Kegyhelyünkön egyre többen kérnek személyes áldást, és egyre több búcsúhoz kapcsolódik egy-egy zarándokcsoport megáldása. De mi megy végbe az áldáskor? Mi az az áldás? „Te, egyetlen jóság és minden élet forrása, azért alkottál mindent, hogy teremtményeidet áldásoddal áraszd el, és mindenkit boldogíts világosságod fénye által.“ Ezekkel a szavakkal dicséri Istent misekönyvünk negyedik eucharisztikus imája. Minden áldás forrása és eredete a mindenek fölött áldott Isten. Ebben a mondatban megtaláljuk áldás szavunk két legfontosabb értelmét. Az áldás egyrészt adomány Istentől: gazdagságának, szeretetének és ajándékainak közlése. Másfelől a megajándékozott ember tisztelettel és engedelmességgel válaszol Istenének:
áldja és magasztalja őt mindazért, amit tőle kapott. Az áldás az egyik olyan cselekményünk, amely talán a legközelebb áll nem csupán a hívőkhöz, de hitében megfogyatkozott társadalmunk szélesebb rétegeihez is. Mivel az áldáshoz „nem kötelező” előzetes gyónás, ezért a Balázs-áldás idején igencsak megszaporodik a templomlátogató áldáskérők száma, és a Szent István napi települési ünneplések sem képzelhetők el kenyérmegáldás nélkül – sajnos jórészt a hittől eltávolodott „közönség” előtt. Isten biztosan tudja, hogy mi történik az ilyen emberek lelkében, azonban az is látható, hogy amikor az áldásnál hiányzik a hittel imádkozó, hálaadó közösség, vagy legalább egyetlen imádkozó hívő, akkor az áldás puszta szenteltvíz hintéssé és néhány jámbor fohász elmondásává zsugorodik. Az autók visszapillantóján vagy a diszkóba igyekvő fiatalok nyakán bajelhárító vagy esztétikai okokból igen gyakran ott díszlik a megáldott rózsafüzér, amivel kapcsolatban persze nem árt, ha újra és újra tudatosítjuk magunkban, hogy a tárgyak és épületek megáldása is mindenekelőtt az azokat használó ember üdvösségét hivatott szolgálni, és leginkább akkor hatékony, hogyha az azzal élők komolyan veszik a hitüket. Az áldások végzésére Magyarországon évtizedek óta csupán egy előzetesen kiadott kis füzet áll rendelkezésre, emiatt azok ünneplése gyakran a minimumra: az áldó könyörgés elmondására szorítkozik. Pedig az áldáskérés lényeges része lenne az isteni Ige hirdetése a résztvevők hitének felszítására, valamint a hálaadó, áldást kérő imádság. Ezek nélkül az áldó imádság könnyen elmozdulhat az isteni kegyelem eltárgyiasítása felé, és babonás képzeteket kelthet. Pedig az egyház mindig is tudatában volt annak, hogy csakis azért adhat áldást, azért kérheti Isten áldását másokra, mert Isten, aki minden áldás forrása, engedélyt adott rá, sőt megbízta azzal. Éppen ezért az áldások ünneplésénél lehetőleg mindig kapjon hangsúlyt az áldást kérő közösség figyelmes imádsága és közreműködése. S végezetül sose felejtsük el az áldás tulajdonképpeni célját: az Isten áldását hálaadással befogadó hívő azt a feladatot kapja, hogy maga is áldássá váljon a világban. Az egyház azáltal lesz az üdvösség egyetemes szentségévé (vö. LG 48), hogy a hívők az Istentől kapott örömet, áldást és életet továbbadják felebarátaiknak, megjelenítve, közel hozva ezzel minden ember számára a mindenek felett áldott Isten ajándékozó szeretetét.
áldja és magasztalja őt mindazért, amit tőle kapott. Az áldás az egyik olyan cselekményünk, amely talán a legközelebb áll nem csupán a hívőkhöz, de hitében megfogyatkozott társadalmunk szélesebb rétegeihez is. Mivel az áldáshoz „nem kötelező” előzetes gyónás, ezért a Balázs-áldás idején igencsak megszaporodik a templomlátogató áldáskérők száma, és a Szent István napi települési ünneplések sem képzelhetők el kenyérmegáldás nélkül – sajnos jórészt a hittől eltávolodott „közönség” előtt. Isten biztosan tudja, hogy mi történik az ilyen emberek lelkében, azonban az is látható, hogy amikor az áldásnál hiányzik a hittel imádkozó, hálaadó közösség, vagy legalább egyetlen imádkozó hívő, akkor az áldás puszta szenteltvíz hintéssé és néhány jámbor fohász elmondásává zsugorodik. Az autók visszapillantóján vagy a diszkóba igyekvő fiatalok nyakán bajelhárító vagy esztétikai okokból igen gyakran ott díszlik a megáldott rózsafüzér, amivel kapcsolatban persze nem árt, ha újra és újra tudatosítjuk magunkban, hogy a tárgyak és épületek megáldása is mindenekelőtt az azokat használó ember üdvösségét hivatott szolgálni, és leginkább akkor hatékony, hogyha az azzal élők komolyan veszik a hitüket. Az áldások végzésére Magyarországon évtizedek óta csupán egy előzetesen kiadott kis füzet áll rendelkezésre, emiatt azok ünneplése gyakran a minimumra: az áldó könyörgés elmondására szorítkozik. Pedig az áldáskérés lényeges része lenne az isteni Ige hirdetése a résztvevők hitének felszítására, valamint a hálaadó, áldást kérő imádság. Ezek nélkül az áldó imádság könnyen elmozdulhat az isteni kegyelem eltárgyiasítása felé, és babonás képzeteket kelthet. Pedig az egyház mindig is tudatában volt annak, hogy csakis azért adhat áldást, azért kérheti Isten áldását másokra, mert Isten, aki minden áldás forrása, engedélyt adott rá, sőt megbízta azzal. Éppen ezért az áldások ünneplésénél lehetőleg mindig kapjon hangsúlyt az áldást kérő közösség figyelmes imádsága és közreműködése. S végezetül sose felejtsük el az áldás tulajdonképpeni célját: az Isten áldását hálaadással befogadó hívő azt a feladatot kapja, hogy maga is áldássá váljon a világban. Az egyház azáltal lesz az üdvösség egyetemes szentségévé (vö. LG 48), hogy a hívők az Istentől kapott örömet, áldást és életet továbbadják felebarátaiknak, megjelenítve, közel hozva ezzel minden ember számára a mindenek felett áldott Isten ajándékozó szeretetét.
Dr. Káposztássy Béla
teológiai tanár
forrás: Szentkút újság 2012/1
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése