Házasság hete 2013

Beszélgetés a házasság hete 2013 arcaival, Várnagy Andreával és Farkas Zsolttal

Ha február, akkor házasság hete – hazánkban immár hagyomány, hogy Bálint-nap tájékán a különféle egyházi közösségek országszerte izgalmas programok sorával készülnek, hogy a házasság intézményét népszerűsítsék az emberek között. Az is kezdetektől fogva szokás, hogy ennek a hétnek mindig van egy „házaspár arca” is – olyan valakik, akik hiteles, tanúságtevő életet élnek, s akik aktív tagjai egy-egy közösségnek. Ebben az évben a szervezők választása Várnagy Andreára és Farkas Zsoltra esett. A művész házaspár gyakran játszik négykezest. Ők választották az idei programsorozat szlogenjét: Egymásra hangolva. Sokat fogunk még róluk hallani, de addig is ismerkedjenek meg velük egy, a Family magazinban korábban megjelent cikk alapján.

Kéz a kézben

Variációk több témára

Sajátos zenei missziót folytat a Várnagy Andrea – Farkas Zsolt zongoraművész házaspár, akik közel egy évtizede a színpadon is egy párt alkotnak. A hazai és külföldi fellépéseik mellett Zeneképzelet című négykezes koncertjeikkel járják az országot: zongoráznak kis falvak művelődési házaiban, iskolák tornatermeiben, muzsikálnak gyermek- és ifjúsági programokon.

 

Komolyzenével és verssel megszólítani a gyermekeket, fiatalokat – mostanság bátor vállalkozás.

Zsolt: A gyermekek még nagyon nyitottak, a zene, a ritmus szervesen tartozik a mindennapjaikhoz. Számos dallam észrevétlenül lopózik be az életükbe, mi pedig népszerű karakterdarabokat választunk, amelyek közel állnak az ő világukhoz. A koncerteken megszólítjuk a közönséget, bevonjuk a gyerekeket az előadásba, például felfedeztetjük velük egy-egy reklámfilm zenéjének vagy a telefon csengőhangjának az eredetét… Ezek a találkozások óriási erőt adnak számunkra. Fantasztikus, amikor a gyerekek szinte tombolnak egy komolyzenei koncerten.

Andi: Sajnos a komolyzene ma nem tartozik a mindennapi kultúránkhoz, kevesen járnak koncertre, vásárolnak lemezt. Ugyanakkor a hagyományosan magas színvonalú hazai muzsikusképzés ontja a művészeket, akik mind ezen a szűk piacon szeretnének boldogulni. Amikor a fiatalok előtt lépünk fel, akkor tulajdonképpen a mi jövőbeli közönségünket neveljük a zene szeretetére.

Nem csupán a gyerekekhez szeretnének szólni, készítettek egy cédét felnőtteknek is. A Teremtés csodáiMózes első könyvét illusztrálja zenei darabokkal.

Zs.: A négykezes darabokkal megpróbáltuk közel hozni az ember számára megfoghatatlant, a teremtő akarat csodáját. Nagy örömünk az is, hogy egy új műfajban is kipróbálhattuk magunkat: nyolckezes koncerteken zongorázunk a Hegedűs házaspárral, ahol időnként arra is lehetőségünk adódik, hogy Isten végtelen kegyelméről szólhassunk.

 

A nagy kaland

Harmóniáról árulkodik, ahogy egyszerre mozdulnak a pódiumon. Szinte még levegőt is ugyanakkor vesznek. Mióta játszanak négykezeseket?

Zs.: Másfél éves lehetett a középső gyermekünk, Lili, és Andinak több év kihagyás után egyre jobban hiányzott a pódium. Egy alkalommal meghívtak minket egy felújított kastély megnyitási ünnepségére, ott játszottunk először négykezest. Óriási sikere lett, éreztük, hogy folytatnunk kell.

Ezeket a darabokat nemcsak előadni, hanem próbálni is együtt kell. Mit csinálnak ilyenkor a gyerekekkel?

Zs.: Laura (Lala) és Lili hihetetlenül nyugodt, kiegyensúlyozott baba volt. Órákat játszottak mellettünk, sőt egy idő után észrevettük, hogy a hallott műveket dúdolják. Ez segített később a Zeneképzelet című lemezeink anyagának válogatásában is, ők voltak a mi első rajongóink. Egyébként a cédék rájuk is nagy hatással voltak: Lala az irodalom, a versmondás irányába, Lili pedig a zene felé indult.

A.: A koncertek alatt a nagyszülők voltak velük, később pedig már örömmel jöttek meghallgatni bennünket. Előfordult, hogy Bécsben a nővérei vigyáztak a kicsi Lócira az öltözőben, amíg mi muzsikáltunk. Kedves élményünk, amikor az egyik bécsi előadásunk végén a két testvére kezét fogva hátul betotyogott. A közönség megfordult, és már nem is minket, hanem őket tapsolta meg. Valahogy így érezzük mi is: a legbüszkébbek rájuk vagyunk.

Önök előtt volt családi példa? Honnan indult a művészi pályájuk?

A.: A szüleim nem arról álmodtak, hogy zongoraművész leszek, édesapám jogásznak szánt. A szombathelyi konzervatórium elvégzése után Győrbe jártam főiskolára, majd Münchenbe és Dortmundba zeneakadémiára.

Zs.: Rólam viszonylag korán kiderült, hogy jó a hallásom, hatévesen kezdtem el zongorázni. Eleinte a szüleim noszogatására, később már saját magamtól is szívesen leültem gyakorolni. Tulajdonképpen nálunk sosem volt kérdés, hogy milyen hivatást válasszak. Én is Győrben végeztem a főiskolát és Münchenben a zeneakadémiát.

Hogyan találtak egymásra?

A.: Romantikus, de igaz: szerelem volt első látásra. Egyszerre felvételiztünk a főiskolára. Ekkor láttam először Zsoltot, és abban a pillanatban, amikor rám nézett, éreztem, hogy ő lesz a férjem.

Mikor kerültek ki Münchenbe?

Zs.: Közvetlenül a főiskola elvégzése után, 1993-ban. Mindig vágytunk arra, hogy tovább folytathassuk a tanulmányainkat, mégis váratlanul jött a lehetőség. Győrben koncertezett egy Németországban élő, magyar zongoraművész, akitől a hangverseny után egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztük, hogy felvételizhetnénk-e az osztályába. Másnap meghallgatott bennünket, és biztatott, hogy jelentkezzünk. Mindkettőnket felvettek. A nyáron összeházasodtunk, szinte nyelvtudás nélkül vágtunk neki a nagyvilágnak.

A.: A sok gyakorlás mellett minden munkát el kellett vállalnunk, hogy meg tudjunk élni: Zsolt újságot hordott ki, konyhai kisegítőként dolgoztunk, én bébiszitter is voltam. Később bekerültünk a német zenei életbe, tanítványaink lettek, sokat koncerteztünk. Tanulmányaink végéhez közeledve Zsoltnak állást is ajánlottak, azonban akkoriban Németországban magasra szökött a munkanélküliség, és nem lehetett munkavállalási engedélyt kapni, így hazaköltöztünk..

Közben házaspárként is összekovácsolódtak?

A.: Sok magasságot és mélységet is meg kellett élnünk közösen, mire rájöttünk, hogy ha a kérdéseinkre a választ rossz helyről várjuk, akkor az csak kudarcokhoz és fájdalomhoz vezet. Különös kiváltság számunkra, hogy Isten párhuzamosan munkálkodott mindkettőnk szívében, és hitre juthattunk.

 

Egymásra rakott kockák

Milyen kézzelfogható változást hozott ez a döntés az életükben?

A.: Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor Lócival leültünk építeni, és csak úgy, találomra raktuk egymásra a kockákat. Ő alig várta, hogy ledöntse és új sorrendben építse föl. Amint úgy ítélte meg, hogy így már jó lesz, láthatóan elégedetté vált. Hasonló történt velünk is, amikor hitre jutottunk: a magunkkal hozott emberi tulajdonságaink ugyan megmaradnak, de Isten Igéje megváltoztatja a dolgok fontossági sorrendjét, és minden a helyére került. Meggyőződésünk, hogy az emberi boldogságnak ez a kulcsa.

Zs.: A kimondott szavaknak mindig erejük van, így annak is, ha bocsánatot tudunk kérni egymástól. A konfliktusaink kezelésében nagy szerepe van a humornak is, hiszen egy-egy megmosolyogtató mondat könnyebbé teszi a mindennapi terhek cipelését. Baj, ha túlságosan komolyan vesszük, túl fontosnak tartjuk magunkat.

A muzsikálásukat is befolyásolta a szemléletváltásuk?

A.: Nem szeretjük az öncélú, magamutogató koncerteket. Szívesen játszunk harmóniát sugárzó darabokat, hiszen ez hiányzik leginkább az emberek hétköznapjaiból.

Gondolom, a három gyermek, az anyagiak megteremtése, a művészlét továbbra is hoz megoldandó kérdéseket.

Zs.: A koncertek szervezése, a lehetőségek keresése rengeteg energiát vesz el az alkotástól. Muszáj több lábon állnunk, a hazai és bécsi koncertjeink mellett jelenleg három helyen is tanítok. Nagyon szeretem, de ez bizony fárasztó.

A.: Nemrégiben – Lóci születése után – Isten fizikai szenvedést is megengedett az életemben. Kétségbeesett, küzdelmes időszak volt. A sok fájdalom, könny és vívódás közepette ismét átéltük, hogy csak egymásra számíthatunk, és csak Istenben bízhatunk. Naponkénti valóság lett számunkra az ígérete:„Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

 

Sz. Kiss Mária

 

Megjelent a Family magazinban. www.family.hu