2013. február 27., szerda

Vonaton találkoztam Jézussal



Nincs egy hónapja, hogy állás ügyben Várpalotán jártam, nem nagy eredménnyel.
Mikor jöttem vissza vonattal Sárvárra, az egyik állomáson, Celldömölkön láttam annak a kabinnak az üvegablakán keresztül — ami úgy két-háromkabinnyira volt a kocsi ajtajától —, hogy éppen száll fel egy erősen ittas állapotban lévő, hajléktalannak tűnő úgy ötven körüli férfi. Fohászkodtam az Úrhoz, hogy segítse meg őrt élete jobbá tételében.
Ekkor nem is gondoltam volna, hogy mi fog történni ezután. Ez az úr benyitott az én kabinomba, hol már csak én voltam.
       —     Leülhetek? – Kérdezi
       —     Igen. – válaszoltam
Nagy nehezen, kicsit dülöngélve foglal helyet velem szemben. Elrendezgeti kopottas szatyrait. Majd mondja nehezen kivehető, hogy:
      —     Most jövök a börtönből.
     —     Mennyit ült? — kérdezem félve, hisz elég intim a kérdés.
       —     6 Hónapot!
       —     Reggel óta csak egy szendvicset ettem.
Én nem tudtam mit mondjak erre. Hisz nincs nálam enni vagy inni való. Pénzt nem akartam adni számára mivel tudom, hogy mire menne el. Alkoholra. Aztán mond valamit a családjáról, amit nem értettem, az elfogyasztott alkohol hatása miatt gondoltam. Lehet, hogy miattuk került börtönbe, gondoltam. Majd újra mondja és ismételgeti, hogy most jött a börtönből. Később mondja nekem, hogy:
      —     Látod a kezem?
      —     Igen. (tiszta, erős és semmi jele nagy fizikai munkának mi megviselhette volna, de nem így volt).
      —     Bányász voltam. —mondja.
      —     Értem. (nem tudtam, mit szeretne kihozni belőle, mit akar mondani, értésemre adni)
      —     Míg a börtönben voltam kértem az Istent, hogy kibírjam.
      —     Meghallgatta, hisz most itt ül velem szemben. Megtörtént, kibírta.
Azt is mondta, hogy nem igazán vallásos. Csak akkor, ha bajban van, fordul az Isten felé. Sokan vannak így gondolom magamban. Majd kezét nyújtotta. Kezet fogtunk, de én nem engedtem el. Mondtam neki, hogy kérje a segítségét bátran. Higgye el senkitől nem tagadta még meg segítségét, ha kérte azt valaki. Sőt, azoknak is kik csak a bajban fordulnak hozzá, azoknak is várja kérését, mit örömmel teljesít. Most ebben a pillanatban is várja az Ön kérését, hogy segíthessen.
Ezután engedem el csak a kezét. Szerettem volna, ha érzi, hogy attól, hogy megbotlott még nem taszítja őt senki. Nincs megbélyegezve, mert börtönben volt. NEM LEPRÁS.
Ezután nagy csend. Én sem tudom, hogy mit mondhatnék. Soha sem voltam még olyan helyzetben, hogy valakinek lelki segítséget keljen nyújtanom és ez által az Úr felé irányítanom. Legalábbis úgy éreztem, mint ha most pont ezt tenném. Féltem, bevallom! Majd ismét megszólal:
      —     Látod?
      —     Igen. —kellett egy kicsi idő mire észrevettem, hogy sír, potyognak a könnyei. Nem tudtam mit mondjak, mit lehetne ilyen kor jót mondani.
      —     Már nagyon régen volt, hogy sírtam volna. Te egy jó ember vagy! Áldjon meg téged az Isten!
      —     Önt is!
      —     Te egy jó ember vagy, tanult és művelt!
    —     Köszönöm, de vannak nálam sokkal jobb emberek, nem érzem magam annak. Én csak egy eszköz vagyok.
    —     De én mondom neked, hogy az vagy! Mind az amit mondtál többet adott nekem mint, akármennyi ennivaló vagy pénz.
És tovább sír. Én még hallgatok egy darabig, majd valami azt súgja, mondjam neki, hogy ha leszállt, keressen fel egy templomot és imádkozzon, beszélgessen Istennel. Adjon hálát, hogy túl van az egész szörnyűségen. Ha ott találja, a plébánost forduljon hozzá bizalommal, beszélgessen vele. Ekkor olyan valamit mond, amitől tényleg elmegy minden erőm, és nem tudok még beszélni sem.
       —     Megmentettél egy életet! Köszönöm! Eddig azt terveztem, hogy ha leszállok, öngyilkos leszek!
       —     Kérem, hogy ha leszállt, keressen fel egy templomot és imádkozzon, beszélgessen Istennel. Adjon hálát, hogy túl van az egész szörnyűségen. Ha ott találja, a plébánost forduljon hozzá bizalommal, beszélgessen vele. — nem tudok más mondani, ezt ismételgetem neki még egyszer-kétszer.
Ekkor befut az állomásra a vonat. Sárvár. Ő is ide valósi. Leszállunk, és még mindig azt mondja, hogy:
       —     Te jó ember vagy! Áldjon meg téged az Isten, és családodat!
       —     Önt is!!
      —     Keressen fel egy templomot és imádkozzon, beszélgessen Istennel. Adjon hálát, hogy túl van az egész szörnyűségen. Ha ott találja, a plébánost forduljon hozzá bizalommal, beszélgessen vele. — Még mindig nem tudok más mondani.
Ekkor váltunk el. Ő még mindig a könnyeivel küszködött. Én pedig fohászkodtam Istenhez, hogy ne hagyja meghalni. Ne legyen mégis öngyilkos ez a férfi.
Azóta nem láttam az utcán. Nevét nem tudom, azt sem tudom miért volt börtönben vagy, hogy hol volt börtönben. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy él e!!

Szabó Tamás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése