A hívő ember
átmegy azokon a sötét, huszonnégy órás éjszakákon. Szenved, mert tudna és
akarna is jót tenni. Nem érti, miért nem engedi őt Isten a megkezdett úton
tovább haladni. Aztán eszébe villan Szent Ágoston püspök nagyon megszenvedett
mondata: Önmagadért teremtettél minket Isten, és nyugtalan a szívünk, amíg
tebenned meg nem nyugszik” 1950. június első teljes hete. A teológia harmadik
évét befejezve négyen készültünk az évi rendes lelkigyakorlaton arra, hogy
ünnepélyes fogadalmat tegyünk a ferences regulára, másnap, vasárnap, pedig a
papi rend nagyobb rendjeinek legalsó fokára lépjünk. A hét közepén
váratlanul megérkezett a Tartományfőnök atya. Közölte velünk, hogy éjjelente
két-két kolostorunkból viszik el kényszerrel rendtársainkat ismeretlen helyre.
A rendtartomány vezetői úgy döntöttek, hogy a növendékeket szüleikhez küldik
vissza, hogy legalább ők maradjanak meg. Összeomlani látszott a mi világunk.
Tizenöt évesen vállaltuk a szerzetesi állapotot. Nyolc év alatt ahhoz
alkalmazkodtunk. Mi lesz most? Megszerettem szombathelyi rendi teológiánkat.
Félbeszakadt az életem. A sok tudományt követi-e még több? Lehet-e pap belőlem?
Aztán felvett két hónap múlva a szombathelyi püspök atya, az egyetemi rangú budapesti
Hittudományi Akadémiára küldött tovább tanulni. Másfél év múlva pappá szentelt.
A legmagasabb elérhető eredménnyel végeztem. Aztán jött az üldözéses papi
szolgálat. Átestem sok akadályon,de mindig nyugodt volt a lelkem mélye. Az
újoncév derekán ugyanis megtanultam:Életem lényege, hogy mindig Isten akaratát
keressem. Csak ő a fontos!
Kovács Bánk ofm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése