2011. október 16., vasárnap

Be ne engedd, Péter!

Viktor atya
Fliegauf Dániel, Magyarkúti Barna
Hármasban ballagunk az énekszertár felé, Viktor atya még mindig csodálkozik: "Egyáltalán, miről fogtok kérdezni?" Átfutom a jegyzeteimet, tényleg... miféle interjúra készülünk mi egyáltalán? "Portré..." válaszolok végül. Portrét szeretnénk készíteni Viktor atyáról. "Hisz akkor öt perc után kifogyunk a témákból" válaszol mosolyogva, miközben helyet foglal a fotelban.


  • P. Tömördy Sándor Viktor
  • 1957-ben született
  • szentendrei Ferences Gimnázium történelem, latin, hittan tanára
  • keresztlánya Alesia Popova, a világdíjas balett-táncos
  • Magyarországtól legtávolabb az Ausztrália keleti részén fekvő Kenguru-szigeten járt
  • Ő eskette a Holland királyi családdal rokonságban álló Jankovics család gyermekeit
  • 2005. decembere óta tagja a Bourbon Lovagrendnek
  • Az Egyesült Államokba és a világ többi pontjára a különböző teológiai konferenciák keretében jutott el, járt New York-ban, Bostonban, Párizsban, Szingapúrban és Szicíliában is.
– A ferences szerzeteseknél régóta emlegetik egy lapon a tanítás és a papi hivatás fogalmát. Melyik a nehezebb, és miért?
– Hát... én nem igazán választom szét e kettőt. Azért jöttem ide, hogy tanár legyek, azért jöttem ide, hogy pap legyek. Nem tudnám a kettőt különválasztani, annyira egymásba gabalyodtak a szálak.
– Viktor atya az első szerzetes a Tömördy családban, vagy hagyományt követett, amikor a papi hivatás mellett döntött?
– Gyermekkoromban tudtam, hogy vannak pap rokonaim, de nem gondoltam, hogy ferencesek is vannak a családban. Nem mondhatták el, tilos volt erről beszélni. Csak akkor ismertem meg őket, amikor beléptem a rendbe. A XX. században – ha az unokatestvéreket is rokonnak vesszük – 3 vagy 4 szerzetes került ki a családomból, de nagyobb hatással nem voltak rám. Talán Arisztid atya, aki az esztergomi gimnáziumot is megálmodta... Egyébként ebben az iskolában is tanított.
– Kire a legbüszkébb a Tömördyek közül?
– Talán rá... Azért a családom régebben élt tagjait nem nagyon ismertem. Tömördy György nemesi címet kapott, de amikor ő élt – a XVII. században –, ez nem volt szokatlan dolog. Egyszer próbáltam összeszedni a családtagjainkat, és arra a furcsa megállapításra jutottam, hogy minden háborúban ott voltunk, már a török korban is. Benne voltunk a '48-as szabadságharcban, az első világháborúban, a második világháborúban és '56-ban is. Konkrétan nem tudom, kire lehetnék büszke, nem is ismertem őket, csak nevek maradtak meg.
– Ennyire fontosak voltak a háborúk és forradalmak a család életében?
– Ez azért túlzás, nem csak a háborúk és forradalmak. A tanulás a másik dolog, ami végigkísérte a családunk életét.
– Nehéz erről kérdezni, mégis megtesszük: hogyan hatott Viktor atyára a baleset? Milyen volt előtte, és milyennek látja magát most, utána?
– Nem hiszem, hogy más lennék... az agy ugyanaz, a gondolkodásmódom is a régi maradt. Ami a mindennapi életet illeti, ott sincs nagy változás. Változás... miben lehet? Néha az zavar, hogy nehezemre esik beszélni... keresgélem a könnyen kimondható szavakat.
– De alapvetően ugyanaz a mai Viktor atya, mint a baleset előtti.
– Az idő előrehaladtával változik az ember, én is biztos változtam azóta, de az alapok a régiek maradtak. Persze, ha valakinek eltörik a lába, utána nehezebben jár és még nehezebben focizik. Ugyanígy nekem a jobboldali koponyám egy része tört el, a jobboldali agyféltekem funkciói sérültek. Ilyen a hallás, a látás, a beszéd, a hangszín...
– És ami a "belső" dolgokat illeti... Jellemében nem változott?
– Nem igazán. A balesetet követő fél évben láttam másképp a világot. Megmaradt a kóma rózsaszín ködfelhője, minden szép volt. Miután felébredtem, az első mondatom az volt: "Minden nap a múmia-teázóban voltam". Magam sem tudtam mi az, a néven kívül egy furcsa, lampionsárga fényre emlékeztem csupán. Pedig az emlék ott motoszkált az agyamban, csak épp nem tudtam előhívni.
Az első mondatom az volt: »Minden nap a múmia-teázóban voltam«.
Mikor visszalátogattam Rómába a kórházba, akkor jöttem rá, mi is volt ez az ún. múmia-teázó: amíg kómában feküdtem, egy alagsori helységbe toltak, a többi beteg közé – eddig a valóság. Én azonban úgy emlékeztem, hogy tovább visznek: végig a többi fehér ruhás, ágyaikon mereven ülő beteg között. Ahogy elhaladtam mellettük, láttam, hogy kezükben bepólyált, múmiaszerű embereket tartottak. Mind a folyosó végén lévő sárgás fényt árasztó üvegajtó felé néztek, mintha bebocsátásra várnának. Az ajtó mögött teázóhoz hasonló helység volt, én azonban nem szerettem volna bemenni. Valahogy elszöktem az ágyamból, odafutottam a lifthez, és följöttem. Később jöttem rá, honnan volt ismerős a jelenet: a középkori festészet kedvelt témája volt a halottakat lelküket múmiaként kezeikben tartó testekként ábrázolni, amint bebocsátásra várnak a mennybe. Ez lett volna az én purgatóriumom? Nem tudom biztosan. Csak annyi biztos, hogy mégsem léptem be abba a szobába. Pasaréten Lóránt testvér tréfálkozott vele, hogy a Jóisten letelefonált a mennyből Szent Péternek: "Még ne engedd be". Szerinte annyian hívtak vissza a Földre, hogy végül az égieknek engedniük kellett.

forrás: Hírbarát 5. évfolyam, 1. szám 2006. március

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése