Ma arra vagyunk kíváncsiak, vajon hogyan "mûködik" a liturgia, a maga sajátos szempontjából, vagyis hogy mi is történik benne tulajdonképpen.
A keresztény liturgia születésének helye az utolsó vacsora terme, ahol Jézus új jelentést ad egy régi gesztusnak. Elõször ezzel a régi ünneppel ismerkedünk meg: mit és hogyan ünnepelt a zsidó nép a pászkában. A második részben Jézus tettét vizsgáljuk: vajon miben lett új az a Húsvét, amit õ hagyott tanítványaira. Végül pedig az új Húsvétot ünneplõ népre, az Egyházra tekintünk.
A zsidó pászka és annak rítusa
Amikor az ószövetségi pászka ünnepet tanulmányozzuk, megkülönböztethetjük egymástól magát a történelmi eseményt és ennek megünneplését, a pászka rítusát.
A történelmi eseménnyel mindnyájan tisztában vagyunk. A pászka szó eredetileg Isten átvonulását jelentette, amikor Egyiptom elsõszülött fiait a tizedik csapás keretében elpusztította, a választott nép fiai fölött azonban békében átvonult. Késõbb aztán sokkal inkább a zsidó nép átvonulása, kivonulása állt az ünnep középpontjában: az egyiptomi szolgaságból Isten erõs kézzel kivezette népét, megszabadította, átvezette a Vörös tengeren. Ugyanakkor a húsvéti ünnepet lezáró ünnep, a Pünkösd, a szövetségkötés ünnepe egy másik esemény kapcsol ide erõsen. Ez pedig a Sinai hegynél történt szövetségkötés, melyben Isten népévé teszi a megszabadított nemzetet.
Ha figyelmesen elolvassuk a Kivonulás könyve 12. fejezetében a Pászka történetét, azonnal láthatjuk, hogy az teli van a jövõre utaló szimbólummal. A történelmi esemény tehát már magában hordoz sok mindent, ami majd az elkövetkezõ idõkben lesz világos, ami már elõre mutat a jövõre.
Ha figyelmesen elolvassuk a Kivonulás könyve 12. fejezetében a Pászka történetét, azonnal láthatjuk, hogy az teli van a jövõre utaló szimbólummal. A történelmi esemény tehát már magában hordoz sok mindent, ami majd az elkövetkezõ idõkben lesz világos, ami már elõre mutat a jövõre.
A pászka rítusára vonatkozó utasításokat összefoglalva a következõ jellegzetességeket figyelhetjük meg:
A pászka elköltése, megünneplése áldozati jellegû:
Összehívta tehát Mózes Izrael fiainak valamennyi vénjét, és azt mondta nekik: "Menjetek, fogjatok családonként egy-egy állatot, és vágjátok le a Pászkát." […] Ha pedig a fiaitok azt kérdezik majd tõletek: "Miféle szertartás ez?" - mondjátok nekik: "Az Úr elvonulásának áldozata ez, mert elvonult Izrael fiainak háza felett Egyiptomban, amikor megverte az egyiptomiakat, és megmentette házainkat."" (Kiv 12,21. 26.27)
Az ünnep alapvetõen éjszakai ünnep, az Úr szabadító éjszakájának az emlékére:
Ez az éjszaka az Úrnak szentelt virrasztás, amikor kivezette õket Egyiptom földjérõl (Kiv 12,42).
Már az elsõ, eredeti pászka-vacsorán az anyagok, vagyis a bárány és a kovásztalan kenyér elvesztik eredeti jelentésüket, "emlékmû" lesz belõlük:
Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékrõl-nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartásként (Kiv 12,14)!
Legyen mindez jelként a kezeden és emlékeztetõül a szemed elõtt, hogy mindig az Úr törvénye legyen a szádban, mert erõs kézzel hozott ki téged az Úr Egyiptomból (Kiv 13,9)!
A vacsora legfontosabb jellemzõje talán a megemlékezés módja. A múltat ugyanis úgy idézi fel, hogy azt egyben a jelenbe is hozza. A résztvevõk a jelképes cselekedetek, szavak által maguk is valóságosan részeseivé lesznek az egyszer megtörtént eseménynek.
Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez (Kiv 12,11).
Gamáliel rabbi írta a Misnában: "Mindnyájunknak úgy kell éreznünk, hogy mi vonultunk ki Egyiptomból. Az Úr atyáinkat és minket szabadított ki."
A pászka eszkatológikus szimbólumként is mûködik, amennyiben azt mutatja meg elõre, hogyan fog viselkedni Isten népével majd akkor, "az Úr napján". Ugyanakkor nem csak szimbolikus viszonyban van az eszkatológiával, hanem valóságos is a kapcsolat, hiszen pontosan egy ilyen húsvéton fog eljönni maga a Messiás, és viszi végbe a nagy, messiási megszabadítást.
A pászka elköltése, megünneplése áldozati jellegû:
Összehívta tehát Mózes Izrael fiainak valamennyi vénjét, és azt mondta nekik: "Menjetek, fogjatok családonként egy-egy állatot, és vágjátok le a Pászkát." […] Ha pedig a fiaitok azt kérdezik majd tõletek: "Miféle szertartás ez?" - mondjátok nekik: "Az Úr elvonulásának áldozata ez, mert elvonult Izrael fiainak háza felett Egyiptomban, amikor megverte az egyiptomiakat, és megmentette házainkat."" (Kiv 12,21. 26.27)
Az ünnep alapvetõen éjszakai ünnep, az Úr szabadító éjszakájának az emlékére:
Ez az éjszaka az Úrnak szentelt virrasztás, amikor kivezette õket Egyiptom földjérõl (Kiv 12,42).
Már az elsõ, eredeti pászka-vacsorán az anyagok, vagyis a bárány és a kovásztalan kenyér elvesztik eredeti jelentésüket, "emlékmû" lesz belõlük:
Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékrõl-nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartásként (Kiv 12,14)!
Legyen mindez jelként a kezeden és emlékeztetõül a szemed elõtt, hogy mindig az Úr törvénye legyen a szádban, mert erõs kézzel hozott ki téged az Úr Egyiptomból (Kiv 13,9)!
A vacsora legfontosabb jellemzõje talán a megemlékezés módja. A múltat ugyanis úgy idézi fel, hogy azt egyben a jelenbe is hozza. A résztvevõk a jelképes cselekedetek, szavak által maguk is valóságosan részeseivé lesznek az egyszer megtörtént eseménynek.
Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez (Kiv 12,11).
Gamáliel rabbi írta a Misnában: "Mindnyájunknak úgy kell éreznünk, hogy mi vonultunk ki Egyiptomból. Az Úr atyáinkat és minket szabadított ki."
A pászka eszkatológikus szimbólumként is mûködik, amennyiben azt mutatja meg elõre, hogyan fog viselkedni Isten népével majd akkor, "az Úr napján". Ugyanakkor nem csak szimbolikus viszonyban van az eszkatológiával, hanem valóságos is a kapcsolat, hiszen pontosan egy ilyen húsvéton fog eljönni maga a Messiás, és viszi végbe a nagy, messiási megszabadítást.
A zsidó Pászkának tehát hármas valósága van:
Ø történeti, amennyiben egy történelmi eseményre emlékezik;
Ø jelenvaló, mert a megjelenítõ megemlékezés során a jelenbe hozza az egykori eseményt, az ünneplõket pedig részvevõvé teszi abban;
Ø eszkatologikus, mert magában hordozza a végsõ beteljesülés ígéretét és tervét.
Ø történeti, amennyiben egy történelmi eseményre emlékezik;
Ø jelenvaló, mert a megjelenítõ megemlékezés során a jelenbe hozza az egykori eseményt, az ünneplõket pedig részvevõvé teszi abban;
Ø eszkatologikus, mert magában hordozza a végsõ beteljesülés ígéretét és tervét.
Jézus, az Újszövetség Húsvétja
Amikor Jézus az Eukarisztia megalapítására a húsvéti vacsorát választotta, akkor ennek minden elemét ki akarta használni. Nem csak egyszerûen a rituális étkezés az, amit alap mintául hagy az apostolokra. Jézus maga lép a húsvéti bárány helyébe, maga akar új eledelt és italt adni, új szabadítást és új szövetséget.
Az evangélisták már több helyen párhuzamokat vonnak Jézus és az ószövetségi pászka-elõkép közé.
Máténál tizenháromszor találjuk a megállapítást, általában húsvéti szövegösszefüggésben: "azért történt mindez, hogy beteljesedjék…". A gyermekség elbeszélésben az Emmánuel név, a "Velünk az Isten" utalás a Szent Sátorra, melyben népe között lakott az Úr. A Szent Család visszatérésekor írja Máté: "Egyiptomból hívtam meg fiamat", hogy az Egyiptomból kivonuló választott néppel való azonosságát kifejezze. Jézus keresztségekor erõs párhuzam látszik a Vörös tengeren való átvonulással.
János evangélista programszerûen húsvéti módon ír. A megtestesüléskor kimondja a sátor szimbólumot: "köztünk ütötte föl sátrát". Õ az, aki egyértelmûen Isten Bárányának nevezi Jézust, ami már közvetlenül a húsvéti vacsorára mutat. A mennyei kenyérrõl tanítva elmondja Jézus, hogy a kivonulás mannája elõképe volt az õ testének, az új kivonulás eledelének. János Jézust a világ világosságának nevezi, mint a kivonulást segítõ tûzoszlopot. Végül János "átmenet"-rõl beszél Jézus szenvedéstörténetének és utolsó húsvétjának bevezetõjében: "A Húsvét ünnepe elõtt Jézus tudta, hogy eljött az õ órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette õket" (Jn 13,1).
Máténál tizenháromszor találjuk a megállapítást, általában húsvéti szövegösszefüggésben: "azért történt mindez, hogy beteljesedjék…". A gyermekség elbeszélésben az Emmánuel név, a "Velünk az Isten" utalás a Szent Sátorra, melyben népe között lakott az Úr. A Szent Család visszatérésekor írja Máté: "Egyiptomból hívtam meg fiamat", hogy az Egyiptomból kivonuló választott néppel való azonosságát kifejezze. Jézus keresztségekor erõs párhuzam látszik a Vörös tengeren való átvonulással.
János evangélista programszerûen húsvéti módon ír. A megtestesüléskor kimondja a sátor szimbólumot: "köztünk ütötte föl sátrát". Õ az, aki egyértelmûen Isten Bárányának nevezi Jézust, ami már közvetlenül a húsvéti vacsorára mutat. A mennyei kenyérrõl tanítva elmondja Jézus, hogy a kivonulás mannája elõképe volt az õ testének, az új kivonulás eledelének. János Jézust a világ világosságának nevezi, mint a kivonulást segítõ tûzoszlopot. Végül János "átmenet"-rõl beszél Jézus szenvedéstörténetének és utolsó húsvétjának bevezetõjében: "A Húsvét ünnepe elõtt Jézus tudta, hogy eljött az õ órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette õket" (Jn 13,1).
Jézus és a Pászka között nyílt párhuzamokat találunk az evangéliumokon kívül a levelekben és a Jelenések könyvében:
Ø 1Kor 5,7: "Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták."
Ø 1Pét 1,18-19: "Nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok […], hanem a szeplõtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén."
Ø Jel 1,5: "aki szeretett minket és megmosott bennünket bûneinktõl a saját vére árán"
Ø Jel 5,6-7: "Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élõlény között és a vének között a Bárány állt mintegy megölve. […] Odament, és átvette a trónon ülõ jobbjából a könyvet."
Ø Jel 5,9-10: "Új éneket énekeltek, amely így hangzott: "Méltó vagy, Uram, hogy elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsbõl, nyelvbõl, népbõl és nemzetbõl, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted õket, és uralkodni fognak a föld felett!""
Ø 1Kor 5,7: "Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták."
Ø 1Pét 1,18-19: "Nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok […], hanem a szeplõtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén."
Ø Jel 1,5: "aki szeretett minket és megmosott bennünket bûneinktõl a saját vére árán"
Ø Jel 5,6-7: "Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élõlény között és a vének között a Bárány állt mintegy megölve. […] Odament, és átvette a trónon ülõ jobbjából a könyvet."
Ø Jel 5,9-10: "Új éneket énekeltek, amely így hangzott: "Méltó vagy, Uram, hogy elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsbõl, nyelvbõl, népbõl és nemzetbõl, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted õket, és uralkodni fognak a föld felett!""
Azonban Krisztus a végleges, örök húsvét Báránya, a vérén szerzett megváltás is örök, áldozata egyszer s mindenkorra felajánlott áldozat!
Krisztus azonban mint a jövendõ javak fõpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebbõl a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett (Zsid 9,11-12).
Krisztus azonban mint a jövendõ javak fõpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebbõl a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett (Zsid 9,11-12).
Jézus tehát kereszthalálában és feltámadásában új történést tett az új Pászka alapjává. Ezzel a régi elõképet egyrészt beteljesítette, másrészt pedig túl is lépett azon, amikor a bensõ és mindenkire kiterjedõ szabadítást hozott a külsõ és egy népnek szóló szabadság helyett. Ez a szabadítás pedig új népet, új istennépét szül, az Egyházat.
Az Egyház az új Pászkát ünnepli: megváltást és szövetséget
Jézus utolsó vacsorájával véget ért a kivonulás ünneplése, az ószövetségi Pászka. Isten Országának új húsvétja lesz helyette: Krisztus áldozata lesz a régi húsvét beteljesítése. Az új eseményhez pedig új rítust is ad Jézus. A rituális eledel most már a kenyér és a bor lesznek. A kenyér
A kenyeret Jézus testeként adja oda a vacsorán. Mint az új húsvéti bárányt nyújtja oda magát. A húsvéti bárány a szabadulás emléke volt, most is szabadulás történik, csak más dimenziókban. A régi bárány egy népnek a szabadulására emlékezetett, mely szabadítás egy külsõ elnyomó alól mentette ki a zsidókat. Most minden népet szeretne kimenteni Isten a mindannyiunkat szorongató ellenség hatalmából, a bûnbõl. Így lesz a szabadítás helyett megváltás: szabadítás a bûntõl.
A kenyeret Jézus testeként adja oda a vacsorán. Mint az új húsvéti bárányt nyújtja oda magát. A húsvéti bárány a szabadulás emléke volt, most is szabadulás történik, csak más dimenziókban. A régi bárány egy népnek a szabadulására emlékezetett, mely szabadítás egy külsõ elnyomó alól mentette ki a zsidókat. Most minden népet szeretne kimenteni Isten a mindannyiunkat szorongató ellenség hatalmából, a bûnbõl. Így lesz a szabadítás helyett megváltás: szabadítás a bûntõl.
A bor
A zsidókat megszabadította Isten az emberi uralom alól, majd "kedves tulajdonává", minden nemzet között a legdrágább néppé, papi országgá és szent néppé tette. (Vö. Kiv 19,5-6: "Ha tehát majd hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, tulajdonommá lesztek minden nép közül […] és ti lesztek az én papi királyságom és szent népem.") Ez lesz a szövetség, amit Isten köt népével a Sinai hegyén. A szövetség biblikus definíciója: ünnepélyes kinyilvánítása Isten akaratának, amelyben Isten rögzíti, milyen viszony áll fönn Isten és ember között. A szövetség tehát nem két egyenlõ fél szerzõdése, hanem Isten akarata, õ emeli föl a népet. Kiv 24,4-8: Mózes oltárt állít fel, tizenkét oszlop a tizenkét törzs jelképeként. Véres áldozatokat mutatnak be, Mózes meghinti a népet a "szövetség vérével".
A régi szövetséget elõször vérrel pecsételték meg (Kiv 24,8). Aztán sok elpártolás és hûtlenség után Jeremiás próféta valami új szövetséget hirdetett meg: "Szívükbe írom törvényemet. Népem lesznek és én az õ Istenük leszek" (Jer 31,31-34). Ez tehát bensõ szövetség lesz. Izajás más tovább ment: ""Én, az Úr, hívtalak meg téged igazságban, és fogom a kezedet; megõrizlek, és a nép szövetségévé teszlek, a nemzetek világosságává" (Iz 42,6). Az új szövetség tehát már egy személyhez kapcsolódik, õ teljesíti majd be: Isten szolgája.
