Bizonyára ez a mostani találkozás számtalan élményt kavart fel lelketekben. Mint ahogy bennem is, amikor visszamentem a győri Bencés Gimnáziumba, ahol 1964-ben érettségiztem. Odautazva eszembe jutott a görög bölcs kijelentése: senki sem léphet ugyanabba a folyóba kétszer. Mert a folyó is szüntelenül változik és az ember is. Szerettem volna látni a görög bölcs arcát, mikor e nagy kijelentést tette. Valami szomorúságféle tükröződhetett a szemében, mint az enyémben is, amikor régi iskolám felé vitt a busz.
De miért szeretnénk visszamenni? Ez a mélységes vágy bennünk csupán csak hiábavaló nosztalgia? De jó lenne találkozni még egyszer ezzel vagy azzal a tanárommal, atyával, diáktársaimmal, akik már elmentek ebből a változó világból és ott vannak, ahol nem háborog többé már a tenger, ott vannak, ahol az üvegtenger van és a trón, és a trónon ül Valaki, és előtte az örökkön örökké élő Bárány mintegy megölve és a Hét Láng.
Az ember nem léphet ugyanabba a folyóba kétszer. Ezért van egy ilyen találkozóban valami csalódottság.
De evezzünk csak a mélyre! Az egyházi iskolákban van egy csoda, egy misztérium, a Szent Keresztnek a titka, a szentmise áldozat. A szentmise köré alakult Európában a scola, amelyből a magyar iskola szó is jön.
Az oltár áldozatának titkát ünneplendő meg kellett tanítani a gyermekeket énekelni; a gregorián tónusokra, a latin nyelvre, a Szentírás ismeretére, az ünnepekre, az évszakokra és velük együtt az évszakok teendőire. Mérhetetlen tudást adtak át a kereszt, az oltár fényében álló scolában, iskolában.
Éppen az egyik zsoltárversben énekeljük: „Belépek az Isten oltárához, Istenhez, aki megörvendezteti ifjúságomat.” A zsoltár arról énekel, hogy van bennünk olyan ifjúság, amely nem öregszik. Fogantatásunk pillanatától kezdve sodródunk a testi halál felé. A keresztkútban történt isteni fogantatás pillanatától kezdve viszont az élet óceánja felé sodródunk, a szentháromságos Isten örökkévaló élet-óceánja felé, mert a keresztség nem más, mint részesedés az isteni természetből. A keresztséggel nem csupán egy vallásba lépek be, végképp nem egy pártba, nem egy szervezetbe, hanem alá leszek merítve a Szentháromságos Isten létébe, rá leszek kötve, mint egy infúzióval a Szentháromság életére. Igen, ez a kereszténység. Ami ez alatt van, az nem kereszténység. Az keresztény folklór, az rossz utánzat. Annak el kell egy nap tűnnie.
Amikor az egyik bencés tanárom, Dr. Nádasdi Alfonz együtt olvasta Kodály Zoltánnal görögül a Szentírást - mert hiszen lelki atyja és munkatársa volt - és Szent Pálhoz érve többször olvastak arról, hogy Krisztus bennünk van, Krisztus bennünk a megdicsőülés reménye, akkor Kodály Zoltán megkérdezte bencés tanáromat: Hogy kell azt érteni, hogy Krisztus bennünk van? Átvitt értelemben? Úgy, ahogy egy szeretett lénynek a képe bennünk van? Vagy valami morális értelemben, hogy utánoznunk kell az erényeit és így kialakítani bennünk az Ő képét, vagy ontológiai, létbeli értelemben kell venni azt a tényt, hogy a föltámadt Krisztus valóban bennünk van? Személyesen bennünk él? Bencés tanárom azt felelte, amit Jézus az utolsó vacsorán: „Hozzá megyünk és Benne fogunk lakni.” Ezt ontológiai értelemben kell venni. Kodály elgondolkodott és szinte fölkiáltott dühösen: És tudják ezt a katolikusok?! Sajnos sokan nem! Vagy tudták, de elfelejtették?! El lehet ezt felejteni, hogy a föltámadott Krisztus bennem él? Hogy a keresztségem óta nemcsak ebben a változó időben vagyok, hanem az örökkévalóságban is! És hogy Isten minden szentmisében ezt a bennem lévő, nem öregedő ifjúságot örvendezteti meg!
De miért szeretnénk visszamenni? Ez a mélységes vágy bennünk csupán csak hiábavaló nosztalgia? De jó lenne találkozni még egyszer ezzel vagy azzal a tanárommal, atyával, diáktársaimmal, akik már elmentek ebből a változó világból és ott vannak, ahol nem háborog többé már a tenger, ott vannak, ahol az üvegtenger van és a trón, és a trónon ül Valaki, és előtte az örökkön örökké élő Bárány mintegy megölve és a Hét Láng.
Az ember nem léphet ugyanabba a folyóba kétszer. Ezért van egy ilyen találkozóban valami csalódottság.
De evezzünk csak a mélyre! Az egyházi iskolákban van egy csoda, egy misztérium, a Szent Keresztnek a titka, a szentmise áldozat. A szentmise köré alakult Európában a scola, amelyből a magyar iskola szó is jön.
Az oltár áldozatának titkát ünneplendő meg kellett tanítani a gyermekeket énekelni; a gregorián tónusokra, a latin nyelvre, a Szentírás ismeretére, az ünnepekre, az évszakokra és velük együtt az évszakok teendőire. Mérhetetlen tudást adtak át a kereszt, az oltár fényében álló scolában, iskolában.
Éppen az egyik zsoltárversben énekeljük: „Belépek az Isten oltárához, Istenhez, aki megörvendezteti ifjúságomat.” A zsoltár arról énekel, hogy van bennünk olyan ifjúság, amely nem öregszik. Fogantatásunk pillanatától kezdve sodródunk a testi halál felé. A keresztkútban történt isteni fogantatás pillanatától kezdve viszont az élet óceánja felé sodródunk, a szentháromságos Isten örökkévaló élet-óceánja felé, mert a keresztség nem más, mint részesedés az isteni természetből. A keresztséggel nem csupán egy vallásba lépek be, végképp nem egy pártba, nem egy szervezetbe, hanem alá leszek merítve a Szentháromságos Isten létébe, rá leszek kötve, mint egy infúzióval a Szentháromság életére. Igen, ez a kereszténység. Ami ez alatt van, az nem kereszténység. Az keresztény folklór, az rossz utánzat. Annak el kell egy nap tűnnie.
Amikor az egyik bencés tanárom, Dr. Nádasdi Alfonz együtt olvasta Kodály Zoltánnal görögül a Szentírást - mert hiszen lelki atyja és munkatársa volt - és Szent Pálhoz érve többször olvastak arról, hogy Krisztus bennünk van, Krisztus bennünk a megdicsőülés reménye, akkor Kodály Zoltán megkérdezte bencés tanáromat: Hogy kell azt érteni, hogy Krisztus bennünk van? Átvitt értelemben? Úgy, ahogy egy szeretett lénynek a képe bennünk van? Vagy valami morális értelemben, hogy utánoznunk kell az erényeit és így kialakítani bennünk az Ő képét, vagy ontológiai, létbeli értelemben kell venni azt a tényt, hogy a föltámadt Krisztus valóban bennünk van? Személyesen bennünk él? Bencés tanárom azt felelte, amit Jézus az utolsó vacsorán: „Hozzá megyünk és Benne fogunk lakni.” Ezt ontológiai értelemben kell venni. Kodály elgondolkodott és szinte fölkiáltott dühösen: És tudják ezt a katolikusok?! Sajnos sokan nem! Vagy tudták, de elfelejtették?! El lehet ezt felejteni, hogy a föltámadott Krisztus bennem él? Hogy a keresztségem óta nemcsak ebben a változó időben vagyok, hanem az örökkévalóságban is! És hogy Isten minden szentmisében ezt a bennem lévő, nem öregedő ifjúságot örvendezteti meg!
Merre tart az életem? Senki sem léphet ugyanabba a folyóba kétszer. Ha csak a mulandóra függesztem tekintetemet, ha ezer és ezer szállal csak ahhoz kapcsolódik, ami mulandó, akkor beteges nosztalgiában élhetek, amely tönkretesz, mert mindent itt kell hagyni.
De amint az egyik vasárnapi könyörgés mondja: Szívünknek ahhoz kell ragaszkodni e változó, színes világban, ami örökkévaló, az örök élethez, amely bennünk elkezdődött.
Szent János evangéliumát nem azzal fejezi be, hogy azért írtam ezeket, hogy higgyétek, hogy Jézus Krisztus az Istenfia és hogy egy szép új vallásotok legyen. Van már vallásból elég. Mit írt? Azt, hogy életetek legyen benne. És ezzel is kezdi az Evangéliumot, hogy „Őbenne élet volt” és az Evangélium közepén, a 10. fejezetben azt mondja Krisztus, hogy „Azért jöttem, hogy életük legyen éspedig bőségben”. Ez az apostoli hit.
Az apostolok látták Krisztust föltámadott testében, vagyis azt tapasztalták meg, hogy az ember húsának, csontjának van Krisztusban egy új formája, egy örökkévalósított formája. Látták az új teremtést. Krisztus hozta ezt nekünk. A mai evangéliumban erről tett tanúságot megrendítő módon. Mit mond? „Senki sem mehet föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott, az emberfia, aki a mennyben van.” Ez egy megrendítő mondat. Ez az egy mondat önmagában bizonyítja, hogy Krisztus Isten, hogy az Isten Szent Fia.
Mert ha egy megalomániás őrült lenne, akkor először is nem feszítették volna keresztre, hanem becsukták volna a bolondok házába. És akkor nem ezt mondta volna, hogy senki sem mehet fel a mennybe, csak aki az Istentől alászállt, és hozzáteszi, hogy „aki a mennyben van”, hanem „aki a mennyben volt”.
Van egy leszállásom e világba, mondja Krisztus, a Szűz méhébe, a betlehemi születés. Lesz egy fölszállásom, halálomban és dicsőséges föltámadásomban. De közben amíg itt, most veletek beszélek, én a mennyben, vagyis az Atyánál vagyok. Neki kevés a mi három igeidőnk, a múlt, a jelen és a jövő. Neki kellett volna egy örökkévalóságot kifejező igeidő. Ezt a mondatot nem lehet kitalálni. És nem azt mondja a vele vitatkozó zsidó kortársainak, hogy mielőtt Ábrahám lett volna, én voltam, hanem mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok. Ez a kereszténység, ez az örök élet! Ezt hozta Krisztus. Ezt nem lehet összekeverni és felcserélni ufológiával, világenergiával, szcientológiával!
Ami a legnagyobb roncsolást végzi ma az emberi gondolkodásban, a logika területén, az éppen a filozófiai, ontológiai liberalizmus, amely azt hirdeti, hogy egymásnak ellentmondó végső igazságok egyszerre érvényesek. Tehát neked is igazad van, hogy nincs Isten. Neked is igazad van, hogy van Isten. Neked is igazad van, hogy egy kicsit van Isten, meg neked is igazad van, hogy nagyon van Isten. Kerekasztalhoz ülünk, egyformák vagyunk, a másságot tiszteljük. A végső igazság nem megszavazható! Ez sumákolás! Ez hazugság! Ez ocsmány, lelket rohasztó gondolkodásmód, amely belülről rohaszt. Hiszen ez a világ van, és ez a világ egy értelmes Teremtő után kiált, mert ez a világ nem Isten.
Nekem nincs akkora hitem, hogy el tudjam fogadni, hogy ez a világ Isten, vagyis mindentudó, mindenható, örökkévaló. Hogy lehetne Isten? Hát bennem, a tévedő emberben ébredne öntudatra ez az istenség, és benned másképp ébredne öntudatra, mit egy harmadikban és össze-vissza beszél? Ha pedig a világ nem Isten, akkor ott állunk az Isten titka előtt, akkor honnét van, a világ és honnét van az első élő sejt? Élettelenből nem lesz élő!
Szent Pál apostol rá is olvasta a korabeli romlott rómaiakra, hogy felismerhették volna a látható világból az Istent, de nem tették. És ezért a világot és önmagukat istenítették.
És ez hozta azt az aberrációt, hogy tükörben szeretkező, önmagába bele-szerelmesült, nyáladzó, rothadó lények jöttek létre, és Róma tönkrement.
De íme a sok rothadás alatt életerős rügyek hajtanak. Nem egy fiatal jegyespár jött hozzám és kezembe tette le a szüzességi fogadalmat esküvőjükig. És hány tiszta és szent fiatal papot ismerek. Már itt vannak az új rügyek, egy új tavasz. A tiszta, kemény, pontosan működő emberi lelkiismeretek mélyén egy új galileai tavasz, amely az abortuszt minősített gyilkosságnak tartja, az eutanáziát öngyilkosságnak, amit gyilkosság kísér. És ez a lelkiismeret az európai parlament felett áll.
Senki sem ment föl az Istenhez, csak aki az Istentől jött le, aki az Istennél van, aki az Atyával egylényegű, a Krisztus. Sem Buddha, sem Lao-Ce, sem Mohamed. Buddha becsületes, mert nem azt mondja: én vagyok a világosság, hanem megvilágosodtam. Ezt jelenti a neve: megvilágosult. Tehát nem teszi magát egy szintre Krisztussal, illetve Krisztus nem teszi magát a vallásalapítók sorába.
Senki sem megy föl a mennybe az Istenhez, csak aki a mennyből szállt alá, az Emberfia, aki most is ott van. Aki egylényegű az Atyával és akiben az Atya van, aki az Atyában van a Szentlélek által, és ezt az isteni, változhatatlan örök életet hozta nekünk.
Meg lehet ezt tapasztalni? Igen, ha erre építünk egy egész emberi egzisztenciát, akkor egyszerűen jó emberré válunk. Itt van a kereszténység nagyszerű visszacsatolása, ellenőrizhető tesztje. Hogy Teréz anya, aki ebben élt, az csak jó ember lett a világ szemében.
„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Vagyis örök élete legyen. „Isten nem azért küldte a fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ.”
Másutt azt mondja, hogy a világ magát ítéli el. Vagyis önelítélésről van szó.
Azért küldte Isten a Fiát a világba, hogy üdvözüljünk általa.
Az Úrfelmutatás és az áldozás az a pillanat a szentmisében, amikor ugyanabba a folyóba lépünk, és valamiképpen ugyanazok vagyunk. Itt mindenki együtt van, mert ahol Krisztus van, ott van a múlhatatlan élet. Ámen.
De amint az egyik vasárnapi könyörgés mondja: Szívünknek ahhoz kell ragaszkodni e változó, színes világban, ami örökkévaló, az örök élethez, amely bennünk elkezdődött.
Szent János evangéliumát nem azzal fejezi be, hogy azért írtam ezeket, hogy higgyétek, hogy Jézus Krisztus az Istenfia és hogy egy szép új vallásotok legyen. Van már vallásból elég. Mit írt? Azt, hogy életetek legyen benne. És ezzel is kezdi az Evangéliumot, hogy „Őbenne élet volt” és az Evangélium közepén, a 10. fejezetben azt mondja Krisztus, hogy „Azért jöttem, hogy életük legyen éspedig bőségben”. Ez az apostoli hit.
Az apostolok látták Krisztust föltámadott testében, vagyis azt tapasztalták meg, hogy az ember húsának, csontjának van Krisztusban egy új formája, egy örökkévalósított formája. Látták az új teremtést. Krisztus hozta ezt nekünk. A mai evangéliumban erről tett tanúságot megrendítő módon. Mit mond? „Senki sem mehet föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott, az emberfia, aki a mennyben van.” Ez egy megrendítő mondat. Ez az egy mondat önmagában bizonyítja, hogy Krisztus Isten, hogy az Isten Szent Fia.
Mert ha egy megalomániás őrült lenne, akkor először is nem feszítették volna keresztre, hanem becsukták volna a bolondok házába. És akkor nem ezt mondta volna, hogy senki sem mehet fel a mennybe, csak aki az Istentől alászállt, és hozzáteszi, hogy „aki a mennyben van”, hanem „aki a mennyben volt”.
Van egy leszállásom e világba, mondja Krisztus, a Szűz méhébe, a betlehemi születés. Lesz egy fölszállásom, halálomban és dicsőséges föltámadásomban. De közben amíg itt, most veletek beszélek, én a mennyben, vagyis az Atyánál vagyok. Neki kevés a mi három igeidőnk, a múlt, a jelen és a jövő. Neki kellett volna egy örökkévalóságot kifejező igeidő. Ezt a mondatot nem lehet kitalálni. És nem azt mondja a vele vitatkozó zsidó kortársainak, hogy mielőtt Ábrahám lett volna, én voltam, hanem mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok. Ez a kereszténység, ez az örök élet! Ezt hozta Krisztus. Ezt nem lehet összekeverni és felcserélni ufológiával, világenergiával, szcientológiával!
Ami a legnagyobb roncsolást végzi ma az emberi gondolkodásban, a logika területén, az éppen a filozófiai, ontológiai liberalizmus, amely azt hirdeti, hogy egymásnak ellentmondó végső igazságok egyszerre érvényesek. Tehát neked is igazad van, hogy nincs Isten. Neked is igazad van, hogy van Isten. Neked is igazad van, hogy egy kicsit van Isten, meg neked is igazad van, hogy nagyon van Isten. Kerekasztalhoz ülünk, egyformák vagyunk, a másságot tiszteljük. A végső igazság nem megszavazható! Ez sumákolás! Ez hazugság! Ez ocsmány, lelket rohasztó gondolkodásmód, amely belülről rohaszt. Hiszen ez a világ van, és ez a világ egy értelmes Teremtő után kiált, mert ez a világ nem Isten.
Nekem nincs akkora hitem, hogy el tudjam fogadni, hogy ez a világ Isten, vagyis mindentudó, mindenható, örökkévaló. Hogy lehetne Isten? Hát bennem, a tévedő emberben ébredne öntudatra ez az istenség, és benned másképp ébredne öntudatra, mit egy harmadikban és össze-vissza beszél? Ha pedig a világ nem Isten, akkor ott állunk az Isten titka előtt, akkor honnét van, a világ és honnét van az első élő sejt? Élettelenből nem lesz élő!
Szent Pál apostol rá is olvasta a korabeli romlott rómaiakra, hogy felismerhették volna a látható világból az Istent, de nem tették. És ezért a világot és önmagukat istenítették.
És ez hozta azt az aberrációt, hogy tükörben szeretkező, önmagába bele-szerelmesült, nyáladzó, rothadó lények jöttek létre, és Róma tönkrement.
De íme a sok rothadás alatt életerős rügyek hajtanak. Nem egy fiatal jegyespár jött hozzám és kezembe tette le a szüzességi fogadalmat esküvőjükig. És hány tiszta és szent fiatal papot ismerek. Már itt vannak az új rügyek, egy új tavasz. A tiszta, kemény, pontosan működő emberi lelkiismeretek mélyén egy új galileai tavasz, amely az abortuszt minősített gyilkosságnak tartja, az eutanáziát öngyilkosságnak, amit gyilkosság kísér. És ez a lelkiismeret az európai parlament felett áll.
Senki sem ment föl az Istenhez, csak aki az Istentől jött le, aki az Istennél van, aki az Atyával egylényegű, a Krisztus. Sem Buddha, sem Lao-Ce, sem Mohamed. Buddha becsületes, mert nem azt mondja: én vagyok a világosság, hanem megvilágosodtam. Ezt jelenti a neve: megvilágosult. Tehát nem teszi magát egy szintre Krisztussal, illetve Krisztus nem teszi magát a vallásalapítók sorába.
Senki sem megy föl a mennybe az Istenhez, csak aki a mennyből szállt alá, az Emberfia, aki most is ott van. Aki egylényegű az Atyával és akiben az Atya van, aki az Atyában van a Szentlélek által, és ezt az isteni, változhatatlan örök életet hozta nekünk.
Meg lehet ezt tapasztalni? Igen, ha erre építünk egy egész emberi egzisztenciát, akkor egyszerűen jó emberré válunk. Itt van a kereszténység nagyszerű visszacsatolása, ellenőrizhető tesztje. Hogy Teréz anya, aki ebben élt, az csak jó ember lett a világ szemében. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Vagyis örök élete legyen. „Isten nem azért küldte a fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ.”
Másutt azt mondja, hogy a világ magát ítéli el. Vagyis önelítélésről van szó.
Azért küldte Isten a Fiát a világba, hogy üdvözüljünk általa.
Az Úrfelmutatás és az áldozás az a pillanat a szentmisében, amikor ugyanabba a folyóba lépünk, és valamiképpen ugyanazok vagyunk. Itt mindenki együtt van, mert ahol Krisztus van, ott van a múlhatatlan élet. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése