A gördeszkás pap

Vasárnap, 2011. január 2. 13:32

Krug Emília írása

Fél éve Lentiben egy kiskamasz froclizni kezdte a környékbeli plébánost: ha tényleg tud gördeszkázni, szentelje föl a deszkáját. Az atya felpattant, a fiatalok álla meg leesett. Aztán a fél világé. Az internetre felkerült videót két hét alatt félmillióan látták Japántól Amerikáig, Zoltán atyát a CNN is bemutatta. Mi is kíváncsiak lettünk. Mosolygós, békés, fahéjillatú karácsonyi portré lesz a vidám, barátságos, gördeszkázó papról, akit imádnak a gyerekek – erre gondolt az újságíró és fotós kollégája, amikor elindult Rédicsre, Zoltán atyához. Akiről kiderült, valóban olyan, mint a híre. De kiderült az is, nemcsak olyan. Egy biztos: Zoltán atya arca így különösebb és elgondolkodtatóbb.

A harmadikos Bianka a férjét és a gyerekét szeretné majd elvinni Jézushoz, osztálytársa, Ármin pedig csak olyan lányt vesz feleségül, aki jár templomba. Igaz, addig még muszáj lesz valakit fejbe rúgnia, legalábbis ezt mondja

– Harapj egy kis almát, látom, leesett a vércukorszinted – tanácsolja a pufi cigány kisfiúnak Zoltán atya.

 Hittanóra a harmadikosoknál. Lendvai Zoltán gyöngybetűkkel vési a táblára: „Szent András elvitte testvérét, Szent Pétert Jézushoz.” Megéri megjegyezni, hiszen Veres András püspök is ezt választotta jelmondatul.

– Andrásként, Isten éltesse neve napján, nem is választhatott volna szebbet. Ugye majd ti is normális nevet adtok a gyermekeiteknek, nem olyanokat, mint a spanyol sorozatokban?

Ricsi némi noszogatásra megígéri, az ő fiát Ricsinek hívják majd. Ármin esküszik, ő bizony emlékszik arra, amikor a plébános bácsi megkeresztelte, egyébként pedig egyszer még anyukáját is sikerült elvinnie a templomba.

– Akkor segíts megint, régen volt misén.

Aztán együtt éneklik a dalocska plébános költötte extra strófáját: „Jól vigyázz, kis tüdő, mit szívol, jól vigyázz, kis tüdő, mit szívol, mert a te jó Atyád a mennyből néz le rád, jól vigyázz, kis tüdő, mit szívol.”

– Tudjátok, mi a cigi gúnyneve? – somolyog az atya. – Bűzcucli, ezt mondogassátok annak, aki szívja.

Tetszik nekik a poén, de az még jobban, hogy már csak pár perc van az órából. Az imádság alatt Ricsi keze a pingponglabda után matat a pad alatt, ámenre perdül is a plébános elé:

– Nekem adja a gördeszkáját?

– Voltál misén?

– Mindig megyek.

– Akkor igen.

– És új lesz?

– Újszerű.

– Kereket is kapok? – de választ se várva rohan a pingpongasztalhoz a folyosóra.

Az atya a tanáriba indul. Heti nyolc hittan itt, semmi az a körmendi huszonöthöz képest. Akkoriban megesett, futkosnia kellett a város iskolái között, s a délelőtti négyet délután még három óra követte. Rédicsen viszont az idetartozó tizenkét falu gyerekei csupán egyetlen iskolát töltenek meg.

Kovalovszky Dániel felvételei

– A határ mentén sokáig nem lehetett építési engedélyhez jutni, munkához most se. Kihalt a környék, aki tudott, elment Lentibe, Pécsre, Pestre.

 Megtörténik, hogy Zoltán atyát heti öt temetésre hívják. De szeret itt. Az emberek jószívűek. Most például somlóigaluskázni lehet a tanáriban, megkésett Katalin-napra szorgoskodott valaki. Terelget is minket a szobába Lendvai Zoltán, „leesett a vércukorszintje”. Meg különben is, „hogy néz ki egy sovány pap”, simogatja a reverenda alatt diszkréten gömbölyödő pocakját. Amely munkavédelmi eszköznek sem utolsó.

– Amíg húsz kilóval könnyebb voltam, majd megfagytam a misék alatt a templomokban, még elektromos cipőmelegítővel is próbálkoztam. Már nem kell.

Dicséri a somlóit meg Ármint.

– Ma nem emlegetett annyi fejberúgást.

– Ármin gyogyós, mert ezek egymás között csinálják. Ennyit várhatunk tőle – mentegetőzik a messziről jöttek előtt az egyik tanár, néhányan összebólogatnak.

A folyosón felsősök egy csoportja kérleli az atyát pingpongmeccsre. Ő szervál, csavar, lecsap.

– Plébános úr a király!