A zsidókat megszabadította Isten az emberi uralom alól, majd "kedves tulajdonává", minden nemzet között a legdrágább néppé, papi országgá és szent néppé tette. (Vö. Kiv 19,5-6: "Ha tehát majd hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, tulajdonommá lesztek minden nép közül […] és ti lesztek az én papi királyságom és szent népem.") Ez lesz a szövetség, amit Isten köt népével a Sinai hegyén. A szövetség biblikus definíciója: ünnepélyes kinyilvánítása Isten akaratának, amelyben Isten rögzíti, milyen viszony áll fönn Isten és ember között. A szövetség tehát nem két egyenlõ fél szerzõdése, hanem Isten akarata, õ emeli föl a népet. Kiv 24,4-8: Mózes oltárt állít fel, tizenkét oszlop a tizenkét törzs jelképeként. Véres áldozatokat mutatnak be, Mózes meghinti a népet a "szövetség vérével".
A régi szövetséget elõször vérrel pecsételték meg (Kiv 24,8). Aztán sok elpártolás és hûtlenség után Jeremiás próféta valami új szövetséget hirdetett meg: "Szívükbe írom törvényemet. Népem lesznek és én az õ Istenük leszek" (Jer 31,31-34). Ez tehát bensõ szövetség lesz. Izajás más tovább ment: ""Én, az Úr, hívtalak meg téged igazságban, és fogom a kezedet; megõrizlek, és a nép szövetségévé teszlek, a nemzetek világosságává" (Iz 42,6). Az új szövetség tehát már egy személyhez kapcsolódik, õ teljesíti majd be: Isten szolgája.
Jézus betölti mindezeket: Az õ szövetsége is vérrel pecsételtetik meg: "az új szövetség vére". Nem külsõ szövetség már ez, hanem "a bûnök bocsánatára" szolgáló szívbe írt szövetség. Nem is ráhintik a népre, hanem Jézus inni adja a vért, hogy jelezze a bensõségességet. Végül pedig nem áldozati állatok vére lesz a pecsét, hanem hangsúlyozza Jézus: "az én vérem", amiben a szövetség köttetik. Ez a szövetség nem csak az idõben lett tehát új, hanem beteljesített minden ígértet, a szimbólum után valóság lett, az idõleges helyett örök szövetség, az utolsó, a végsõ idõk szövetsége. A szövetséghez szabadság kell. Isten elõbb megszabadította a választott népet, hogy aztán utána fölemelhesse magához a szövetségben.
Jézus is meg akar szabadítani, teljesen, minden rabszolgaságtól, hogy aztán magához emelhessen. Ezt teszi az éves Húsvétkor, a keresztségben, a bérmálásban, a heti pászka-ünnepben. Életünk nagy átmeneteiben is megjelenik a pászka. Ugyanakkor módszerében kitartunk az ószövetségi megjelenítõ megemlékezésben: ugyanúgy részesei akarunk lenni az átimádkozott üdvösséges eseménynek, mint egykor a zsidó nép lehetett évente részese az Egyiptomból való kivonulásnak.
Jézus is meg akar szabadítani, teljesen, minden rabszolgaságtól, hogy aztán magához emelhessen. Ezt teszi az éves Húsvétkor, a keresztségben, a bérmálásban, a heti pászka-ünnepben. Életünk nagy átmeneteiben is megjelenik a pászka. Ugyanakkor módszerében kitartunk az ószövetségi megjelenítõ megemlékezésben: ugyanúgy részesei akarunk lenni az átimádkozott üdvösséges eseménynek, mint egykor a zsidó nép lehetett évente részese az Egyiptomból való kivonulásnak.
Az Eukarisztiában Jézus meg akar szabadítani minden rabságtól, és szövetséget akar kötni velünk. Sõt, minden szentségben ezt kínálja, nyújtja felénk. El akarjuk-e fogadni tõle? Élni akarunk-e vele, belõle?
Füzes Ádám
MALEZI
MALEZI
Elhangzott a MALEZI LITURGIKUS ELÕADÁSSOROZAT-ban
Budapest, Egyetemi Templom, 2002. október 21.
Irodalom: MARSILI, Salvatore, "Teologia della celebrazione dell'Eucaristia", in Anamnesis, III/2, Marietti, Casale Monferrato 1983, 127-145.
Elõadó: Füzes Ádám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése