P. Raniero Cantalamessa kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka második nagyböjti homíliája
Vatikánváros, 2010. március 12. (zenit.org)
Krisztus, a Főpap abban különbözik minden más – akár ószövetségi, akár más vallási kultuszhoz tartozó – paptól, hogy papi áldozatának tárgya ő maga. De hívja ezzel papjait és minden hívét, hogy kövessék őt abban, ami nap, mint nap a szentmisén történik.
Jézus Krisztus parancsa, hogy a pap őt kövesse, és ajánlja fel önmagát. A pap az oltárnál nemcsak Jézust, a Főpapot képviseli, hanem Jézust, a legfőbb Áldozatot is. A kettő nem választható el egymástól. Nem elég tehát Jézust felajánlani az Atyának a kenyér és a bor szentségi jeleiben, hanem saját magát is fel kell ajánlania az Atyának Krisztussal együtt.
Amikor felszentelt papként Krisztus nevében (’in persona Christi’) kimondom az átváltoztatás szavait, hiszem azt, hogy a Szentlélek segítségével szavaim erejéből átváltozik a kenyér Krisztus testévé és a bor az Ő vérévé. Ugyanakkor én, mint Krisztus Testének egyik tagja, a testvéreimre nézek, vagy ha magamban misézek, akkor rájuk gondolok, akiket szolgálnom kell nap, mint nap, és gondolatban Jézussal együtt mondom: „Testvéreim, vegyétek és egyétek, ez az én testem, és igyátok, ez az én vérem.”
A pap és az Egyház felajánlása nem lenne szent és Isten előtt elfogadható Jézus nélkül, mivel mi csak bűnös teremtmények vagyunk. De Jézus felajánlása sem lenne teljes teste, az Egyház nélkül, és pedig nem azért, mert önmagában nem hozna üdvösséget, hanem azért, mert mi vagyunk azok, akikkel együtt, és akikért meghozza az áldozatot.
Képzeljük csak el, hogy egy apa szeretett elsőszülött fiának születésnapi ajándékot akar adni. Mielőtt átadja az ajándékot, megkéri a többi testvért, hogy ők is írják oda nevüket az ajándékra. És átadják az ajándékot az apa és mindegyik testvér nevében, de csak az apa fizette ki az ajándék árát.
Alkalmazzuk most ezt a példát a szentmise áldozatra. Jézus tiszteli és szereti mennyei Atyját, és a világ végéig minden egyes nap valamilyen nagyon nagy ajándékot akar neki adni. Ez a legnagyobb ajándék saját élete. A szentmisén hívja testvéreit, bennünket, hogy adjuk a nevünket az ajándékra, és így az ajándék, amit átadunk az Atyának, mindannyiunk ajándéka. De tudjuk, hogy csak egy valaki fizetett érte. És micsoda árat!
A hívás a világi híveknek is szól, hogy ajánlják fel magukat a Szentmisén Krisztussal együtt.
Mi van akkor, ha az átváltoztatáskor a hívek is elmondják magukban: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem. Igyátok, mert ez az én vérem”. A családanya a szentmise után hazamegy, hozzáfog az ezerféle otthoni tennivalóhoz. De nem semmiség, amit tesz, hanem Eucharisztia Jézussal együtt. A kedvesnővér is mondja magában az átváltoztatáskor: „Vegyétek és egyétek…” azután megy napi munkájára, gondozni a gyerekeket, betegeket, öregeket. Az Eucharisztia behatol napi munkájába, és az Eucharisztia folytatásává teszi.
Ha a munkásember megtanulja testét és vérét, vagyis idejét, verítékét, küszködését felajánlani a szentmisében, akkor munkájának célja már nemcsak a termék, hanem egészében megszentelt áldozattá válik.
Mi érdekli manapság a fiatalokat? A test, semmi más. A test, ami a mai világ értelmezésében az élvezet és kihasználás eszköze. Amit el lehet adni, kifacsarni, amíg fiatal és vonzó, azután el lehet dobni a személlyel együtt, mert már nem alkalmas a célra. Főleg a nők teste lett fogyasztási árucikk.
Ha a keresztény fiúk és lányok maguk is elmondják az átváltoztatáskor, hogy „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik”, akkor a test megszenteltté válik, már nem lehet csak úgy odavetni az érzéki vágyaknak, nem lehet eladni, hiszen már felajánlották az Eucharisztiában Krisztussal.
Szent Pál apostol mondta a korintusi híveknek: „A test azonban nem a kicsapongásért van, hanem az Úrért…Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!” (1 Kor 5,13;20)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése