Mórocz Zsolt beszélgetése Barsi Balázs ferences atyával
– A magyar köznyelv a ferenceseket barátnak hívja. A rend megalakulása óta ott voltak a nép között, egyebek mellett azért, mert koldulórendiek, de megtaláljuk őket Dózsa seregében vagy Hunyadi János katonái között. Kapisztrán János az egyik legkülönösebb alakja a ferenceseknek, gyújtó hangú beszédeket mond, toboroz – nagy számban vonulnak zászlaja alá, a mohamedánok ellen a keresztesek –, szóval elképesztően hatásos szónok, jóllehet, nem beszél magyarul. Ma ellenben, a némileg kontraszelektív baloldali médiumokban kétféle – nagyjából azonos „értékű” – hír jelenik meg a katolikus egyházról.
Egyrészt az, hogy a pap pedofil, vagy az, hogy sikkasztó. Pozitív működésük nem, vagy alig-alig kap teret. Éppen ezért a kérdésem az: mi lenne ma a dolga a kései utódoknak, mit tehet népéért, az országért egy ferences?
– Ha Jézus korában működik sajtó, azt írta volna vezércikkben, hogy a tizenkét apostol közül egyik elárulta harminc ezüstért Jézust. Arról már kevesebb szó esett volna, hogy Pál bejárta az egész Római Birodalmat, mindenütt a szeretetről prédikálva. Végül pedig Krisztusért életüket adták az apostolok. Ez nem túlságosan érdekes hír.
Természetesen azt mondom, ha az egyházban történnek bűnök, akkor azok bűnök, méghozzá kétszeresen. De arányeltolódás van a médiában. Hírértékkel a botrány bír, és nem hozzák mellette a statisztikát. Visszatérve a ferencesekhez, más rendek szerzeteseit szintén nevezik barátnak. Szürkebarátoknak, vagy a pálosokat fehérbarátoknak, de tényleg az emberek többségében az a képzet él, hogy a ferencesek a barátok. Más rendek is tettek a magyarságért, talán még többet is, mint mi, ferencesek, az mindenesetre igaz, hogy nagyon megmagyarosodott ez a rend.
Ugyanakkor a „barát” szónak egy kicsit pejoratív csengése is van: a ferenceseket hagyományosan szokás jó kedélyű, az evés-ivás örömeit meg nem vető, jámbor csuhásoknak beállítani. Az új kutatások fényében sokkal bonyolultabb a kép. A ferences nem tanulatlan, jópofa, anekdotázgató szerzetes. A ferences rend megalakulása után a második nemzedék már ott van Európa egyetemein. Olyan nevek, mint Szent Bonaventura, Halesi Sándor, Boldog Duns Scotus János.
Úgy tanítanak, hogy özönlik hozzájuk Európa ifjúsága. A ferencesek a regula szerint nem koldulórend.
A szabályzat azt mondja: két kézzel dolgozzanak, és ha nem kapják meg a munkáért a bérüket, akkor kérjenek. Ebből lett az a téves felfogás, hogy koldulásból élnek. A kéregetés mégis sok lelki haszonnal járt. Közel kerültek a néphez, rengeteg házasságot tetettek rendbe a plébánossal. Az emberek olyan lelki kínokat mondtak el a koldulóbarátnak, amit esetleg a plébánosnak sem mertek bevallani. Még nincs feldolgozva, hogy mi mindent tett az egyszerű laikus testvér, aki kéregetett.
– Úgy tűnik, maradt teendő ez ügyben mostanáig. Mit tehet ma egy ferences?
– Van egyfajta örökségünk, vannak iskoláink. Nagy-Magyarország területén – a történész Szántó Konrád ferences atya szerint – harminckét iskolája volt a rendnek. Ezek az iskolák nem maradtak fenn sokáig ilyen nagy számban, mert nem volt mögöttük fundus, földbirtok. A ferencességre jellemzőek a remeteségek, ahol nem egyedül vannak, hanem ketten-hárman, ugyanakkor jelen vannak a közéletben. Ilyen, ezt mutatja a szécsényi kolostorunk. Mikor ott éltem, kinéztem az ablakomon, láttam a Borjúpástot, ahol hajdan a Rákóczi-féle országgyűlés volt.
