Szeretet az Isten (1 Jn 4,8). Akkor nyilatkoztatja ki lényegét - önmagának szeretetből fakadó ajándékozását - amikor Fiát, Jézus Krisztust adja nékünk. (Róm 3,32). Ezért mondhatjuk, hogy földi életével Jézus a szeretet konkrét kinyilatkoztatása. Isten szeretetének ereje és drámája döntően a kereszten nyilvánul meg: az Atya beleegyezik a Fiú halálába, hogy a „világnak élete legyen" (Róm 5,8) - a Fiú mindent odaad az Atyának, fenntartás nélkül (Lk 23,46) és minden embernek, kivétel nélkül (Mk 10,45). Így lesz a kereszt az első és tökéletes Szeretetre, a legönzetlenebb odaadásra való emlékezés jele - szívet tépő történelmi tény, szigorú valóság, Isten szent Fiának kivégzési eszköze. „Általa különbözünk mi hívők a hitetlenektől és általa ismertetünk meg." (Damaszkuszi Szent János) Szenvedése előestéjén Jézus maga mondja, hogy megbotránkoznak őbenne (Mt 26,31). A tanítványok számára valóban botrány volt Jézus szégyenteljes keresztre feszítésének megértése és elfogadása. Az Evangéliumokból is érezhető a Jézus szenvedése és gyötrelmes halála miatt érzett csalódás, sőt szégyen. Csak a húsvéti események és a feltámadás magyarázata értették meg a tanítványokkal, hogy Jézus halála nem kudarcba fullasztotta, hanem beteljesítette Isten üdvözítő tervét „az Írások szerint" (1 Kor 15,4). Ezért is tartalmaznak a Jézus haláláról szóló evangéliumi elbeszélések annyi utalást a zsoltárokra, bizonyítván, „ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen az ő dicsőségébe" (Lk 24,19).A korai kereszténység számára még hosszú ideig nehézséget jelentett a szégyenteljes halál érzelmi terhének feldolgozása. A fordulatot Pál apostol hozta el, ám csaknem háromszáz évnek kellett ahhoz eltelnie, míg magyarázatai általánosan elterjedtek. Leveleinek több részletében ír a kereszt értelméről, felismerve „Isten tervének bölcsességét" (1 Kor 1,19) a keresztben. János gondolataiban pedig a kereszt nemcsak a szenvedést, hanem Isten előlegezett dicsőségét is felidézi. A szégyen jeléből a győzelem jelképévé emelkedik. Bár a golgotai szenvedéstörténet, Krisztus halálának körülménye ismert volt, sem őt, sem szenvedését nem ábrázolták közvetlenül az első időkben. A kereszt ma már csak a Megfeszítettre és a passióra emlékeztet, de az első századokban a legelvetemültebb gonosztevők halálbüntetését is az emberek eszébe jutatta. A kereszt, mint jel és szimbólum a távoli múltba vezethető vissza. A keresztények keresztény tartalommal a 4. századig nemigen ábrázolták, gyakoribb volt az ókori szimbólumok átvétele, állat - és tárgyi szimbólumokkal való helyettesítése (hal, horog, galamb, nap, hold, kehely, kenyér stb.). Csak Constantinus császár e jelben kivívott győzelme (312. okt. 28) után lett a kereszt a győzelem – így Krisztus győzelmének is - általános érvényű jelképe. II. Theodosius a perzsák felett aratott győzelmének emlékére (422) a Golgotán drága, fényes gemmakeresztet állított fel, s így szokássá vált a győzelem jeleként való kereszt felállítása.
A kereszt jelképének elterjedése szempontjából fontos az a legenda, mely Krisztus keresztjének megtalálásáról tudósít. Constantinus császár édesanyja, Szent Ilona az Olajfák hegyén 320. szeptember 14-én talált rá Krisztus csodatévő keresztjére. E napot a 4. században egyházi ünneppé emelték, s a kereszt kultusza az üdvösség tanának értelmében valóban virágzott. Egyre hangsúlyozottabban a hívők jelképévé vált és egyre fontosabb tartalmi töltést kapott. Theodosius császár 380-ban államvallássá tette a kereszténységet s a győzelem után a kereszt jelében egyértelműen a dicsőséget ünnepelték.Aranyszájú Szent János is így oktatja a hívőket: „Senki ne szégyellje Megváltónk tiszteletre méltó jelét, minden jótett legnagyobbikát, mely által élhetünk, melynek köszönhetően vagyunk. Krisztus keresztjét sokkal inkább koronaként kell viselnünk, mivel a kereszt hozta el teljességgel üdvösségünket. Valahányszor újonnan születik valaki, vele lesz a kereszt, valahányszor eme titokzatos eledellel táplálkozik, valahányszor megszentelődik, valahányszor szent cselekedetekkel foglalkozik, mindenütt vele lesz a győzelem jele. Ezért rajzoljuk nagy buzgósággal e jelet a házakra, falakra, ablakokra, a homlokra és a szív táblájára. Mivel Megváltónk jelképe, megszabadulásunk és Urunk jóságának a jele a kereszt." Az ókeresztény művészet a 4. századtól ábrázolta a keresztet, mint Krisztus győzelmének, a halál legyőzésének a jelképét. A korai keresztény bazilikákban is a kereszt az örömüzenet általánosan értelmezett szimbóluma, az örök Élet ígérete, a test feltámadásának reményhordozója. Krisztus, a Maiestas Domini, a dicsőséges Úr, a világmindenség uralkodója, a királyok Királya illetve a világot szigorúan megítélő Pantokrátor. Híres mozaikokon látjuk kereszttel, melyet a kezében vagy a vállán visz, de sokszor csak a kereszt ragyogja be a képet. Keresztre feszítve nem ábrázolták Krisztust, a kereszthalált csak utalásokkal helyettesítették: fontosabbnak tartották Krisztus győzelmét, diadalát, megdicsőülését - melynek ábrázolásához a római császárkultusz kínált mintákat -, mint megaláztatásának megjelenítését. Biztos, hogy a kereszt az 5. században már elterjedt és szent jel volt, hiszen II. Theodosius császár 437-ben elrendelte, hogy a kereszt-ábrázolásokat a padlókról és kövezetekről el kell távolítani. Krisztus kereszthalála az üdvtörténet csúcspontját jelenti, s így alighanem a leggyakrabban ábrázolt bibliai téma. Ám a megjelenítés módját, ikonográfiáját minden korban szigorú szabályok határozták meg, hiszen a képi üzenetnek is az egyházi tanítást kellett megfogalmaznia, a maga sajátos eszközeivel tolmácsolnia. Így vált a kép és a művészet a missziós munka részesévé - minden korban. A keresztre feszített Krisztus legkorábbi ábrázolása a római Szent Sabina templom 430 körül készült fafaragású ajtószárnyán látható. Ebből az időből való az az észak-itáliai dombormű is, amelyen már nemcsak a kereszten függő Krisztust láthatjuk, hanem a keresztszárak alatt a szenvedéstörténet szemtanúit - Máriát, Szent Jánost, Longinust - is, mellettük pedig a fán függő Júdást. Feltűnő, hogy Krisztus élettelen teste szinte elevennek tűnik, halálában is élőnek. A megfeszítést ábrázoló képeket, feszületeket gyakran a szentélyt a hajótól elválasztó diadalív alatt függesztették fel, az oltáron megújuló áldozatot képileg is szemléltetve. A keleti egyház keresztrefeszítés-ábrázolásai egy szír kolostorban 586-ban született evangéliumi kézirat alapján készültek. A kereszten függő Krisztus testtartása merev, szemei nyitva vannak, inkább áll, mint függ - öltözete a római tisztségviselők ujjatlan ruhája vagy csupán egy ágyékkötő. E feszületek Krisztust élve mutatják, a halál fölötti győzelmét és nem szenvedését hangsúlyozzák. Teste a négy égtáj felé mutat - így lesz keresztje az egész megváltott világ központja. Az 5. sz. végétől ismerünk olyan feszületeket is, melyek a Keresztre feszítés jeleneteit is megfestik. A 11. századtól pedig a kereszt ábrázolását kiegészítették a szenvedéstörténet szemtanúival: A kereszt alatt áll Mária és Szent János, néha más asszonyok is, mind fájdalmas arckifejezéssel. Krisztus Mária felé hajtja fejét, Szent János gondjaiba ajánlva anyját. Longinus és Stephtaton a kereszt két oldalán áll. Ezek a korai feszületek - melyek szigorú szabályok szerint készültek – az üdveseményt kívánták szemléltetni, vallásos-szimbolikus mondanivalót akarnak megosztani. A megdicsőített Krisztus Isten dicsőségét sugározza - nem is kereshetjük hát a szenvedés valóságos ábrázolását, testi visszatükrözését. A képrombolás utáni korban (726-843) változik a sugalmazott üzenet tartalma. Krisztus valóságos emberi természetére akarnak rámutatni, emberként szenvedett és halt meg, ezért emberként ábrázolható. Krisztus csukott szemmel, lehajtott fejjel, vérző sebekkel szenved a
A kereszt jelképének elterjedése szempontjából fontos az a legenda, mely Krisztus keresztjének megtalálásáról tudósít. Constantinus császár édesanyja, Szent Ilona az Olajfák hegyén 320. szeptember 14-én talált rá Krisztus csodatévő keresztjére. E napot a 4. században egyházi ünneppé emelték, s a kereszt kultusza az üdvösség tanának értelmében valóban virágzott. Egyre hangsúlyozottabban a hívők jelképévé vált és egyre fontosabb tartalmi töltést kapott. Theodosius császár 380-ban államvallássá tette a kereszténységet s a győzelem után a kereszt jelében egyértelműen a dicsőséget ünnepelték.Aranyszájú Szent János is így oktatja a hívőket: „Senki ne szégyellje Megváltónk tiszteletre méltó jelét, minden jótett legnagyobbikát, mely által élhetünk, melynek köszönhetően vagyunk. Krisztus keresztjét sokkal inkább koronaként kell viselnünk, mivel a kereszt hozta el teljességgel üdvösségünket. Valahányszor újonnan születik valaki, vele lesz a kereszt, valahányszor eme titokzatos eledellel táplálkozik, valahányszor megszentelődik, valahányszor szent cselekedetekkel foglalkozik, mindenütt vele lesz a győzelem jele. Ezért rajzoljuk nagy buzgósággal e jelet a házakra, falakra, ablakokra, a homlokra és a szív táblájára. Mivel Megváltónk jelképe, megszabadulásunk és Urunk jóságának a jele a kereszt." Az ókeresztény művészet a 4. századtól ábrázolta a keresztet, mint Krisztus győzelmének, a halál legyőzésének a jelképét. A korai keresztény bazilikákban is a kereszt az örömüzenet általánosan értelmezett szimbóluma, az örök Élet ígérete, a test feltámadásának reményhordozója. Krisztus, a Maiestas Domini, a dicsőséges Úr, a világmindenség uralkodója, a királyok Királya illetve a világot szigorúan megítélő Pantokrátor. Híres mozaikokon látjuk kereszttel, melyet a kezében vagy a vállán visz, de sokszor csak a kereszt ragyogja be a képet. Keresztre feszítve nem ábrázolták Krisztust, a kereszthalált csak utalásokkal helyettesítették: fontosabbnak tartották Krisztus győzelmét, diadalát, megdicsőülését - melynek ábrázolásához a római császárkultusz kínált mintákat -, mint megaláztatásának megjelenítését. Biztos, hogy a kereszt az 5. században már elterjedt és szent jel volt, hiszen II. Theodosius császár 437-ben elrendelte, hogy a kereszt-ábrázolásokat a padlókról és kövezetekről el kell távolítani. Krisztus kereszthalála az üdvtörténet csúcspontját jelenti, s így alighanem a leggyakrabban ábrázolt bibliai téma. Ám a megjelenítés módját, ikonográfiáját minden korban szigorú szabályok határozták meg, hiszen a képi üzenetnek is az egyházi tanítást kellett megfogalmaznia, a maga sajátos eszközeivel tolmácsolnia. Így vált a kép és a művészet a missziós munka részesévé - minden korban. A keresztre feszített Krisztus legkorábbi ábrázolása a római Szent Sabina templom 430 körül készült fafaragású ajtószárnyán látható. Ebből az időből való az az észak-itáliai dombormű is, amelyen már nemcsak a kereszten függő Krisztust láthatjuk, hanem a keresztszárak alatt a szenvedéstörténet szemtanúit - Máriát, Szent Jánost, Longinust - is, mellettük pedig a fán függő Júdást. Feltűnő, hogy Krisztus élettelen teste szinte elevennek tűnik, halálában is élőnek. A megfeszítést ábrázoló képeket, feszületeket gyakran a szentélyt a hajótól elválasztó diadalív alatt függesztették fel, az oltáron megújuló áldozatot képileg is szemléltetve. A keleti egyház keresztrefeszítés-ábrázolásai egy szír kolostorban 586-ban született evangéliumi kézirat alapján készültek. A kereszten függő Krisztus testtartása merev, szemei nyitva vannak, inkább áll, mint függ - öltözete a római tisztségviselők ujjatlan ruhája vagy csupán egy ágyékkötő. E feszületek Krisztust élve mutatják, a halál fölötti győzelmét és nem szenvedését hangsúlyozzák. Teste a négy égtáj felé mutat - így lesz keresztje az egész megváltott világ központja. Az 5. sz. végétől ismerünk olyan feszületeket is, melyek a Keresztre feszítés jeleneteit is megfestik. A 11. századtól pedig a kereszt ábrázolását kiegészítették a szenvedéstörténet szemtanúival: A kereszt alatt áll Mária és Szent János, néha más asszonyok is, mind fájdalmas arckifejezéssel. Krisztus Mária felé hajtja fejét, Szent János gondjaiba ajánlva anyját. Longinus és Stephtaton a kereszt két oldalán áll. Ezek a korai feszületek - melyek szigorú szabályok szerint készültek – az üdveseményt kívánták szemléltetni, vallásos-szimbolikus mondanivalót akarnak megosztani. A megdicsőített Krisztus Isten dicsőségét sugározza - nem is kereshetjük hát a szenvedés valóságos ábrázolását, testi visszatükrözését. A képrombolás utáni korban (726-843) változik a sugalmazott üzenet tartalma. Krisztus valóságos emberi természetére akarnak rámutatni, emberként szenvedett és halt meg, ezért emberként ábrázolható. Krisztus csukott szemmel, lehajtott fejjel, vérző sebekkel szenved a
keresztfán. A nyugati egyházban a kereszt tiszteletét a pápa és a papság különösen szorgalmazta. A 8. század végéig - bizánci hatásra – a keresztre feszített Krisztust, a dicsőséges Istenfiát nyugodt, felséges testtartásban, nyitott szemmel mutatták, s csak a 9. századtól találkozunk a szenvedő Krisztust ábrázoló feszületek típusával.
forrás: Soós Sándor és Soós Sándorné Rózsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése