2013. március 17., vasárnap

Fatima – A 13. napon

Ian Higgins és Dominic Higgins filmjében a Mária-jelenések után húsz esztendővel Lúcia dos Santos mint kármelita szerzetesnővér idézi fel a történteket.
A portugáliai Fatimában, az Iriai-völgyben 1917. május 13. és október 13. között Szűz Mária hat alkalommal jelent meg három kis pásztorgyermeknek, a tízéves Lúcia dos Santosnak és két unokatestvérének, a kilencéves Francisco Martónak és a hétéves Jácinta Martónak. A Szűzanya a bűnösökért való imádságot, áldozatot, engesztelést kért a gyermekektől.

Ian Higgins és Dominic Higgins filmjében a Mária-jelenések után húsz esztendővel Lúcia dos Santos mint kármelita szerzetes nővér idézi fel a történteket. 1917-ben még dúl a rettenetes véráldozatokkal járó I. világháború, Oroszországban a helyzet forradalmi, Portugáliában megdöntötték a monarchiát, s a létrejövő köztársaság kormányának egyik legfőbb célkitűzése, hogy két évtizeden belül kiiktatja a vallást az életből és az emberek szívéből. A templomban az oltár előtt térdeplő, imádkozó papot látunk. Két katona durván felszakítja Isten házának a kapuját, s elhurcolja a lelkipásztort, aki nem ellenkezik, nem is szidalmazza elrablóit, Krisztus tanítását követve Isten bocsánatát kéri a kormányt képviselő Arturo Oliviera Santosra.
Miközben a nagyvilágban tombol az erőszak, anarchikus állapotok uralkodnak, a csöndes kis Fatimában viszonylagos nyugalom van. A három pásztorgyermek – Lúcia és unokatestvérei, Francisco és Jácinta – elválaszthatatlanok egymástól. Lúcia apjának nagyobb földbirtoka van a Cova da Irián, a gyermekek a jószágra vigyáznak. Életük nem sokban különbözik a falubeli gyermekekétől, de örökre megváltozik, miután Szűz Mária megjelenik előttük.
A jelenések az egész falu életét felkavarják. Van, aki csalóknak tartja a gyermekeket, mások hisznek nekik. A konfliktusok középpontjába Lúcia kerül, akihez a Szűzanya minden egyes jelenéskor intézi a szavait, közvetítve az Úr üzenetét. Lúciának a saját anyja sem hisz, attól fél, hogy Isten megbünteti őket ezért a „hazugságért.” A kislánynak pillanatokon belül szembesülnie kell azzal, hogy az általa oly jól ismert és kedves világ az ellenségévé válik. A falu plébánosa, Ferreira atya ugyan elhiszi, hogy természetfeletti dolog történt, de azt nem, hogy a Mennyből érkezett az üzenet, mivel a jelenés nem szólította fel Lúciát, hogy keresse fel a plébánosát vagy a gyóntatóját. Lúcia kezdetben kételyekkel küszködik, rémálmok gyötrik, az ördög gyengíti az erejét, s mivel szinte mindenki ellene van, elhatározza, hogy többé nem megy el a jelenés helyszínére, ám „azon a napon, amikor azt mondta, hogy visszatér, éreztem, valami a Cova felé húz, mint molylepkét a láng, olyan csodálatos volt, olyan jó, vissza kell mennem, hogy láthassam az arcát.” A második jelenéstől kezdve egyre többen zarándokolnak a Covára. „Egyesek gyógyulást kerestek, mások kérdéseket tettek fel, és mindannyiuk szívében új hit ébredt. És ez az újjászületett hit olyan bátorságot szült, ami korábban nem került felszínre.”  
Az egyre nagyobb tömeg felkelti az ateista hatalom figyelmét is, amelynek eltökélt szándéka, hogy véget vet a „babonás” őrületnek, ami a saját szemszögéből veszedelmes folyamatokat indíthat el, „Elég pár bajkeverő, egy nagyhangú pap, és könnyen lehet, hogy zendülés a vége.” A fent említett kormánymegbízott, Arturo gyalázatos módon becsapja a gyermekeket, s a falu plébániája helyett a kormányzati központba viszi őket. Itt gátlástalan lelki terrort alkalmazva velük szemben bűnözők cellájába záratja és azzal fenyegeti őket, hogy forró olajjal teli üstben süti meg mindhármukat, ha nem árulják el a titkokat, melyeket a „lebegő hölgy” rájuk bízott. A hatalom kíméletlen képviselője áll szemben három védtelen gyermekkel, azt tehet velük, amit akar. Ennyire egyenlőtlen küzdelmet nehéz elképzelni. Ám a három gyermek Istenbe vetett hite mindennél erősebb, nem tagadják meg a jelenések valódiságát, a Máriától rájuk bízott titkokat sem árulják el, s hiába Arturo durva fenyegetőzése, a kicsinyek lelki erejével szemben tehetetlen. A film egyik legmegrázóbb jelenete, amikor Arturo durván üvöltözik Franciscóval, s a kilencéves kisfiú válaszul elimádkozza az Üdvözlégy Máriát. Arturo döbbenete határtalan, látszik a tekintetén, hogy egész lelkében megrendül, nem akarja elhinni, hogy ez a védtelen és neki teljesen kiszolgáltatott kisgyermek Máriához fordul, Krisztus anyjába vetve minden hitét, reményét. A hatalom erős képviselője erkölcsileg megsemmisül, míg a neki alávetett, látszólag erőtlen kisfiú felmagasztosul. Ugyanígy, a három gyermekből áradó krisztusi tisztaság megérinti a bűnözőket is, akik együtt imádkozzák velük a cellában a Miatyánkot.
Lúcia, Francisco és Jácinta sziklaszilárd hitének hatására az egyik bűnöző megtér. Ő az, aki amikor a három gyermeket bezárják a cellába, gúnyosan nevet rajtuk, mondván, ez az egyetlen hely Portugáliában, ahol senki nem hallja meg az imáikat. Az Istentől elhagyatottság érzése tölti be a bűn útjára lépett férfi lelkét. Pedig a három gyermek eszköz az Úr kezében, hiszen Lúcia így vigasztalja Jácintát: „Jaj, Jácinta! Mária megmondta, hogy sokat kell szenvednünk. De lelkeket mentünk vele. Ne sírj, nem kell félni.” Az említett bűnöző arca először sötétben van, kifejezve lelkének állapotát. Később, amikor látja, hogy a gyermekek imádkoznak, már fény vonja be az arcát, s mintha a sírással küszködne. Végül pedig ő az, aki azt mondja a Fatimába utazó riporternek: „Beszéltem a gyerekekkel. A kis látnokokkal. Hiszek nekik.” Lúcia anyja pedig a teljes kétségbeeséstől jut el odáig, hogy a Szűzanya utolsó jelenése előtti este azt mondja Lúciának: „Ha el kell menned, veled megyek, és veled halok meg, ha kell.” S mintha még a hatalom kíméletlen képviselőjében, Arturóban is megkezdődne a lélek megtisztulásának folyamata, beismerve kudarcát, szabadon engedi a gyermekeket, mélyen magába száll, s talán felvetődik benne, hogy a belőlük áradó hit nem lenne lehetséges, ha nem állna mögöttük természetfeletti, Mennyből származó erő.
A film tele van keresztény szimbólumokkal. Mária tündöklően hófehér ruhában jelenik meg, körülötte vakító fényesség, amely az egész teret betölti. A fény és a sötétség gyakran váltakozik egymással, attól függően, hogy a szereplők lelkében melyik rész kerekedik éppen felül, a jó vagy a gonosz. A pokol tüze lángvörös lávafolyamként hömpölyög. Montázsszerű képeken villannak fel a XX. század borzalmas, pusztító eseményei, háborúk, forradalmak, az atombomba ledobása által előidézett gombaszerű felhő, romba dőlt városok, éhségtől haldokló gyermekek. A híres napcsoda, amikor 1917. október 13-án a Nap elmozdulva helyéről tűzgolyóként táncol az égen, szolídan van ábrázolva, csak akkor válik dinamikussá a jelenet, amikor felgyorsul, s összevissza cikázik, mintha bámelyik pillanatban a tömegre zuhanhatna. A két rendező inkább a személyek reakciójára fókuszál, bemutatva az arcokat, tekinteteket, az érzések kavalkadjában alap az öröm, a boldogság, a csodálat Isten hatalmának végtelenségét látva, még ha mindez pillanatokra tölti is be csupán az emberek lelkét.
Tudjuk, hogy Máriának az Úrtól küldött figyelmeztetése csak keveseknél talált meghallgatásra, az emberek többsége nem fordult Istenhez, a XX. század talán a világtörténelem legszörnyűségesebb százada volt. S az erőszak, az önérdek érvényesítése ma is meghatározó a világban. A film mégis a reménnyel zárul, s talán egyszer valósággá válik Fatima máriás lelkisége, amit a kármelita nővér Lúcia dos Santos, az egykori látnokgyermek így fogalmaz meg: ”Azt hallottam, létezik egy nyelv, amin a Fatima szó békét jelent. Abban reménykedem, hogy Fatima mindig ez marad: fénycsóva a sötétségben. Fénycsóva, ami elvezet a békéig.”
(Közismert tény, hogy II. János Pál pápa a fatimai Szűzanyának tulajdonította, hogy túlélte az ellene 1981. május 13-án a török terrorista, Ali Agca által elkövetett merényletet. „Egy kéz lőtt, de a golyót egy másik irányította”– mondta a Szentatya. II. János Pál pápa 2000-ben, a jubileumi szentév egyik kiemelkedő eseményeként Fatimában boldoggá avatta a még gyermekkorukban elhunyt Jacintát és Franciscót. Az ünnepségen Lúcia is jelen volt, mint kármelita szerzetesnővér. A boldoggáavatási ügy posztulátora a hosszú évtizedek óta Fatimában élő magyar pap, Kondor Lajos SVD volt. Lúcia nővér 2005-ben, 98 éves korában adta vissza lelkét a Teremtőnek. Az ő boldoggáavatási folyamata is elkezdődött. A három fatimai titok közül kettőt – a pokol látomása és azoknak a büntetéseknek a megjövendölése, melyek a világra várnak, ha az emberek nem hallgatnak Mária intésére, valamint Mária Szeplőtelen Szívének kinyilatkoztatása, mely reménycsillag a világ békéje és üdvössége számára – 1942-ben hozta nyilvánosságra Alfred Schuster milánói bíboros (ma már Boldog). A harmadik titkot, amely az egyház és a pápa nagy szenvedéseiről szól, a vértanúságokról és hűséges hitvallásról, II. János Pál hozta nyilvánosságra 2002-ben. A lengyel pápa magára ismert a Golgota hegyére menő, keresztet vivő, fehérruhás alakban, aki meghal a merényletben, sok társával együtt. Végül is azonban az isteni kegyelem győzedelmeskedett, hiszen a Szentatya túlélte az ellene elkövetett merényletet – B.D.).

Fatima – A 13. napon
(Angol filmdráma, 85 perc, 95 perc, 2009)
Rendező és forgatókönyvíró: Ian Higgins és Dominic Higgins
Főbb szereplők:
Filipa Fernandes: Lúcia Dos Santos
Ana Sofia Vilas Boas: Jácinta Dos Santos
Vitor Machado: Franciso Dos Santos
Jane Lesley: Mara Dosa Santos
Michael D’ Cruze: Antonios Dos Santos
Tarek Merlin: Artuto Oliviera Santos
(Forgalmazza: Etalon Film)
Bodnár Dániel/Magyar Kurír 


 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése