Előkészület az Eucharisztia befogadására

A Szentáldozás szertartása                                                            

Előkészület az Eucharisztia befogadására

Paul Gunter OSB

Róma, 2010. március 19. (zenit.org)

A Szentáldozás szertartásának alapja az Eucharisztikus ima, mivel „Krisztus cselekedetének és szavainak ereje, valamint a Szentlélek hatalma a kenyér és a bor színe alatt szentségileg megjelenítik Krisztus Testét és Vérét, a kereszten egyszer s mindenkorra fölajánlott áldozatát”. (Katolikus Egyház Katekizmusa, 1353).

Amikor közeledik az a perc, hogy a pap és a hívek magukhoz vegyék az Oltáriszentséget, vagyis amikor készülnek az Úr Testének és Vérének befogadásához, felidézik Jézus kafarnaumi beszédét, amelyben az Oltáriszentségről, mint eljövendő, és mint megtörtént eseményről szól (Jn 6)

Az eljövendő eseményről János Evangéliuma így szól: „az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak” (Jn 6,33). A bekövetkezett találkozást a Szentháromság vonatkozásában mutatja be, mint Jézusnak az Atyához fűződő fiúi kapcsolatát. Jézus ezt így magyarázza: „Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere.” (Jn 6,46-48) „Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik”. (Jn 6,57). A Szentáldozásra való személyes és közösségi felkészülés, amelyet a Szentáldozás szertartásának mind a rendes, mind a rendkívüli formája hangsúlyoz, nem egy dolog, hanem egy személy befogadására készíti fel a papot és a hívőket.  Romano Guardini ezt így jellemezte: „Nem valami, hanem Ő, a legfőbb Személy, legyen örökké áldott.” (R.Guardini, Meditations Before Mass, Sophia Institute Press, Manchester NH 1993) 

A rendes forma (VI. Pál Misekönyve) szerint a hívek a pap vezetésével felállnak a Szentáldozás szertartása elején. A pap középen, az oltárnál áll, körülötte állnak a hívek: ez jelképesen elővételezi az Egyház és Krisztus megjelenését a mennyben az idők végezetén. A pap kezdi és a hívekkel együtt mondja vagy valamelyik formula szerint énekli a Miatyánkot. Több szerző kommentálja a bevezető szavakat arról, hogy Jézus hogyan tanított minket imádkozni bizalommal az Atyához, hogyan tanította az imát, amit a szentáldozás előtt mondunk.

Szent Ciprián Miatyánkról szóló kommentárja a Zsolozsma évközi idő, 11. heti, olvasmányos imaórájához kapcsolódik, az ima jelentőségét fejti ki. (Szt Ciprián: «De Oratione Dominica» 4-30, PL 3A, 91-11). Hangsúlyozza, hogy Miatyánk elmondása egyházi, közösségi cselekmény, amely hatással van embertársaink életére. „A béke és egység tanítója nem azt akarja, hogy egyedül, magunkban imádkozzunk. Nem azt mondjuk: ’Atyám, aki a mennyekben vagy’, és nem azt, hogy ’mindennapi kenyeremet add meg nekem ma..’ Közösen, mindenkiért imádkozunk, nem egyes számban, hanem minden emberért, mert mind egyek vagyunk.” (Szt Ciprián:  «De Oratione Dominica» 8)

A ’Libera nos’ (Szabadíts meg, kérünk Urunk..) mintegy halkan visszhangozza a Pater noster szavait, aláhúzza az ember méltatlanságát és szükségét a szabadításra. Amint közeledünk a szentáldozás felé, a pap mindenki nevében beszél, elismeri, hogy napjaink békéjét bűneink és bajaink torzítják el, és egyúttal hangoztatja, hogy örömteli reménységgel várjuk Urunk eljövetelét. A hívek fejezik be az imát a dicsőítéssel, amelyben kifejezik várakozásukat arra, hogy az Úr beteljesíti ígéretét, és megdicsőül bennünk. Az Urunk Jézus Krisztus (Domine Jesu Christe) kezdetű imádság szól bűneinkről és gondjainkról, de a hangsúlyt áthelyezi az Egyház hitére, az ország békéjét és egységét kéri Isten akaratának beteljesülésében. Ezután a pap kitárja karját, és üdvözlő szavakat vált a közösséggel: Az Úr békéje legyen veletek mindenkor. És a te lelkeddel. (Pax Domini sit semper vobiscum. Et cum spiritu tuo) 

A béke jelének kölcsönös átadása a liturgiának nem kötelező eleme. A diakónus vagy a pap hívhatja a hívőket, hogy köszöntsék egymást a béke jelével (a Római Misekönyv, Missale Romanum no. 128-ban: ’pro opportunitate’, alkalom szerint). Az, hogy maradjon-e a liturgiában a béke jelével való köszöntés, és hogy ez hogyan történjen, még vitatott. A Missale rögzíti, hogy ez nem alkalom arra, hogy a formális, fegyelmezett magatartást lazább, informális gesztus váltsa fel. Az emberi szeretet mértéktartó kifejezésének pillanata ez. „Rituális köszöntés, nem közönséges üdvözlés” (J. Driscoll, What happens at Mass, Gracewing Publishing, Leominster 2005, 123.) Aquinoi Szent Tamás a bensőséges és a szabályszerű gesztusok kapcsolatáról szépen írt az Oltáriszentségről szóló gyönyörű himnuszában (’Pange Lingua’), amit a Római Liturgia szerint Nagycsütörtökön és Úrnapján énekelünk (Nagycsütörtökön az oltárfosztás alatt, Úrnapján a Vesperásban). A harmadik versszak így szól: „Végső este híven tartja régi törvény szent szavát: mint a törvény tenni szabta, úgy rendelte asztalát…” („In supremae nocte caenae recumbens cum fratribus, observata lege plene …”)

A pap a béke jelével köszönti a diakónust vagy a ministránst. Nem hagyja el a szentélyt, hogy köszöntse a templom hajójában a hívőket, de a hívők köszönthetik a béke jelével a mellettük levőket. A szabályzat megkülönbözteti az oltárnál levő és a hívek közötti békeköszöntéseket, mert el kívánja kerülni a zavart. Ezt jelzi a megkülönböztetett előírás. „A hívek a helyi szokások szerint kifejezést adnak szeretetüknek; a pap a béke jelével köszönti a diakónust vagy ministránst.”

A következő kis rész gyakorlati és egyúttal szimbolikus jelentőségű. A rítus szerint a legtöbb esetben a miséző pap a nagy szentostyát eltöri, és magához veszi. Lehetőség van a nagy ostya több részre való széttörésére is, és a hívek között való szétosztásra. Egy részt kell tenni a kehelybe, miközben a pap csendben mondja: „A mi Urunk Jézus Krisztus testének és vérének egyesítése váljék a szentáldozásban lelkünk üdvösségére.”

Az Agnus Dei (Isten Báránya) követi ezt az aktust. Irgalomért Jézushoz, a Húsvéti Bárányhoz fordulunk, aki feláldozta testét és ontotta vérét a bűnök bocsánatáért. Jézus, a Bárány képét csodálatosan ábrázolja Ghent Szent Bavo katedrálisának oltárképe, amelyen a bárány az oltáron áll, és vérét ontja a kehelybe. (Jan Van Eyck: A Bárány imádása, Ghent, Belgium, 1432). Az Isten Báránya felidézi a Jelenések Könyvéből vett verset, amely a megölt Bárány méltóságát hirdeti (Jel 5,11-12), és azt, hogy áldottak, akik hivatalosak a Bárány menyegzői lakomájára (Jel 19,7-9).  Az Agnus Dei ősi eredetű a római szertartásban. Több szerző szerint a szentmisén való énekIését Sergius pápa (687 – 701) vezette be. Az Agnus Dei harmadik könyörgése békéért mondott fohász, mert az Oltáriszentség a Béke Szentsége, hiszen mindenkit, aki magához veszi, az egység és béke köteléke fogja össze. (Szent Ágoston: ’az Egység Jele, a Szeretet Köteléke’, 26,13:PL 35,1613)

Jan Van Eyck: A Bárány imádása (Ghent, St Bavo katedrális)

A pap a szentáldozás előtti két ima egyikét mondja csendben. Az egyikben kéri, hogy Krisztus Teste és Vére által szabaduljon meg vétkeitől és a bajtól, kegyelemért könyörög, hogy megtartsa az Úr parancsait, és semmi se szakítsa el tőle. A másik imában a pap azt kéri, hogy Krisztus Testének és Vérének vétele ne váljék ítéletére és kárhozatára, hanem védje és gyógyítsa meg testét és lelkét. (Római Misekönyv, 131) A pap szentáldozása – a hívek áldoztatása előtt – mindig két színben történik. Ez után imádkozik, hogy Krisztus Teste és Vére örök életet szerezzen neki. A szent edények megtisztítása során azonban minden áldozó, köztük saját maga nevében kéri, hogy amit tiszta szívvel magukhoz vettek, ne csak időszakos ajándék legyen, hanem örök életre szóló segítség. Ezek a szavak és cselekedetek azt fejezik ki, hogy nagy misztérium ünneplése történt: az Eucharisztia során, a kairosz, az Úrnak tetsző idő hatolt be a kronoszba, az egymást követő eseményekre korlátozott időbe.

Isten előtt a végül is a csend az egyetlen alkalmas, személyes mód arra, hogy lelkünk legmélyéből kifejezzük hitünket, tiszteletünket és szeretetünket iránta, akivel az szentáldozásban részesültünk.

A csend idejét gondosan őrizni kell. Inkább percekig, mint másodpercekig tartson, hogy megfelelő időt adjon az imádsághoz. (Római Misekönyv, 139, „sacrum silentium” és „temporis spatium”)

A szentáldozás utáni imádság is csendben történik a Könyörögjünk (Oremus) felhívás után, főleg, ha előbb nem tartottak csendet. A pap vezeti az Egyház hálaadását, és kéri, hogy a szentáldozás ajándéka legyen gyümölcsöző számunkra. Az Ámen, amellyel a hívek a pap imájára válaszolnak, lezárja a Szentáldozás szertartását, amely a Miatyánk imájára szóló felhívással kezdődött.

A rendkívüli forma szerint a pap gesztusai bonyolultabbak, de ugyanúgy a Szentáldozásra való előkészülést fejezik ki. 

 A rendkívüli (a VI. Pál pápa által kiadott Római Misekönyv előtti) forma szerinti Szentáldozási szertartásban a pap gesztusai összetettebbek, de a szertartás egészében ugyanazt a tartalmat fejezi ki, mint a rendes forma szerint: a felkészülést az Oltáriszentség vételére. A különbségek a következők:

Az u.n. Tridenti Misszálé nagy hangsúlyt helyez az ünnepélyes formára. Az asszisztencia végzi azokat a cselekményeket, amelyeket maga a pap végez a csendes misében. A pap egyedül mondja a Miatyánkot, az asszisztencia mondja válaszul, hogy szabadíts meg a gonosztól ((sed liberanos a malo). A Libera Quaesumus tartalmaz egy betétet minden szentről általában, de név szerint csak a Szűzanyát valamint esetenként Szent Andrást említi (talán az apostol különös tisztelete miatt).       

Amikor a pap azt imádkozza, hogy „adj kegyesen békét napjainkban” (da propitius pacem in diebus nostris), akkor keresztet vet magára a paténával, és megcsókolja a paténa belső oldalának felső részét, mielőtt a paténát az ostya alá csúsztatja a kenyértörést megelőzően. Guéranger a szentmise imádságainak és cselekményeinek magyarázata során kifejti az ostya és a bor egyesítésének (Haec Commixtio) célját. Érdemes felidézni ezt az allegorikus, egyben megindító érvelést:

„A pap a kezében levő ostya részecskét beleejti a kehelyben, mintegy összevegyíti az Úr Testét és Vérét, és ezt mondja: „A mi Urunk Jézus Krisztus testének és vérének egyesítése váljék a szentáldozásban lelkünk üdvösségére.”  (Haec commixtio et consecratio Corporis et Sanguinis Domini nostri Iesu Christi fiat accipientibus nobis in vitam aeternam.) Mi a jelentése ennek a rítusnak? Mit jelez az Szentostya részecske és a Vér elegyítése?  Nem egészen ősi, de több mint ezer éves ez a gesztus. Azt jelzi, hogy Urunk Feltámadásakor Vére újra egyesült Testével: újra áramlott ereiben, mint azelőtt. Nem elég az, hogy Lelke a Testével újra egyesült, a Vérével is egyesülnie kellett, hogy egész legyen. Mikor tehát Megváltónk feltámadt, Vérét, amelyet kiontott a Kálvárián, a helytartóságon és az Olajfák hegyén, ismét magához veszi.” (P. Guéranger: Institutions liturgiques. 1-3. köt. Párizs, 1840-52.)

Az Agnus Dei után a pap az szentáldozás előtt, szemét a Szentostyára szegezve három imát mond, amelyek tartalma megtalálható a rendes forma szerint is. Azután a Szentostyát tartva háromszor mondja, mellét verve, hogy „Uram nem vagyok méltó” (Domine non sum dignus). Amikor a paténát a kehely felett megtisztítja a Szent Vér vétele előtt, idéz a 116. zsoltárból „Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét”, és hozzá teszi: „dicsérem az Urat, mert megmentett ellenségeimtől” (Laudans invocabo Dominum et ab inimicis meis salvus ero). Amikor a kelyhet tisztítja, a Quo orr sumpsimus után a pap könyörög, hogy ne maradjon rajta bűneinek nyoma, és hogy Krisztus Teste és Vére, amelyet magához vett, alakítsa át egész valóját.  

A Szentáldozás szertartása kifejezésre juttatja a pap jelentőségét és liturgikus szerepét. Nem hallgat arról, hogy a pap tisztában van méltatlan voltával, de hangsúlyt helyez a különleges papi méltóságra és arra, hogy a pap igyekezzen olyan tisztává és szentté lenni, mint maga Krisztus. A szertartás hívó szavai az áldozó paphoz szólnak, hogy lépjen szoros egységbe Jézus Krisztussal, a Főpappal és Áldozattal, és szólnak a hívőkhöz, hogy szemléljék örömmel a papi szolgálatot, a misztériumot, amely az Eucharisztia lényeges eleme, „az Egyház életének és küldetésének forrása és csúcsa”(XVI. Benedek: Sacramentum Caritatis,3).  A hívás nyomán az Egyház meglátja Isten csodálatos szeretetét, hiszen Ő megalázta magán, hogy megossza velünk emberségünket, minden alkalommal megújítja hívását, amikor Szeretetének Szövetsége megjelenik az oltárnál, és Krisztus saját Feltámadott Életébe vonja be egyre mélyebben emberi mivoltunkat. Erről tanúskodik a Jelenések Könyvének szerzője: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem”. (Jel 3,20)

forrás: osboblatus.hu