Mi a ferences „örök” fiatalság titka?

Reisz Pál, az esztergomi ferences gimnázium korábbi igazgatója február 17-én ünnepli hetvenedik születésnapját. Ebből az alkalomból köszöntötték rendtársai, egykori diákjai és a szombathelyi papság, élükön Veres András püspökkel.

A most Szombathelyen szolgáló szerzetes 1942. február 17-én született. Édesapja 1948-ig egy egyházi iskola igazgatója volt, s mikor elbocsátották, segédmunkásként helyezkedhetett csak el. Reisz Pál két bátyját, mint osztályidegeneket, nem vették fel a helyi (gyöngyösi) gimnáziumba, így Esztergomban a ferenceseknél érettségiztek. Reisz Pál harmadik fiúként meg sem próbálkozott az állami középiskolával, hanem egyenesen Esztergomba ment. Később hét unokaöccse is frankás diák lett.

Reisz Pál érettségi után belépett a rendbe, 1962-ben tett egyszerű fogadalmat, 1965-ben örökfogadalmat és 1967-ben szentelték pappá. Közben matematika–fizika szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, és 1971-től tanár és prefektus egykori iskolájában, 1984-től ugyanitt igazgató. A kilencvenes évek második felében Nagyszőlősön volt missziós plébános. 1997 óta Szombathelyen működik, az Assisi Szent Ferenc Kollégium igazgatója és a ferences templom lelkipásztora.

Az egykori ferences diákoknak az a tapasztalata, hogy szerzetestanáraikon nem fog az idő, és ez Reisz Pál esetében különösen igaz. A Ferences Sajtóközpont megkérdezte az érintettet, hogy mi a ferences „örök” fiatalság titka?

„Ez csak részben igaz – válaszolta a szerzetes. – Az embernek a tűrőképessége csökken, a fiatalos megnyilvánulásokat nem úgy tudja elviselni, mint mikor szinte kortársa volt a diákjainak. Ebből a szempontból bizonyos öregség mutatkozik még egy ferences tanárnál is. Ha azonban az ember figyelemmel kíséri, hogyan alakul a világ, és igyekszik abban otthonosan helyet találni, akkor bizonyos szellemi frissességet meg tudunk őrizni. A távolság, az események felülről látása hozzásegít minket az objektív látásmódhoz, amelyre esetleg szüksége lehet azoknak is, akik az élet sodrában jobban benne vannak. Vagyis a fiatalság számára is tud még mit mondani az ember. A tanítványaimmal az ötévenkénti találkozók alkalmával az arcok ismerősek, de a nevek már nem ugranak be azonnal. Egy idő után, mikor beszélgetek velük, rájövök, hogy ki kicsoda, és hogy s mint volt gimnazista korukban. Ilyenkor nemcsak nosztalgiázunk, hanem a jövő dolgait is szívesen megbeszéljük a régi diákokkal.” 

forrás: Ferences Sajtóközpont