Ott embert nem lehetett látni, mert a parasztember nem sétálni jár, az dolgozni megy. Ha meg a templomajtón kimentünk, akkor a város közepén voltunk. Az a közhely, hogy a ciszterciek a völgyek szerzetesei, a bencések a hegyeké, a ferencesek a városoké – nem egészen igaz. Szent Ferenc korában napközben bent vannak a városban a testvérek, azután egy magasabb szintre vonulnak vissza, például az Appenninekben. A ferences kolostor itt magasabb szinten áll, mint a bencés, ide húzódnak vissza sokszor hónapokra. Ez – a visszahúzódás – éppen egy modern gondolat… Modern gondolat? Inkább a mai embernek segítő gondolat, hogy a barlangokból, a magányból, a mélységből megyünk az emberekhez. Van egy titkos alagút, amely a szíven át vezet a másikhoz, nem a médián meg a fecsegésen keresztül. A társadalmi hasznosság? Gyöngyösön fenntartunk egy autista központot. Tanítjuk az ifjúságot: óvodától kezdve a főiskoláig. Van óvodánk és főiskolánk. De bármit csinál egy ferences, igazából akkor közelít Szent Ferenchez, ha kétlaki. A barlangok világa: az a cellám, ahol órákat töltök el. Hamvas Béla azt mondja: ha utazol, akkor magadat ismered meg, ha a celládba visszavonulsz, akkor a másik embert. Hamvas Béla nagy gondolkodó volt – kár, hogy kisajátítják az ezoterikusok, kár, hogy a maga korában nem talált egy katolikus teológust, aki ellentmondott volna neki. Nagyokat vitatkoztak volna. Hamvas egy zseni. A cellába visszavonulók, Kapisztrán János, Sienai Szent Bernardin és sokan mások bejárták Európa jó részét, ugyanakkor hónapokat töltöttek egyedül. Visszavonultak, sokszor nem is a kolostorba, hanem valamelyik hegyi barlangba.
– A kérdésem mélyén kimondatlanul ott lapult, ezért hát nyíltan fölteszem: felveheti-e a szószék a képernyővel, a médiával a versenyt a lelkekért?
– Nem is akarja.
– Nem akarja? Nem veszíti el így az egyház az istenhívők sokaságát? Nekem úgy tűnik, mára Isten képmása elhalványult az emberben. Isten sokak számára olyanná vált – elnézést a profán hasonlatért –, mint a Mikulás bácsi, vagy valami joviális öregúr, akihez benézünk vasárnaponként a templomba, „ha még ott lakik”. A szószék nem tudja felvenni a médiumokból szökőárként ömlő szükségtelen információkkal, agymosó műsorokkal a versenyt. A médiumok szőnyegbombázása az agyra reggeltől késő éjszakáig tart. Az emberek többsége kimondatlan csodára vár. Nem véletlen az ezoterikus könyvek, műsorok hallatlan népszerűsége. Úgy tűnik, a hívők bizonyos része sem kivétel ezek hatása alól. Jómagam ugyan nem vagyok vallásos, de azt gondolom, aki jelre vagy csodára vár, az nem igazán hívő.
– A csodák mindig arra mutatnak, ami nem csoda, hanem a csodánál is nagyobb: a Teremtés, mely a nem-létezőből jött elő Isten mindenható akaratából. A kérdésre a következőt válaszolom: a minőség korszaka érkezett el az egyházban, nem a mennyiségé. XVI. Benedek pápa írásaiban, intézkedéseiben ezt tapasztalom. Ez nem elitizmus. Gyarló, szegény bűnösök vagyunk, de a gyakorló keresztények hite kezd kitisztulni: tudjuk, kiben hiszünk.
MÓROCZ ZSOLT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése