A templom misztériuma
Krisztus, az örök Főpap belépése az örök szentélybe
Mivel az ószövetségi templomot a szentéllyel a rómaiak lerombolták, így megszűnt az áldozatbemutatás és a papság, fölmerült a kérdés – elsősorban a zsidókból kereszténnyé lett hívek körében –, hogy vajon a kereszténység templom, szentély, áldozat és papság nélküli vallás-e? Ez annál is inkább égető kérdés lehetett, mert Jézus nem papi családból való, hanem „civil” volt: nem tekintette magát papnak sem ószövetségi, sem pogány értelemben. Kivégzése pedig pontosan az ellenkezője egy zsidó szemében mindannak, amit a szentély, az oltár és az áldozat jelent. Hiszen a templom szent hely, a koponyák hegye pedig a holttestek miatt a profánnál is profánabb, a szakrális világ totális ellentéte. És átkozott, aki a fán függ – vagyis ki van közösítve a szent népből és a zsinagóga közösségéből. Halálában azonban mégis valami olyasmi történt, mint a zsidó templomi szertartásban: Jézus testében behatolt az örök szentély-be, az Atyához, amikor feltámadt s emberi teste örökre Isten sajátos szentháromságos dicsőségében részesült. Ezzel viszont beteljesítette az ószövetségi áldozatok és az ószövetségi papság vágyakozását:
„Krisztus, mint a jövendő javak főpapja jelent meg, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem e világból való. Nem is bakok, vagy borjak vérével, hanem tulajdon vérével lépett be egyszer s min-denkorra a Szentek Szentjébe, s örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva tisztátalanokra hintve megszenteli őket, úgy, hogy külsőleg megtisztulnak, mennyivel inkább tisztítja meg lelkiismeretünket a holt cse-lekedetektől Krisztus vére – aki az örök Lélek által önmagát ajánlotta föl szeplőtelen áldozatul Istennek –, hogy az élő Istennek szolgáljunk!” (Zsid 9,11-14)
Az Egyház igen korán tudatosította és megfogalmazta, hogy Krisztus teste az egyetlen templom, ahogyan erre maga is utalt a szamariai asszonnyal való beszélge-tésekor; ő maga a szentély, melynek kárpitja meghasadt, hiszen a katona lándzsája megnyitotta oldalát; és ő maga az oltár, a főpap és az áldozati bárány is; vagyis vele és benne találkozik az ember Istennel. Most már csak az a kérdés, hogy Jézus örök érvényű húsvéti áldozata feleslegessé tette-e a szentélyt, az oltárt, az áldozatbemutatást és a papság intézményét, hogy csupán a hit és keresztség által érjen el minket ez az üdvösségszerző áldozat, vagy mindezeknek a kereszténységben is meg-maradt-e valamilyen szerepe? Az utolsó vacsorán elhangzott krisztusi parancs: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” és Szent Pál szavai: „Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, s e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” (1Kor 11,26), valamint kelet és nyugat kereszténységének kétezer éves hagyománya bizonyítja, hogy a szentély, az oltár, az áldozatbemutatás és a papság az újszövetségben új, tökéletesebb formában jelenik meg a világ végezetéig, hiszen az Úr Jézus egyetlen golgotai áldozata minden szentmisében újra és újra megjelenik az utolsó napig. Nincs többé vérontás, hiszen nem az volt megváltásunk eszköze, hanem Jézus önátadása, mely viszont mint tökéletes hódolat az Atyának, valóságos áldozat és szent lakoma jelenvalóvá válik a szent cselekményben. Az egyetlen és örök Főpap, Krisztus cselekszik a misében az ő papságában szentségi fokon részesült papok szolgálata és a keresztségben királyi papságban részesült hívek részvétele által.
„Krisztus, mint a jövendő javak főpapja jelent meg, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem e világból való. Nem is bakok, vagy borjak vérével, hanem tulajdon vérével lépett be egyszer s min-denkorra a Szentek Szentjébe, s örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva tisztátalanokra hintve megszenteli őket, úgy, hogy külsőleg megtisztulnak, mennyivel inkább tisztítja meg lelkiismeretünket a holt cse-lekedetektől Krisztus vére – aki az örök Lélek által önmagát ajánlotta föl szeplőtelen áldozatul Istennek –, hogy az élő Istennek szolgáljunk!” (Zsid 9,11-14)
Az Egyház igen korán tudatosította és megfogalmazta, hogy Krisztus teste az egyetlen templom, ahogyan erre maga is utalt a szamariai asszonnyal való beszélge-tésekor; ő maga a szentély, melynek kárpitja meghasadt, hiszen a katona lándzsája megnyitotta oldalát; és ő maga az oltár, a főpap és az áldozati bárány is; vagyis vele és benne találkozik az ember Istennel. Most már csak az a kérdés, hogy Jézus örök érvényű húsvéti áldozata feleslegessé tette-e a szentélyt, az oltárt, az áldozatbemutatást és a papság intézményét, hogy csupán a hit és keresztség által érjen el minket ez az üdvösségszerző áldozat, vagy mindezeknek a kereszténységben is meg-maradt-e valamilyen szerepe? Az utolsó vacsorán elhangzott krisztusi parancs: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” és Szent Pál szavai: „Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, s e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” (1Kor 11,26), valamint kelet és nyugat kereszténységének kétezer éves hagyománya bizonyítja, hogy a szentély, az oltár, az áldozatbemutatás és a papság az újszövetségben új, tökéletesebb formában jelenik meg a világ végezetéig, hiszen az Úr Jézus egyetlen golgotai áldozata minden szentmisében újra és újra megjelenik az utolsó napig. Nincs többé vérontás, hiszen nem az volt megváltásunk eszköze, hanem Jézus önátadása, mely viszont mint tökéletes hódolat az Atyának, valóságos áldozat és szent lakoma jelenvalóvá válik a szent cselekményben. Az egyetlen és örök Főpap, Krisztus cselekszik a misében az ő papságában szentségi fokon részesült papok szolgálata és a keresztségben királyi papságban részesült hívek részvétele által.
forrás: Fr. Barsi Balázs OFM: A templom az időben és az örökkévalóságban c. tanulmánya nyomán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése