"akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”

Gyermekként egy temetés után kíváncsian bementem a ravatalozóba, ahol nyitott fehér koporsóban egy kislány feküdt. Olyan volt, mint aki békésen alszik. Később láttam, ahogy elhantolták. Senki nem volt ott, mert állami gondozott gyermek volt, és senki kísérte ki a temetőbe. Akkor ott éreztem, nem halt meg, csak alszik és ő is fel fog ébredni azon a napon.

„Várom a holtak feltámadását és az örök életet” – mondjuk a Credo szavait, és vajon hisszük és reméljük, amit sokszor megszokottan, gépiesen ismétlünk? Hogy keresztény szemmel tekintsünk mások és önmagunk halálára, meg kell erősítenünk magunkban ezt a hitet és reményt: a halállal az örök életre születünk, Istenhez térünk haza.

Isten az élet szerzője. Ő így határozza meg önmagát: „Én vagyok, aki vagyok.” Isten lényege tehát, hogy ő van! Maga a lét, az élet szerzője! Önmagából teremt mindent és magában hordozza az egész teremtést. „Aki van”, azért teremtett mindent, hogy legyen, és a világon minden teremtmény az élet szolgálja. A halált nem Isten alkotta – mondja a Bölcsesség könyve-, ő nem leli örömét az élők pusztulásában, mivel az embert saját lényének képmásává tette.

Honnan ered tehát a halál szomorú valósága? Amikor a sátán bűnbe vitte az embert, a halálba sodorta: testi és lelki halálba, vagyis az Istentől való elszakadásba. A testi halál, mint a bűn következménye megmarad, de a jelentése nem ugyanaz: az igaz számára az örök életbe való átmenetet jelenti, mert „az igazság ugyanis halhatatlan”. A halhatatlanok azok, akik Isten szerint éltek. Akik azonban a sátánnal tartanak, azok elvesztik Istent, az örök életet, és „hívják a halált”, az élet forrásától való végleges elszakadást. Miként nézel a múló időre, napjaidra, éveidre? Hiszed-e testvérem, hogy örök életed van?

Jézus, amikor az embert megváltotta a bűntől, megszabadította a haláltól és visszaadta neki örök rendeltetést. A halottak feltámasztásával mutatta meg hatalmát. Ezért mondja Jairus leányáról is, hogy „csal alszik”. Jelzi, hogy a halálból, mint az álomból fel lehet ébredni, és számára a halott feltámasztása nem nehezebb, mint egy alvó felébresztése. Előrevetíti azt a valóságot, ami majd az idők végén megtörténik minden emberrel: jelzi a test feltámadását.

„Ne félj, csak higgy!”- bátorította Jézus az édesapát, amikor hozták a hírt leánya haláláról. A halállal szembeállítja a hitet, és ezzel a legnagyobb emberi kihívásra válaszol a történet. Emberileg az utolsó reményfonal is elszakadt. Innen már nincs visszaút. A sok sirató már elkezdte a szokásos szertartást. Jézus csendre inti őket. Az ember a halált látja, az Isten az élőt, aki alszik. Megfogja kezét és ébresztgeti.

Hiszel-e Jézusban, aki az élet ajándékával jött közénk és az igazi szabadulás lehetőségeit hozta el nekünk? Az igazi megszabadulás, amelyet Jézus hozott el nekünk? Az igazi megszabadulás, amelyet Jézus hozott el nekünk, nem csak a földi élet területére korlátozódik. Ne félj, csak higgy! – mondja neked is Jézus. Ha a szenvedésben, a halál fizikai valóságában is megmarad az életbe, az örök életbe vetett hited, akkor megérted Szent Pál szavait: „Senki közülünk nem él önmagának és senki nem hal meg önmagának. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”

Földi István

badacsonytomaji plébános  

 forrás: Adoremus