Eucharisztia imádása

Gaudenzio Ferrari festménye a Szépművészeti Múzeumban

A kép egy oltárépítmény oromzatán állt egy észak-itáliai templomban. Az ég felhői előtt angyalok hozzák le a földre az Eucharisztiát nagyméretű, reneszánsz monstranciában. Két angyal az előtérben fél térdre ereszkedve, nagy tisztelettel tartja az úrmutatót, és átszellemülten imádja a fehér ostyában, a kenyér színe alatt jelenlévő valóságos Istent és valóságos embert. Felettük két másik angyal is nagy hódolattal imádja az Oltáriszentségben titkon jelenlévő Istent. Mind a négy angyal életteljesen, szobrászian megmintázott, reneszánsz egyéniség, korabeli hajviselettel. Jelzik, hogy nemcsak a középkori ember, nemcsak a 13. századi Aquinói Szent Tamás szívében születtek meg az Oltáriszentséget dicsőítő fenséges himnuszok, hanem a felvilágosult, az evilági tudományokban magas színvonalon álló 16. századi embert is ugyanaz a mély hit hatja át.

A kép témája - az Eucharisztia imádása a szentmisén kívül is - igen aktuális volt a 16. század elején, amikor a festmény készült. A reformáció elindulásának ideje ez. Luther Márton már megfogalmazta és 1517-ben kifüggesztette pontjait Németországban. S bár Luther, az Ágoston-rendi szerzetes pap még évekig misézett a katolikus szertartás szerint, de elindult egy folyamat, amely az egyház tanítói tekintélyét megkérdőjelezve egyre több hitigazságot vont kétségbe. Így kezdték tagadni az Oltáriszentségnek a szentmisén kívüli valóságos jelenlétét, a presentia realis-t. Képünk viszont éppen ezt hangsúlyozza.

A reformáció elutasította az Eucharisztia áldozati jellegét is, a kép ezért ezt is hirdeti, amikor az aranyból készült félhold alakú tartóban, a lunulában elhelyezett átlényegült ostyában Krisztus kereszthalálát ábrázolja. A festmény tehát a katolikus tanítás összefoglalása, még a tridenti/trentói zsinat (1545-1563) előtt, az 1520-as években.

Az úrmutató formája reneszánsz templomot, kupolával fedett centrális épületet mintáz. Ez volt a reneszánsz templomeszmény. Ez a legtökéletesebb forma már az ókorban is az istenség teljességére, végtelenségére utalt, amelyet a reneszánsz kor az 1400-as évek elejétől nagy lelkesedéssel elevenített fel. 1506-ban Rómában az ősi Szent Péter-bazilikát is elbontatja II. Gyula pápa, hogy a helyére kupolával fedett centrális templomot építtessen. Ugyanebben az évben, 1506-ban Magyarország prímás-érseke, Bakócz Tamás bíboros is centrális sírkápolnát építtet az esztergomi székesegyház oldalához! A kápolna oltárán, a római diadalívet követő hármas ív középpontjában a képünkön ábrázolt, kupolás templom formájú cibórium állhatott. Erre enged következtetni az oltár szobrászának, Michelangelo munkatársának, Andrea Ferruccinak a fiesolei dómban lévő márványoltára.

Festőnk, Gaudenzio Ferrari (1480-1546) Milánóban tanult, Leonardo da Vinci milánói tanítványai voltak rá nagy hatással, amely az alakok mély érzelmi kifejezésében, az élénk színek gazdag festőiségében és a lágy formákban jut kifejezésre. A kép kompozíciójában, az angyalok beállításában a teatralitás, a látványos összhatásra való törekvés is szerepet játszik a kor, az 1500-as évek szellemében. Hasonló felfogásban készítette a kortárs Raffaello a vatikáni pápai palota pompás falképeit 1508 és 1512 között, néhány évvel képünk elkészülte előtt. Itt, a Sala della Segnaturában II. Gyula pápa is az Oltáriszentség dicsőítését festette meg Raffaellóval. A freskó a Disputa címen ismert, mivel a kor kérdéseire, vitáira kíván választ adni az evangélisták, az egyházatyák és a hittudósok megjelenítésével az oltárra helyezett Eucharisztia körül, amelyet a keresztény világ legnagyobb tudósai mély hittel imádnak.

Képünket Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum két világháború közötti nagy jelentőségű igazgatója hagyományozta a múzeumra.

Prokopp Mária

forrás: Újember Magazin 2005. augusztus II. évf. 8. szám