Beszélgetés a házasság hete 2013 arcaival, Várnagy Andreával és Farkas Zsolttal
Ha február, akkor házasság hete – hazánkban immár hagyomány, hogy Bálint-nap tájékán a különféle egyházi közösségek országszerte izgalmas programok sorával készülnek, hogy a házasság intézményét népszerűsítsék az emberek között. Az is kezdetektől fogva szokás, hogy ennek a hétnek mindig van egy „házaspár arca” is – olyan valakik, akik hiteles, tanúságtevő életet élnek, s akik aktív tagjai egy-egy közösségnek. Ebben az évben a szervezők választása Várnagy Andreára és Farkas Zsoltra esett. A művész házaspár gyakran játszik négykezest. Ők választották az idei programsorozat szlogenjét: Egymásra hangolva. Sokat fogunk még róluk hallani, de addig is ismerkedjenek meg velük egy, a Family magazinban korábban megjelent cikk alapján.
Kéz a kézben
Variációk több témára
Sajátos zenei missziót folytat a Várnagy Andrea – Farkas Zsolt zongoraművész házaspár, akik közel egy évtizede a színpadon is egy párt alkotnak. A hazai és külföldi fellépéseik mellett Zeneképzelet című négykezes koncertjeikkel járják az országot: zongoráznak kis falvak művelődési házaiban, iskolák tornatermeiben, muzsikálnak gyermek- és ifjúsági programokon.
Komolyzenével és verssel megszólítani a gyermekeket, fiatalokat – mostanság bátor vállalkozás.
Zsolt: A gyermekek még nagyon nyitottak, a zene, a ritmus szervesen tartozik a mindennapjaikhoz. Számos dallam észrevétlenül lopózik be az életükbe, mi pedig népszerű karakterdarabokat választunk, amelyek közel állnak az ő világukhoz. A koncerteken megszólítjuk a közönséget, bevonjuk a gyerekeket az előadásba, például felfedeztetjük velük egy-egy reklámfilm zenéjének vagy a telefon csengőhangjának az eredetét… Ezek a találkozások óriási erőt adnak számunkra. Fantasztikus, amikor a gyerekek szinte tombolnak egy komolyzenei koncerten.
Andi: Sajnos a komolyzene ma nem tartozik a mindennapi kultúránkhoz, kevesen járnak koncertre, vásárolnak lemezt. Ugyanakkor a hagyományosan magas színvonalú hazai muzsikusképzés ontja a művészeket, akik mind ezen a szűk piacon szeretnének boldogulni. Amikor a fiatalok előtt lépünk fel, akkor tulajdonképpen a mi jövőbeli közönségünket neveljük a zene szeretetére.
Nem csupán a gyerekekhez szeretnének szólni, készítettek egy cédét felnőtteknek is. A Teremtés csodáiMózes első könyvét illusztrálja zenei darabokkal.
Zs.: A négykezes darabokkal megpróbáltuk közel hozni az ember számára
megfoghatatlant, a teremtő akarat csodáját. Nagy örömünk az is, hogy egy
új műfajban is kipróbálhattuk magunkat: nyolckezes koncerteken
zongorázunk a Hegedűs házaspárral, ahol időnként arra is lehetőségünk adódik, hogy Isten végtelen kegyelméről szólhassunk.
A nagy kaland
Harmóniáról árulkodik, ahogy egyszerre mozdulnak a pódiumon.
Szinte még levegőt is ugyanakkor vesznek. Mióta játszanak négykezeseket?
Zs.: Másfél éves lehetett a középső gyermekünk, Lili, és
Andinak több év kihagyás után egyre jobban hiányzott a pódium. Egy
alkalommal meghívtak minket egy felújított kastély megnyitási
ünnepségére, ott játszottunk először négykezest. Óriási sikere lett,
éreztük, hogy folytatnunk kell.
Ezeket a darabokat nemcsak előadni, hanem próbálni is együtt kell. Mit csinálnak ilyenkor a gyerekekkel?
Zs.: Laura (Lala) és Lili hihetetlenül nyugodt, kiegyensúlyozott baba
volt. Órákat játszottak mellettünk, sőt egy idő után észrevettük, hogy a
hallott műveket dúdolják. Ez segített később a Zeneképzelet című
lemezeink anyagának válogatásában is, ők voltak a mi első rajongóink.
Egyébként a cédék rájuk is nagy hatással voltak: Lala az irodalom, a
versmondás irányába, Lili pedig a zene felé indult.
A.: A koncertek alatt a nagyszülők voltak velük, később pedig már
örömmel jöttek meghallgatni bennünket. Előfordult, hogy Bécsben a
nővérei vigyáztak a kicsi Lócira az öltözőben, amíg mi muzsikáltunk.
Kedves élményünk, amikor az egyik bécsi előadásunk végén a két testvére
kezét fogva hátul betotyogott. A közönség megfordult, és már nem is
minket, hanem őket tapsolta meg. Valahogy így érezzük mi is: a
legbüszkébbek rájuk vagyunk.
Önök előtt volt családi példa? Honnan indult a művészi pályájuk?
A.: A szüleim nem arról álmodtak, hogy zongoraművész leszek, édesapám
jogásznak szánt. A szombathelyi konzervatórium elvégzése után Győrbe
jártam főiskolára, majd Münchenbe és Dortmundba zeneakadémiára.
Zs.: Rólam viszonylag korán kiderült, hogy jó a hallásom, hatévesen
kezdtem el zongorázni. Eleinte a szüleim noszogatására, később már saját
magamtól is szívesen leültem gyakorolni. Tulajdonképpen nálunk sosem
volt kérdés, hogy milyen hivatást válasszak. Én is Győrben végeztem a
főiskolát és Münchenben a zeneakadémiát.
Hogyan találtak egymásra?
A.: Romantikus, de igaz: szerelem volt első látásra. Egyszerre
felvételiztünk a főiskolára. Ekkor láttam először Zsoltot, és abban a
pillanatban, amikor rám nézett, éreztem, hogy ő lesz a férjem.
Mikor kerültek ki Münchenbe?
Zs.: Közvetlenül a főiskola elvégzése után, 1993-ban. Mindig vágytunk
arra, hogy tovább folytathassuk a tanulmányainkat, mégis váratlanul jött
a lehetőség. Győrben koncertezett egy Németországban élő, magyar
zongoraművész, akitől a hangverseny után egy hirtelen ötlettől vezérelve
megkérdeztük, hogy felvételizhetnénk-e az osztályába. Másnap
meghallgatott bennünket, és biztatott, hogy jelentkezzünk. Mindkettőnket
felvettek. A nyáron összeházasodtunk, szinte nyelvtudás nélkül vágtunk
neki a nagyvilágnak.
A.: A sok gyakorlás mellett minden munkát el kellett vállalnunk, hogy
meg tudjunk élni: Zsolt újságot hordott ki, konyhai kisegítőként
dolgoztunk, én bébiszitter is voltam. Később bekerültünk a német zenei
életbe, tanítványaink lettek, sokat koncerteztünk. Tanulmányaink végéhez
közeledve Zsoltnak állást is ajánlottak, azonban akkoriban
Németországban magasra szökött a munkanélküliség, és nem lehetett
munkavállalási engedélyt kapni, így hazaköltöztünk..
Közben házaspárként is összekovácsolódtak?
A.: Sok magasságot és mélységet is meg kellett élnünk közösen, mire
rájöttünk, hogy ha a kérdéseinkre a választ rossz helyről várjuk, akkor
az csak kudarcokhoz és fájdalomhoz vezet. Különös kiváltság számunkra,
hogy Isten párhuzamosan munkálkodott mindkettőnk szívében, és hitre
juthattunk.
Egymásra rakott kockák
Milyen kézzelfogható változást hozott ez a döntés az életükben?
A.: Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor Lócival leültünk építeni, és
csak úgy, találomra raktuk egymásra a kockákat. Ő alig várta, hogy
ledöntse és új sorrendben építse föl. Amint úgy ítélte meg, hogy így már
jó lesz, láthatóan elégedetté vált. Hasonló történt velünk is, amikor
hitre jutottunk: a magunkkal hozott emberi tulajdonságaink ugyan
megmaradnak, de Isten Igéje megváltoztatja a dolgok fontossági
sorrendjét, és minden a helyére került. Meggyőződésünk, hogy az emberi
boldogságnak ez a kulcsa.
Zs.: A kimondott szavaknak mindig erejük van, így annak is, ha
bocsánatot tudunk kérni egymástól. A konfliktusaink kezelésében nagy
szerepe van a humornak is, hiszen egy-egy megmosolyogtató mondat
könnyebbé teszi a mindennapi terhek cipelését. Baj, ha túlságosan
komolyan vesszük, túl fontosnak tartjuk magunkat.
A muzsikálásukat is befolyásolta a szemléletváltásuk?
A.: Nem szeretjük az öncélú, magamutogató koncerteket. Szívesen
játszunk harmóniát sugárzó darabokat, hiszen ez hiányzik leginkább az
emberek hétköznapjaiból.
Gondolom, a három gyermek, az anyagiak megteremtése, a művészlét továbbra is hoz megoldandó kérdéseket.
Zs.: A koncertek szervezése, a lehetőségek keresése rengeteg energiát
vesz el az alkotástól. Muszáj több lábon állnunk, a hazai és bécsi
koncertjeink mellett jelenleg három helyen is tanítok. Nagyon szeretem,
de ez bizony fárasztó.
A.: Nemrégiben – Lóci születése után – Isten fizikai szenvedést is
megengedett az életemben. Kétségbeesett, küzdelmes időszak volt. A sok
fájdalom, könny és vívódás közepette ismét átéltük, hogy csak egymásra
számíthatunk, és csak Istenben bízhatunk. Naponkénti valóság lett
számunkra az ígérete:„Én veletek vagyok minden napon a világ
végezetéig.”
Sz. Kiss Mária
Megjelent a Family magazinban. www.family.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése