KEK 1354)
A kezdetektől egészen a Második Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reformig a Mise Kánonja volt az egyetlen római szertartású Eucharisztikus ima. Így van ez most is a rendkívüli forma szerint az 1962. évi Római Misekönyv alapján. Az 1970. évi kiadásban megmaradt a Mise Kánonja kisebb módosításokkal (mozdulatok egyszerűsítésével), mint a négy Eucharisztikus ima közül az első. Az új formulák egyesítik a latin és a keleti hagyományokat. Később további Eucharisztikus imák is megjelentek a Misekönyvben. 
A Mise Kánonja a negyedik század második felében, a római latin liturgia teljes kibontakozása idején alakult ki. Szent Ambrus 390 körül,  a szentségekről az újonnan megkeresztelteknek szóló katekézisében hosszan idézi az akkoriban  Milánóban használt Eucharisztikus imát (Ambrosius, De Sacramentis, IV, 5,21-22; 6,26-27: CSEL 73,55 e 57.). Az idézett szakaszok a korai Római Liturgiában levő Kánon imái ("Quam oblationem," "Qui pridie," "Unde et memores," "Supra quae," and "Supplices te rogamus").
A legrégibb római hagyomány szerint a Kánon a ma Prefációnak nevezett résszel kezdődik, az Istennek szóló ünnepélyes hálaadással számtalan jótéteményéért, főleg a megváltásért. A Sanctus-t később vezették be, ez választja el a Prefációt a további imáktól.  A római szertartás sajátossága, hogy a Prefáció szövege változik a liturgikus időszak és ünnepek szerint. A legkorábbi miseszöveg gyűjtemények sokféle prefációt tartalmaznak, ezek száma csökkent a kora középkorban, és az 1570. évi Római Misekönyv már csak 11-et tartott meg. Később több új prefáció variáns alakult ki. A legutóbbi liturgikus reform egyik nyeresége a prefációk körének bővítése ősi források alapján.  
Papi imádság
II. János Pál írta pápaságának kezdetén, hogy az Eucharisztia „az egyházi rend szentségének legfőbb és központi értelme, amely az Eucharisztia megalapításának pillanatában jött létre.” (II. János Pál Apostoli Levele "Dominicae Cenae" 1980. február 14., No. 2.). Az Eucharisztikus ima valóban, jellegzetesen papi imádság. A Második Vatikáni zsinat tanítása szerint  a felszentelt pap „Krisztus személyében létrehozza az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Istennek” (Lumen Gentium 10) . A pap azáltal, hogy az egyházi rend szentségében részesült, Krisztus, a Főpap alakját vette fel, Krisztus, a Fő nevében beszél és cselekszik. Ezért, mint II. János Pál utolsó Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájában írta: „a Római Misekönyv előírja, hogy egyedül a fölszentelt pap imádkozhatja a szentmise kánonját, a nép pedig hittel és csendben követi az imádságot.” (II. János Pál: Ecclesia de Eucharistia című Enciklikája, 2003. április 17. No. 28.)
Az Eucharisztia megszentelésénél a pap sohasem egyedül cselekszik, hanem mindig együtt Krisztus Titokzatos Testével, az Egyházzal, amelynek tagjai a hit és szeretet erényeivel áthatva részt vesznek Krisztus, a Fő tettében, akit a pap képvisel. XII. Pius írta Medator Dei című enciklikájában, hogy „a hívek is felajánlják az isteni Áldozatot, csak más módon”. Utal III. Ince Pápa és Szent Bellarmin Róbert szentmiséről szóló írásaira. XII. Pius azt is kiemelte, hogy felajánlás liturgikus imáit és a Mise Kánonjának több részét is általában többes szám első személyben mondják. (XII. Pius, Mediator Dei című enciklikája,1947 november 20, Nos. 85-87.) A Második Vatikáni Zsinat Szent Liturgiáról szóló Konstitúciója a Mediator Dei nyomán rögzíti, „a hívek .. a hitnek ezen misztériumán…, az Eucharisztián… adjanak hálát Istennek és ajánlják fel a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt ..tanulják meg önmagukat fölajánlani” (A Második Vatikáni Zsinat Szent Liturgiáról szóló Konstitúciója,"Sacrosanctum Concilium," No. 48.). A Zsinat Dogmatikus Konstitúciója, a Lumen Gentium így tanítja: „hívek pedig királyi papságuk erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban” (LG 10) Keresztségük által a hívek részt vesznek Krisztus papságában és ezért abban a szent áldozatban, amelyben felajánlotta önmagát az Atyának a Szentlélekben.
Az Egyházi Magisztérium alapozza meg a híveknek a liturgiában való aktív részvétele („participatio actuosa”) új és mélyebb értelmezését. Ez nemcsak külső, hanem alapvetően belső részvétel. Így érthető meg, hogy a Karoling korszaktól egészen a Második Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reformig miért mondta (és a Római Szertartás Rendkívüli Formája szerint ma is miért mondja) a pap csendben a Kánont. Joseph Ratzinger bíboros annak idején írta, hogy ez nem tagadja az Isten előtti közösséget. „Az Eucharisztikus ima folyamatos, fennhangon való mondása nem igazán feltétele mindenki részvételének az Eucharisztia közös ünneplésében. Akkori javaslatom szerint egyrészt a liturgia oktatásának kell biztosítania, hogy a hívek ismerjék a Kánon tartalmát és jelentését, másrészt az imádságok első szavait kellene fennhangon mondani, mintegy híva a közösséget az imára, és ezt követően mindenki csendben folytatja a maga módján és így személyes jellegűvé teszi a közösségi imát, illetve bevonja a közösséget saját imájába. Aki valaha is megtapasztalta az Egyház egységét az Eucharisztikus ima csendjében, az megérezte, hogy mi valójában a csend, amely egyben mélységes, átható kiáltás Isten felé, lélekkel teli imádság. Ilyenkor igazán együtt imádkozzuk a Kánont, összekapcsolva a papi szolgálat sajátos feladatával.” (J. Ratzinger, "Introduzione allo spirito della liturgia," p. 211)   
A papok számára az Eucharisztia ünneplése a legfontosabb időszak minden nap. Minden más tevékenység, a papi lét minden vonatkozása szorosan kapcsolódik a Szent Áldozat felajánlásához. Ez a papi életnek és az Egyház egész szentségi természetének központja. Joseph Ratzinger szerint: „Ahhoz, hogy egy múltban lezajlott esemény jelenné váljon, ki kell mondani a szavakat: Ez az én Testem – Ez az én Vérem. Itt az Én: Jézus Krisztus. Ő szól. Csak Ő mondhatja ezt. Az Ő szavai. Senki sem állíthatja, hogy Jézus Krisztus Én-je saját maga. Egyedül a Jézus Krisztus által az egész Egyháznak adott szentségi felhatalmazás teszi lehetővé ezt a papi tettet. Ez az Egyházi Rend szentsége. (J. Ratzinger, "Das Fest des Glaubens. Versuche zur Theologie des Gottesdienstes" . Johannes, Einsiedeln, 1993 (III ed.), pp. 84-85
forrás: osboblatus.hu

2012. április 13., péntek

Mint szeretett gyermekeimet, figyelmeztetni akarlak benneteket

Szükséges még az is, hogy a diakónusok, mint Jézus Krisztus misztériumainak szolgái, mindenki előtt mindenben megbecsülésben részesüljenek. Ők ugyanis nemcsak az étel és ital osztogatói, hanem Isten Egyházának szolgái is. Ezért úgy kell óvakodniuk minden bűntől, mint a tűztől.
Tisztelje is mindenki a diakónusokat, mint Jézus Krisztust, tisztelje a püspököt, mint az Atya képmását, a presbitereket pedig, mint Isten nagytanácsát és az apostolok karát. Nélkülük nem létezik Egyház. Meg vagyok győződve arról, hogy ti is így tartjátok. A ti szeretetetek mintaképét, püspökötöket szívembe zártam, mert már megjelenése is tanít, szerénysége pedig parancsol.

Kezdődik Antiochiai Szent Ignác püspök és vértanúnak a trallesziakhoz írt levele

2012. április 11., szerda

Urunk, Jézus Krisztus, Örök Főpap!


Őrizd meg papjaidat Szent Szíved oltalmában, ahol senki sem tud ártani nekik,
Őrizd meg tisztának felszentelt kezüket, mellyel nap mint nap érintik Szent Testedet.
Őrizd meg tisztának ajkukat, melyen drága Szent Véred piroslik.
Őrizd meg tisztának szívüket, melyet dicsőséges papságod jelével pecsételtél meg, hogy ne tapadjanak a földi dolgokhoz.
Ó, Jézus segítsd őket növekedni az irántad való szeretetben és hűségben.
Add, hogy a kenyér és a bor átváltozása mellett, megkapják ahhoz is az erőt, hogy szívüket megváltoztassák.
Áldd meg áldozatos munkájukat, hogy az bőségesen gyümölcsözzék, egykor pedig majd add meg nekik az örök élet koronáját. Ámen.


2012. április 10., kedd

Franciscan Friars Vocations Video

P. Bátor P. Botond - hivatása


 
                Pálos tartományfőnök, házfőnök, templomigazgató




Krisztust követő élet

A Krisztust követő élet egyik vonása az éberség, a készenlét. Napjainkban sokan drámai képekkel rajzolják fel a közeledő világvége szörnyűségeit. Csak egyet felejtenek el, hogy a végső számadás Jézus végső győzelmét, a szeretet diadalát jelenti a rossz felett. Ez pedig nem tragédia, hanem öröm. A Jelenések könyve is vigasztaló iránt azok számára, akik hűségesen kitartottak, és nem egy apokaliptikus film forgatókönyve. De az igazság is ugyanúgy kinyilvánul  az idők végén, mint a szeretet. Ezért az öt okos szűz jutalma mellett az öt balga sorsa is realitás. Tartozzunk az okosak sorába!

2012. április 9., hétfő

Saját vérében kötötte meg az új és örök szövetséget, amely már nem csak egy népre vonatkozott, hanem áldása kiáradt minden népre.

Jézus földi küldetése csak a választott nép fiaihoz szólt, hiszen őket készítette fel Isten, hogy várják és befogadják a Megváltót. Körükben mondhatta el az Atya üzenetét, a teljességét mindannak, amit évszázadokon át fokozatosan tárt fel Isten az ember előtt. Körükben tölthette be az engedelmesség áldozatát, ellentétben a kiválasztott nép magatartásával, akik annyiszor mondtak ellent a megismert isteni parancsnak, sőt velük kötött szövetségnek. Saját vérében kötötte meg az új és örök szövetséget, amely már nem csak egy népre vonatkozott, hanem áldása kiáradt minden népre. Népétől szenvedte el a tudatos elutasítást, megtagadást és a kereszten való teljes feláldozást, így képviselve ebben minden népet, akik még nem ismerték meg Isten üdvözítő szeretetét. A megváltás művének befejeztével viszont apostolait szétküldte az egész világra, hogy hirdessék minden népnek a jó hírt: Isten visszafogadott bennünket szeretetébe, s meghívott minden népet az üdvösségre. Ennek az örömhírnek letéteményese az apostolok vezette hívő közösség, az Egyház.
Mégis elkerülhetetlen volt, hogy Jézus, míg népe között vándorolt, ne találkozzék a pogány nép gyermekeivel is. Ők nem ismerték az előzményeket, s ebből adódóan nem volt mihez kapcsolni Jézus személyét és tanítását sem. Érthető tehát Jézus tartózkodása, amely mégis érzékeny szeretettel bátorította a hozzá fordulókat. Keménynek tűnik a kananita asszony felé elhangzó mondata: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak” (Mt 15,26). A bizalom szavára azonban: - „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a morzsákból, amelyek lehullanak uruk asztaláról”, - már bátorítólag és elismeréssel árasztja ki szeretetét: „Asszony, nagy a te hited! Történjék veled akaratod szerint!” És abban az órában meggyógyult a lánya.
Isten gazdagságának morzsái úgy hullanak ránk, hogy abból bőséges élet fakad. Ezért mond ítéletet a gazdag fölött, akinek ajtajában a koldus Lázár éhen hal: „Szeretett volna jóllakni abból, ami a gazdag asztaláról lehullott, de csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit.”
Ez a két bibliai kép adta az ötletet, hogy ilyen morzsákat szedegessünk, s osszuk meg egymással abban a világban, amelyben annyian éhen halnak, mert embertársaik szíve bezárult. Mátraverebély - Szentkút miliője alkalmat ad a rácsodálkozásra, milyen gazdagon árasztja ránk Isten az ő éltető szeretetét. Mégis mennyien éheznek, mert nem ismerik, vagy nem találják a forrást.

Papp Tihamér ofm

2012. április 8., vasárnap

Feltámadt Krisztus! – Valóban feltámadt!

Az egyház így köszön Húsvéttól Pünkösdig a húsvéti idõszakban. Ezzel is utalva Szt. Pál apostol halállal kacérkodó szavaira: „A gyõzelem elnyelte a halált, halál, hol a te gyõzelmed, halál, hol a te fullánkod?” /1kor. 15.55./ Az Élet – aki maga Jézus Krisztus – legyõzte a halált, és utat nyitott nekünk az örökéletre.
A húsvéti vigília szertartása szépen fejezi ki, amikor a pap magasba emeli a meggyújtott húsvéti gyertyát a sötétben és háromszor kiáltja: „Krisztus világossága!” Utána a ministránsok meggyújtják gyertyáikat, majd a hívekét, és így szépen a feltámadás fénye eloszlatja a sötétséget, illetve meghitté teszi azt, amely sok emberben a félelem forrása. Ez a fény meghitté, bensõségessé szeretné tenni a mi életünket is.

Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívei lassan az anyagi jóléttõl közönyösek, egykedvűek és érdektelenek lettek, csak a pénz dominált. A pap személye, buzgósága sem érdekelte az embereket. Volt, ahol kimért udvariasság, máshol ellenséges hangulat fogadta és sokan közömbösen keresztülnéztek rajta. Az egyház itt már úgyis halott, nincs is már szükség rá, mondták itt is, ott is. Egyszer a városka helyi lapjában fekete keretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: „A plébános közli a hívekkel, hogy a helyi egyházközség meghalt. A gyászistentisztelet érte vasárnap 10-kor lesz. Szeretettel hívom az egyházközség területén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán.”
Vasárnap 10-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdõ tekintetek néztek egymásra: mi lesz most? A plébános néhány percnyi csend után csendesen imádkozott és így szólt: „Az egyházközség halott. Kérem, egyenként menjenek el a koporsó mellett, vessenek egy pillantást a benne nyugvó halottra, aztán vegyenek tõle búcsút és hagyják el a templomot a keleti kapun. Ezt követõen majd én elvégzem a gyászszertartást. Ha azonban kifele menet elgondolkodnak, és arra a meggyõzõdésre jutnak, hogy egyházközségünk életképes, akkor kérem önöket, hogy az északi kapun jöjjenek vissza. A menet lassan megindult. Látszott, hogy aggódás, zavartság ült az arcokon, amint közeledtek a koporsóhoz. A látvány azonban hatott, mert megnyílt az északi kapu és egyre többen tértek vissza. A koporsóban egy tükör volt, amelyben mindenki saját magát pillantotta meg. A hívek megdöbbentek a látványon. A végén a plébános nem gyászszertartást, hanem hálaadó szentmisét tartott a feltámadt egyházközséggel.

„A Világosság a világba jött, de övéi nem fogadták be.” A húsvéti keresztre feszítés és feltámadás nekem is tükröt tart, hogy az én életem zegzugaiba is beragyogjon ez a gyógyító fény, ahol még talán önzés és sötétség uralkodik. Fel kell tennem a kérdést, hogy mi az, ami elvonja figyelmemet, hogy az ünnep szíven találjon, ünneplõ emberré tegyen. Talán a nemtörõdömség vagy az evilági vágyakozás vonja el figyelmemet – „Az egész világot megnyerheted, de ha lelked kárát vallja, nem használ semmit.” – vagy talán a megszokottság, félelem, szorongás gyengeségeim beismerésétõl, a változástól. A feltámadás Krisztus fényével rám akar ragyogni, és örömével át akar alakítani, hogy én is megújuljak, mint a tavaszi természet.

Zoltán atya

forrás: http://www.pilisvorosvar.hu/vorosvariujsag/2005/marcius/7.htm

2012. április 6., péntek

A ferences barátok húsvéti üzenete

Látni szeretnénk Jézust!


Európai mindennapjaink tapasztalata, hogy ünnepeink lomtárhoz hasonlítanak: nagy kupacba fölhalmozott mindenféle holmi. A felszínen a nem olyan régi, „szinte még új” cuccok eltakarják a régieket, amelyeknek már létezéséről sem tudunk. Az ünnep járulékai: tárgyak, családi és népszokások, elvárások (rokont látogatni kell, sonkát enni kell stb.), és nem utolsó sorban a remélt pihenés, hiszen „hosszú hétvége” van.
Ilyenkor a Krisztust ismerő ember nekigyürkőzik, és szépen nekilát, hogy elhordja a szemetet, legalábbis azt, ami ugyan még hasznos lehet – máskor, másvalamire –, de most útban van. Mert kell, hogy valami mély és valódi értelme legyen ennek az egésznek, egy olyan középpont, amely körül elrendeződnek a dolgok, és a „holmi”-nak neve és őt megillető helye lesz: a „hosszú hétvégéből” találkozás a családommal, a szokásból alkalom a játékra, ahol szabadon az lehetek, aki vagyok… a hétköznapi szerepek és álarcok (és nyomorúságok) nélkül.
Mi hát az alapja ünnepemnek húsvétkor? Nem elégedhetem meg a gyerekek hittankönyvébe írt válasszal. Nem vagyok gyerek, és bevallhatom, nekem több kell. A hírek is bemondja, hogy „a keresztények” mit ünnepelnek húsvétkor, de én miért ünneplem? Mi közöm hozzá, és miért van közöm hozzá? A válaszadáshoz nem elég könyveket bújni, húsvéti képeslapot küldözgetni a neten vagy beleharapni a húsvéti sonkába (legalább gondolatban). Önmagamba nézek, és – ha még mindig folytatom – ott is rendet rakok, takarítok, hogy meglássam, észrevegyem, aki már olyan régóta vár. Engem. Ott.
„Uram, látni szeretnénk Jézust!” – mondja néhány görög Fülöpnek az evangéliumban. („Hát, nem tudom, mit tehetek, majd megnézem, ráér-e?” – ráncolja valószínűleg Fülöp a homlokát és szalad Andráshoz, aki biztos tud valamit ilyen szorult helyzetben… Idegenek és éppen most... de kínos!) Mintha csak ma történne. Rám néznek annyian – otthon, utcán, templomban, családban, iskolában – és ha nem is ezekkel a szavakkal, de szabályosan könyörögnek: „Látni szeretnénk Jézust? Te ismered, mutasd meg nekünk!” Ott van a szemükben, a mozdulataikban, még az ideges és agresszív ordítozásban is vagy az önpusztító pótcselekvésekben: „Vágyom arra, aki él, aki nem halhat meg örökre, aki életet ad. Mutasd meg Őt nekem!” És rezonál valami erre bennem is, egészen belül. Hiszen bennem ugyanez a vágy él: Látni akarok! Látni őt, aki él, aki nem halhat meg örökre, aki életet ad. Aki szent, erős, halhatatlan. Aki irgalmaz, és jóváteszi, ami ebben a világban helyrehozhatatlan és jóvátehetetlen. Látni akarom.
Ha tehetem, belemerülök az Egyház liturgiájába. A templomba lépve levetem a világi jelmezeket, egyszerű krisztushívő vagyok, egy a többi között. Engedem, hogy a szent szavak és jelek áthassanak. Csütörtök. Jó együtt, egy asztal körül. Asztalhoz ülök (megmostam a kezem?), néhány egyszerű szó és olyan táplálékot kapok, amit máshol nem. Élet van benne. Péntek. Végigjárom a keresztutat. Nem baj az se, ha érzelmeim és gondolataim mintha valami más úton járnának, a passió egy-egy jelenetében mégis ott látom magam (aki keresztre feszít? akit megfeszítenek?), és végül – a kereszt leleplezésekor rádöbbenek: Nem én, hanem Ő halt meg, egészen emberként. És én élek, Istennél, aki szent, erős, halhatatlan. Szombat. Gubbasztok a sír mellett (gyerekre vigyázva, főzve, takarítva, autót szerelve, újságot olvasva – mindegy). Várok. Beleszagolok a tavaszba, amely életet ígér, és belenézek a halott Krisztus arcába. Nem fordítom el az arcom többé egy szenvedő arctól sem. Húsvét éjjel. Átkelek a sötétségen, és belenézek a megdicsőült arcba. Látlak, Uram, mert élsz és én is élek. És eszembe jut szavad: Ha a búzaszem el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Igen, szeretnék így szeretni, kilépve magamból, hagyva, hogy meghaljon bennem a mulandó, hadd éljek végre teljes életet. Figyelmesen szemléllek, Föltámadt Úr. Tudom, ahol Te vagy, ott vagyok én is.
A Föltámadott megkérdezi Mária Magdolnát: „Miért sírsz?” Majd nevén szólítja, és ezzel kiemeli fájdalmából. Pétertől ezt kérdezi: „Szeretsz engem?” Háromszor is választ követel, és ezzel értelmet ad Péter további életének. Föltámadt Úr, Egyszülött Testvér, engem is megkérdezel. Nem sírok már, és életemnek értelme van – Benned elrejtve.
Krisztus föltámadt! Valóban föltámadt!

Ferences barátok

2012. április 4., szerda

a Jótól kérd

Az Úr Jézus isteni tekintéllyel egyrészt arra tanított téged, hogy az Atya jó, és ő tud jót adni, hogy mindazt, ami jó, azt tőle, a Jótól kérd; másrészt sürgetően és gyakran buzdított is az imádságra, de nem úgy, hogy unalmassá váljék, hanem hogy állhatatos és gyakori legyen. A hosszan tartó imádság ugyanis többnyire tartalmatlanná válik, ha viszont ritkán imádkozunk, akkor hanyagságból lassanként teljesen elmarad.

 Szent Ambrus püspöknek Káin és Ábel" című értekezéséből

2012. április 3., kedd

Beindult a gyóntatási nagyüzem a ferences templomokban

A nemzeti kegyhely oltárszobrai újjászületnek

„A megújulás felé” címmel a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeumban kiállítás nyílik a mátraverebély-szentkúti bazilika közelmúltban restaurált oltárszobraiból. A nagyszerdán, vagyis április 4-én 11 órakor kezdődő eseményen köszöntőt mond Vigh Annamária, a NEFMI közgyűjteményi főosztályvezetője. A kiállítást Kálmán Peregrin ferences kegyhelyigazgató nyitja meg. A felújított barokk alkotásokat Ferenczy Attila restaurátor mutatja be. A kiállításon megtekinthető a nemzeti kegyhely öltöztethető kegyszoborának ruhatára is. A Kisjézust karján tartó Szűzanya szobrának ruhácskáit már több mint egy évtizede Varga Ottóné ipolytarnóci szabómester, világi rendi ferences készíti.

Beindult a gyóntatási nagyüzem a ferences templomokban


Húsvétra készülve a hívők számára a legfontosabb, hogy megtisztult lélekkel vegyenek részt a feltámadás megünneplésében. Nagyhéten mindig megnő a gyónni szándékozók száma. A ferences rendházakban hagyományosan általában a templomból is elérhető folyosón vagy külön teremben helyezkednek el a gyóntatófülkék, ahol búcsúk és nagy ünnepek alkalmával szinte egész nap több gyóntató várja a híveket. A rend most is felkészült a sok gyónó fogadására. A pesti ferenceseknél hat, a Margit körúti rendházban pedig kettő-négy pap áll a hívek rendelkezésére a déli órákat kivéve egész nap.

A Margit körúton a nagyhét minden napján délelőtt 7.15–12, hétfőtől szerdáig 17–20 óra között, csütörtöktől szombatig pedig 16–20 óra között, a Ferenciek terén minden délelőtt 8-12-ig, délutánonként csütörtök és péntek kivételével 16-19 óráig, csütörtökön, pénteken pedig 16-17.30-ig gyóntatnak a ferences atyák. Pasaréten a szent három napon reggel 7-8 között, csütörtökön 16-18 között, pénteken 14-18 között, szombaton 16-20 között a templomban, napközben pedig a plébánián lehet gyónni.

Az ország többi ferences templomában is (Esztergom, Gyöngyös, Rózsadomb, Sümeg, Mátraverebély–Szentkút, Szécsény, Szeged, Szombathely, Zalaegerszeg) megnövekedett időkeretben várják a nagyhéten a gyónókat.

Szentkúti Felajánló imádság

Boldogságos Szűz Mária, szentkúti Édesanyánk! Földi életutunkon szent palástoddal óvj meg minket minden lelki és testi veszedelemtől. Védelmezz, és szeress minket, halálunk óráján pedig állj mellettünk.
Áld meg otthonunkat, családunkat, községünket (városunkat), szüleinket, testvéreinket, barátainkat és ellenségeinket. Áld meg kezünk munkáját. Térítsd Szent Fiadhoz a bűnösöket, békítsd meg az ellenségeket, vigasztald meg a szenvedőket és bánkódókat. Vedd oltalmadba az árvákat és özvegyeket. Gyámolítsd az elaggottakat és tehetetleneket. Gyógyíts meg a betegeket, vigasztald a haldoklókat. Nyisd meg a lelki vakok szemeit és törd meg a megátalkodott és hitetlen szívek keménységét.
Áld meg magyar hazánkat. Adj népednek jobb jövőt, jólétet, békét, boldogságot. Engedd, hogy Szent István népe az igaz keresztény katolikus hitben egyesülve téged - Égi Anyánk - szeresen és tiszteljen.
Szabadítsd ki hatalmas közbenjárásoddal a tisztítótűzben szenvedő lelkeket, kiváltképpen azokat, akik életükben sokszor elzarándokoltak e szent helyre.
Add, hogy Szentkút áldott vize az égi kegyelmek patakja legyen lelkünk és testünk számára. Engedd, hogy ősi kegyhelyeden még sokszor megláthassuk angyali arcodat és hódolhassunk Szent Fiadnak, az Atyával és Szentlélekkel egyetemben. Ámen.

2012. április 1., vasárnap

Előkészület az Eucharisztia befogadására

A Szentáldozás szertartása                                                            
Előkészület az Eucharisztia befogadására
Paul Gunter OSB
Róma, 2010. március 19. (zenit.org)
A Szentáldozás szertartásának alapja az Eucharisztikus ima, mivel „Krisztus cselekedetének és szavainak ereje, valamint a Szentlélek hatalma a kenyér és a bor színe alatt szentségileg megjelenítik Krisztus Testét és Vérét, a kereszten egyszer s mindenkorra fölajánlott áldozatát”. (Katolikus Egyház Katekizmusa, 1353).
Amikor közeledik az a perc, hogy a pap és a hívek magukhoz vegyék az Oltáriszentséget, vagyis amikor készülnek az Úr Testének és Vérének befogadásához, felidézik Jézus kafarnaumi beszédét, amelyben az Oltáriszentségről, mint eljövendő, és mint megtörtént eseményről szól (Jn 6)
Az eljövendő eseményről János Evangéliuma így szól: „az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak” (Jn 6,33). A bekövetkezett találkozást a Szentháromság vonatkozásában mutatja be, mint Jézusnak az Atyához fűződő fiúi kapcsolatát. Jézus ezt így magyarázza: „Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere.” (Jn 6,46-48) „Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik”. (Jn 6,57). A Szentáldozásra való személyes és közösségi felkészülés, amelyet a Szentáldozás szertartásának mind a rendes, mind a rendkívüli formája hangsúlyoz, nem egy dolog, hanem egy személy befogadására készíti fel a papot és a hívőket.  Romano Guardini ezt így jellemezte: „Nem valami, hanem Ő, a legfőbb Személy, legyen örökké áldott.” (R.Guardini, Meditations Before Mass, Sophia Institute Press, Manchester NH 1993) 
A rendes forma (VI. Pál Misekönyve) szerint a hívek a pap vezetésével felállnak a Szentáldozás szertartása elején. A pap középen, az oltárnál áll, körülötte állnak a hívek: ez jelképesen elővételezi az Egyház és Krisztus megjelenését a mennyben az idők végezetén. A pap kezdi és a hívekkel együtt mondja vagy valamelyik formula szerint énekli a Miatyánkot. Több szerző kommentálja a bevezető szavakat arról, hogy Jézus hogyan tanított minket imádkozni bizalommal az Atyához, hogyan tanította az imát, amit a szentáldozás előtt mondunk.
Szent Ciprián Miatyánkról szóló kommentárja a Zsolozsma évközi idő, 11. heti, olvasmányos imaórájához kapcsolódik, az ima jelentőségét fejti ki. (Szt Ciprián: «De Oratione Dominica» 4-30, PL 3A, 91-11). Hangsúlyozza, hogy Miatyánk elmondása egyházi, közösségi cselekmény, amely hatással van embertársaink életére. „A béke és egység tanítója nem azt akarja, hogy egyedül, magunkban imádkozzunk. Nem azt mondjuk: ’Atyám, aki a mennyekben vagy’, és nem azt, hogy ’mindennapi kenyeremet add meg nekem ma..’ Közösen, mindenkiért imádkozunk, nem egyes számban, hanem minden emberért, mert mind egyek vagyunk.” (Szt Ciprián:  «De Oratione Dominica» 8)
A ’Libera nos’ (Szabadíts meg, kérünk Urunk..) mintegy halkan visszhangozza a Pater noster szavait, aláhúzza az ember méltatlanságát és szükségét a szabadításra. Amint közeledünk a szentáldozás felé, a pap mindenki nevében beszél, elismeri, hogy napjaink békéjét bűneink és bajaink torzítják el, és egyúttal hangoztatja, hogy örömteli reménységgel várjuk Urunk eljövetelét. A hívek fejezik be az imát a dicsőítéssel, amelyben kifejezik várakozásukat arra, hogy az Úr beteljesíti ígéretét, és megdicsőül bennünk. Az Urunk Jézus Krisztus (Domine Jesu Christe) kezdetű imádság szól bűneinkről és gondjainkról, de a hangsúlyt áthelyezi az Egyház hitére, az ország békéjét és egységét kéri Isten akaratának beteljesülésében. Ezután a pap kitárja karját, és üdvözlő szavakat vált a közösséggel: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor. És a te lelkeddel. (Pax Domini sit semper vobiscum. Et cum spiritu tuo
A béke jelének kölcsönös átadása a liturgiának nem kötelező eleme. A diakónus vagy a pap hívhatja a hívőket, hogy köszöntsék egymást a béke jelével (a Római Misekönyv, Missale Romanum no. 128-ban: ’pro opportunitate’, alkalom szerint). Az, hogy maradjon-e a liturgiában a béke jelével való köszöntés, és hogy ez hogyan történjen, még vitatott. A Missale rögzíti, hogy ez nem alkalom arra, hogy a formális, fegyelmezett magatartást lazább, informális gesztus váltsa fel. Az emberi szeretet mértéktartó kifejezésének pillanata ez. „Rituális köszöntés, nem közönséges üdvözlés” (J. Driscoll, What happens at Mass, Gracewing Publishing, Leominster 2005, 123.) Aquinoi Szent Tamás a bensőséges és a szabályszerű gesztusok kapcsolatáról szépen írt az Oltáriszentségről szóló gyönyörű himnuszában (’Pange Lingua’), amit a Római Liturgia szerint Nagycsütörtökön és Úrnapján énekelünk (Nagycsütörtökön az oltárfosztás alatt, Úrnapján a Vesperásban). A harmadik versszak így szól: „Végső este híven tartja régi törvény szent szavát: mint a törvény tenni szabta, úgy rendelte asztalát…” („In supremae nocte caenae recumbens cum fratribus, observata lege plene …”)
A pap a béke jelével köszönti a diakónust vagy a ministránst. Nem hagyja el a szentélyt, hogy köszöntse a templom hajójában a hívőket, de a hívők köszönthetik a béke jelével a mellettük levőket. A szabályzat megkülönbözteti az oltárnál levő és a hívek közötti békeköszöntéseket, mert el kívánja kerülni a zavart. Ezt jelzi a megkülönböztetett előírás. „A hívek a helyi szokások szerint kifejezést adnak szeretetüknek; a pap a béke jelével köszönti a diakónust vagy ministránst.”
A következő kis rész gyakorlati és egyúttal szimbolikus jelentőségű. A rítus szerint a legtöbb esetben a miséző pap a nagy szentostyát eltöri, és magához veszi. Lehetőség van a nagy ostya több részre való széttörésére is, és a hívek között való szétosztásra. Egy részt kell tenni a kehelybe, miközben a pap csendben mondja: „A mi Urunk Jézus Krisztus testének és vérének egyesítése váljék a szentáldozásban lelkünk üdvösségére.”
Az Agnus Dei (Isten Báránya) követi ezt az aktust. Irgalomért Jézushoz, a Húsvéti Bárányhoz fordulunk, aki feláldozta testét és ontotta vérét a bűnök bocsánatáért. Jézus, a Bárány képét csodálatosan ábrázolja Ghent Szent Bavo katedrálisának oltárképe, amelyen a bárány az oltáron áll, és vérét ontja a kehelybe. (Jan Van Eyck: A Bárány imádása, Ghent, Belgium, 1432). Az Isten Báránya felidézi a Jelenések Könyvéből vett verset, amely a megölt Bárány méltóságát hirdeti (Jel 5,11-12), és azt, hogy áldottak, akik hivatalosak a Bárány menyegzői lakomájára (Jel 19,7-9).  Az Agnus Dei ősi eredetű a római szertartásban. Több szerző szerint a szentmisén való énekIését Sergius pápa (687 – 701) vezette be. Az Agnus Dei harmadik könyörgése békéért mondott fohász, mert az Oltáriszentség a Béke Szentsége, hiszen mindenkit, aki magához veszi, az egység és béke köteléke fogja össze. (Szent Ágoston: ’az Egység Jele, a Szeretet Köteléke’, 26,13:PL 35,1613)

Jan Van Eyck: A Bárány imádása (Ghent, St Bavo katedrális)
A pap a szentáldozás előtti két ima egyikét mondja csendben. Az egyikben kéri, hogy Krisztus Teste és Vére által szabaduljon meg vétkeitől és a bajtól, kegyelemért könyörög, hogy megtartsa az Úr parancsait, és semmi se szakítsa el tőle. A másik imában a pap azt kéri, hogy Krisztus Testének és Vérének vétele ne váljék ítéletére és kárhozatára, hanem védje és gyógyítsa meg testét és lelkét. (Római Misekönyv, 131) A pap szentáldozása – a hívek áldoztatása előtt – mindig két színben történik. Ez után imádkozik, hogy Krisztus Teste és Vére örök életet szerezzen neki. A szent edények megtisztítása során azonban minden áldozó, köztük saját maga nevében kéri, hogy amit tiszta szívvel magukhoz vettek, ne csak időszakos ajándék legyen, hanem örök életre szóló segítség. Ezek a szavak és cselekedetek azt fejezik ki, hogy nagy misztérium ünneplése történt: az Eucharisztia során, a kairosz, az Úrnak tetsző idő hatolt be a kronoszba, az egymást követő eseményekre korlátozott időbe.
Isten előtt a végül is a csend az egyetlen alkalmas, személyes mód arra, hogy lelkünk legmélyéből kifejezzük hitünket, tiszteletünket és szeretetünket iránta, akivel az szentáldozásban részesültünk.
A csend idejét gondosan őrizni kell. Inkább percekig, mint másodpercekig tartson, hogy megfelelő időt adjon az imádsághoz. (Római Misekönyv, 139, „sacrum silentium” és „temporis spatium”)
A szentáldozás utáni imádság is csendben történik a Könyörögjünk (Oremus) felhívás után, főleg, ha előbb nem tartottak csendet. A pap vezeti az Egyház hálaadását, és kéri, hogy a szentáldozás ajándéka legyen gyümölcsöző számunkra. Az Ámen, amellyel a hívek a pap imájára válaszolnak, lezárja a Szentáldozás szertartását, amely a Miatyánk imájára szóló felhívással kezdődött.
A rendkívüli forma szerint a pap gesztusai bonyolultabbak, de ugyanúgy a Szentáldozásra való előkészülést fejezik ki. 

 A rendkívüli (a VI. Pál pápa által kiadott Római Misekönyv előtti) forma szerinti Szentáldozási szertartásban a pap gesztusai összetettebbek, de a szertartás egészében ugyanazt a tartalmat fejezi ki, mint a rendes forma szerint: a felkészülést az Oltáriszentség vételére. A különbségek a következők:
Az u.n. Tridenti Misszálé nagy hangsúlyt helyez az ünnepélyes formára. Az asszisztencia végzi azokat a cselekményeket, amelyeket maga a pap végez a csendes misében. A pap egyedül mondja a Miatyánkot, az asszisztencia mondja válaszul, hogy szabadíts meg a gonosztól ((sed liberanos a malo). A Libera Quaesumus tartalmaz egy betétet minden szentről általában, de név szerint csak a Szűzanyát valamint esetenként Szent Andrást említi (talán az apostol különös tisztelete miatt).       
Amikor a pap azt imádkozza, hogy „adj kegyesen békét napjainkban” (da propitius pacem in diebus nostris), akkor keresztet vet magára a paténával, és megcsókolja a paténa belső oldalának felső részét, mielőtt a paténát az ostya alá csúsztatja a kenyértörést megelőzően. Guéranger a szentmise imádságainak és cselekményeinek magyarázata során kifejti az ostya és a bor egyesítésének (Haec Commixtio) célját. Érdemes felidézni ezt az allegorikus, egyben megindító érvelést:
A pap a kezében levő ostya részecskét beleejti a kehelyben, mintegy összevegyíti az Úr Testét és Vérét, és ezt mondja: „A mi Urunk Jézus Krisztus testének és vérének egyesítése váljék a szentáldozásban lelkünk üdvösségére.”  (Haec commixtio et consecratio Corporis et Sanguinis Domini nostri Iesu Christi fiat accipientibus nobis in vitam aeternam.) Mi a jelentése ennek a rítusnak? Mit jelez az Szentostya részecske és a Vér elegyítése?  Nem egészen ősi, de több mint ezer éves ez a gesztus. Azt jelzi, hogy Urunk Feltámadásakor Vére újra egyesült Testével: újra áramlott ereiben, mint azelőtt. Nem elég az, hogy Lelke a Testével újra egyesült, a Vérével is egyesülnie kellett, hogy egész legyen. Mikor tehát Megváltónk feltámadt, Vérét, amelyet kiontott a Kálvárián, a helytartóságon és az Olajfák hegyén, ismét magához veszi.” (P. Guéranger: Institutions liturgiques. 1-3. köt. Párizs, 1840-52.)
Az Agnus Dei után a pap az szentáldozás előtt, szemét a Szentostyára szegezve három imát mond, amelyek tartalma megtalálható a rendes forma szerint is. Azután a Szentostyát tartva háromszor mondja, mellét verve, hogy „Uram nem vagyok méltó” (Domine non sum dignus). Amikor a paténát a kehely felett megtisztítja a Szent Vér vétele előtt, idéz a 116. zsoltárból „Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét”, és hozzá teszi: „dicsérem az Urat, mert megmentett ellenségeimtől” (Laudans invocabo Dominum et ab inimicis meis salvus ero). Amikor a kelyhet tisztítja, a Quo orr sumpsimus után a pap könyörög, hogy ne maradjon rajta bűneinek nyoma, és hogy Krisztus Teste és Vére, amelyet magához vett, alakítsa át egész valóját.  
A Szentáldozás szertartása kifejezésre juttatja a pap jelentőségét és liturgikus szerepét. Nem hallgat arról, hogy a pap tisztában van méltatlan voltával, de hangsúlyt helyez a különleges papi méltóságra és arra, hogy a pap igyekezzen olyan tisztává és szentté lenni, mint maga Krisztus. A szertartás hívó szavai az áldozó paphoz szólnak, hogy lépjen szoros egységbe Jézus Krisztussal, a Főpappal és Áldozattal, és szólnak a hívőkhöz, hogy szemléljék örömmel a papi szolgálatot, a misztériumot, amely az Eucharisztia lényeges eleme, „az Egyház életének és küldetésének forrása és csúcsa”(XVI. Benedek: Sacramentum Caritatis,3).  A hívás nyomán az Egyház meglátja Isten csodálatos szeretetét, hiszen Ő megalázta magán, hogy megossza velünk emberségünket, minden alkalommal megújítja hívását, amikor Szeretetének Szövetsége megjelenik az oltárnál, és Krisztus saját Feltámadott Életébe vonja be egyre mélyebben emberi mivoltunkat. Erről tanúskodik a Jelenések Könyvének szerzője: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem”. (Jel 3,20)
forrás: osboblatus.hu