– Jézus a király. Legyen úgy, csak még egy menetet, úgyis lyukasóra lesz.

– Nagy az én hitem, de ezt nem hiszem el. És sietni kell, Gáborjánházán most kellene kezdődnie az emlékmisének. Lendvai Zoltán ötlete volt, hiszen a falu egykori plébánosa, Nemes István 1896-ban épp e napon született.

– Elektromérnöknek készült, de a fronton kötött ki. Társaival megfogadták, ha túlélik, papok lesznek. Beásták magukat, húzták jó sokáig. Ő egyszer jött ki, akkor lőttek be aknával. Rajta kívül mindenki meghalt. Megtartotta a szavát, de közben tévéket javított, motorozni tanította a gyerekeket. Szemfüles ember volt. A templomban még annak a mocskos Trianonnak az emléktábláját is meg tudta őrizni – leragasztott pár szót a hatalom jövetelekor.

Vagyis emlékére megéri misézni és rohanni. Száz fölött száguld előttünk a Škoda a dermedt úton, angyalszárnyak óvják a Nagy-Magyarország- matricán. Sápadtan száll ki a plébános mellől a fotós kolléga, készületlenül érte a suhanás meg a sebtiben a halálbüntetés visszaállításának szükségességéről („egyszer már bevált”) előadott litánia.

A templom előtt Zoltán atyát idős asszony fogadja házi pereccel, ő azonban értünk aggódik: Ha már nagyon fáztok, szemben van egy kocsma, a vendégeim vagytok.

Bevackoljuk magunkat inkább a templom hátsó padsorába. Anekdoták, szentlecke és áldozás – fél óra után már lecsavarják a sekrestyében a gázkonvektort.

Odahaza már készül a rántotta szép, sárga biotojásból, idősebb Lendvai Zoltán üti össze. Addig szétnézünk a templomban. Itt egy mellszobor, amelyet a plébános öccse készített, amott a megújult gyóntatófülke, van mit mutogatni.

– Korábban mondtam a néniknek gyónáskor, tíz miatyánk, mire ők jó hangosan: beszéljen már hallhatóan, plébános úr! Kint meg mindenki röhögött. Hát most jól körbeszigeteltem a fülkét hungarocellel.

Csillár is van, vadiúj, a háromszáz-ezresből épp nem volt, megfűzte hát Zoltán atya a polgármestert: hadd vehessen a templom a hatszázezresből.

Készülnek a fotók a büszke plébánosról, ő rutinosan pózol, („így jó?”, „elég lesz?”, „nem vagyok kócos?”), ha harminc újságíró nem járt nála, akkor egy se. Ám ők még nem láthatták Rómeó novemberben készült ceruzarajzát a gördeszkázó atyáról („Szeretettel plébános bácsinak Rómeótól”), oda van az most is rajzszögelve a hirdetőtáblára a miserend és a Veres András-portré mellé.

Megszokta már a látogatókat Aliz, a termetes komondor is. Csak Cézár, a láncra kötött, borjúnyi kaukázusi figyel távolságtartón a kertben egy kétméteres Krisztus-arc tövében, utóbbi is a testvéröcs keze munkáját dicséri.

– Kell Cézár a falu szélén, a láncot bármikor el tudja szakítani. Megesett, szabadjára eresztett kutya tévedt a közelébe, két harapással intézte el. Másnap a plébánost petárdával jutalmazta az elkeseredett gazda, aztán egymás szeme közé néztek – és ennyiben maradtak.

Azért az előszobában jöttünkre mozgásérzékelő is villan.

– Kamera még nincs hozzákötve, de majd lesz. A cigányok miatt.

Persze a kutya másra is kell. Hathetes kölykök szaglásszák a világot egy ólban, „ők is tudnak szépen sorban, a deszkára támaszkodva pózolni”.

– Ha kicsit elfáradok a hittanórán, csak játszom velük.

Mindig akad mit kipihenni. Egyszer, temetés után azzal lépett hozzá mérges gyászoló, hogy ő nem is igazi plébános.

– Nehezményezte: nem búcsúztattam el a halottat a munkatársaitól. Mondom, úgy tudtam, nem volt sose munkahelye. Erre ő: de alkalmi munkái akadtak! Könnyű emberekkel nem művészet kijönni.

Nem is gondolt rá sokáig Lendvai Zoltán, hogy pap legyen. Zalaegerszegen, a Páterdombon nőtt föl, nyolcéves korától cipelte a téglát építkezéseken, bontásokon édesapja mellett. Délután egytől este nyolcig dolgozott, tanulásra nem sok idő jutott. Ha reklamált, megkapta: magoljon éjfélig vagy hajnalban, ha annyi nem elég, ne is erőltesse. Misére járt a család, de a hittanban már nem látott fantáziát a kisfiú. A papi világ idegennek, megközelíthetetlennek látszott.

– Az osztályfőnök pedig az egész osztály előtt nevezte a misére járókat butának, maradinak.
Így aztán Zoltán kérlelni kezdte édesanyját, hogy felejtsék el a hittant. Az apa mondta ki a verdiktet. Mire a gyerek harmadszor is belefogott a rimánkodásba, nagy taslával zárta le a kérdést.

A továbbtanulás sem volt egyszerű menet. Szülei biztos szakmát szántak neki, autószerelőnek képzelték. Ő sebész akart lenni, számára az az orvoslás csúcsa. Pannonhalma volt az álom, ám az édesanya varró- és takarítónői meg az édesapa építésvezetői fizetéséből nem futotta a bencés képzésre.

Zoltán így végül az esztergomi ferences gimnáziumba járt. Ahol Töhötöm atya biológiaórán kézen állt, a fizikatanár délután extra példákkal versenyeztette a diákokat, Kékesi tanár úr pedig tornaversenyre hívta vissza a már katonáskodó fiút.

– A politikai tiszt azzal zavart ki, hogy jöjjek be kézen állva.Bement, elengedték.

Szertornázni és persze gördeszkázni a gimnáziumban kezdett, amikor unta a délutáni szilenciumokat. Az ötvenéves lószőr szőnyegeken önszorgalomból tanult kézen állni, szaltózni. Levezetésképp a fiúkkal fekvőtámaszoztak, hatszázig meg sem álltak. Ma hálát ad az állóképességéért.

És Esztergomban a papok is mások voltak. Emberiek, közeliek. Zoltán atya Isten tervét kutatta önmagában. Azon kapta magát, úgy imádkozik: „Jézus, ugye nem azt akarod, hogy pap legyek?” Merthogy ő mindig nagy családot, nyolc-tíz gyereket kívánt maga köré.

A másik terv győzött. Szombathelyen kezdett káplánként, aztán következett Körmend, ’97 óta plébános Rédicsen. A konyhában ostyakészítő áll, Zoltán gyakorlatias ember. A közösségépítést is szó szerint veszi.

– A híveket építkezés közben lehet a legjobban megismerni: egy jó kis garázs- vagy plébániafelújítás összehozza az embereket. Persze összetartani őket még nehezebb.

– Jön hozzám az édesapa, hogy kereszteljem meg a gyermekét. Kérdezem: járnak misére? Visszanéz: tudok én abból cipőt venni a gyereknek? Mintha elfelejtenénk, hogy a gyereknek nemcsak lába meg feje, de lelke is van. Nem ő a ludas, ha nem kap útravalóul igazi értékrendet, nevelést, nem lát maga körül senkit, aki munkából él. Ármin se magától gondolja, hogy a másik fejberúgása okos dolog. Ha úgy nőnek fel, hogy este hatkor már hiába sír a kisgyerek, senki rá se néz, mert mindenki részeg körülötte – min csodálkozunk?

Megoldásra kérdezünk, Zoltán atya azt is tud.

– Csak a rendes törvények segíthetnek. Jártam Dél-Amerikában missziós papként. Ott a városok körül élnek az ilyenek, nem is anyakönyvezik őket, abból élnek, hogy váltságdíjért elrabolják a gazdagok gyerekeit.

A gazdagabb kerületekben a lakások körül szögesdrót húzódik, aki hívatlanul bejön, kérdezés nélkül lövi le a biztonsági őr, és nem az húzza a rövidebbet, aki áramot vezet a kerítésébe.

Jelezzük, nem akarunk áramot a kerítésünkbe. A plébános úr viszont unokáinkat sajnálja előre, vajon megússzák-e az életet erőszak nélkül. És sztorizik tovább, képzeljük csak, egyszer családot fuvarozott börtönbe, látogatásra, s a nála lakó cigány kispap is elkísérte őket. Szólt neki, üljön már hátra, a társai közé, mert büdösek, nem bírja az édeskés szagukat.

– Hát ő se bírta. Lenézik egymást.

Sötétedik. Zoltán atya ígért nekünk gördeszkabemutatót is, télvíz idején nem lehet csak úgy elcsípni az út szélén, hiszen csúszik az aszfalt. Most viszont kézbe kapja a II. János Pál címerével („Totus tuus”, teljesen a tied) ékített deszkát, és lépeget, köröz, trükközik az útkereszteződés közepén, templomával a háta mögött. Az arra járó Volán-busz párás ablaka mögül integetnek neki, a hazamenő kisiskolások hátizsákja a latyakban landol, ők meg a deszkára kunyerálják magukat

– II. János Pál is kirándult, síelt a gyerekekkel. Ma melyik tanárnak van ideje pingpongozni, játszani velük?

A gyerekek imádják, már vagy fél tucat deszkát ajándékozott el, rajongói oldalán majdnem ezer tag.

forrás: http://www.168ora.hu