Az egyik legnehezebb feladat volt számomra a pappá szentelésem után, hogy gyóntassak. Az első élményem sem segítette ezt. A szegedi Havas Boldogasszony - búcsún történt, hogy „mély vízbe dobtak”. Tapasztalatlanként a gyóntatófolyosó egyik homályos sarkában levő gyóntatószékbe ültem be azzal, hogy oda úgy sem jön senki. Pedig saját „gyakorlatom” alapján (esztergomi diákként a templom hátsó, sötét sarkában levő kápolnai gyóntatóhoz szoktam sorba állni) tudhattam volna, hogy „népszerű” hely lesz. Aztán az évek múltával egyre jobban megkedveltette velem az Úr ezt a szolgálatot. Miután az ízületi betegségem is segített („meglassított az Úr, és megszerette velem az ülő munkát”), egyre többször és egyre többeknek „ültem rendelkezésére”.
Először nehéz volt elfogadni, hogy a gyónóknak „nem mindegy, hogy ki a jó Isten magyar hangja”. Féltem (és talán meg egy picit félek is), hogy személyem jobban előtérbe kerül, mint kellene. De azt nekem is el kellett fogadnom, hogy Isten minket, papokat tud használni arra, hogy kegyelme túláradjon.
Szentkúton az a nagyon jó, hogy a gyóntatószékek nyitottak: nemcsak a gyóntató latja a sorban várakozókat, hanem azok is látják a papot. Láthatják, hogy „ott van”, hogy esetleg mar nehezebben bírja az ülést (három óra ülés után kényelmetlen tud lenni a gyóntatószék), hogy gesztikulál, hogy ébren van. Természetesen arról is születhet a várakozó testvérekben benyomás, hogy „ügyes-e” a gyóntató (elég ütemesen végzi-e). Azért itt meg kell jegyezni: mindegy, hogy mennyien várakoznak, ha szükséges, rá kell szánni a bűnbánatot tartóra az időt, hogy tisztultan távozhasson.1995 óta járok rendszeresen Szentkútra gyóntatni. Az első időben néha volt, hogy a fáradtságom miatt „nyűgösebb” voltam. Mostanra kialakult bennem, hogy nem én vagyok a fontos a szentségben, hanem a szentség forrása (maga az Isten) és a megtérő. Mivel azonban a kegyelemnek „csatornája” vagyok, számomra is isten élmény a szentség kiszolgáltatása.
A következő példa nem Szentkúton történt velem. A hivatalos, kijelölt időmben ültem a gyóntatószékben, amikor benyitott a gyónó. Elmondott egy egyszerű, akár átlagosnak is mondható bűnlistát. Szinte mielőtt elkezdte volna, de még tényleg nagyon az elején, megfogalmazódott bennem egy kérdés. Megkérdeztem. Válaszul a gyónó – szinte szóról szóra – megismételte az előzőeket. Nem tettem mást, újra feltettem az előző kérdést. A reakció erre az volt: „Honnan tudja az atya, hogy ez a kérdés több hete foglalkoztat?” „Én nem tudom. De van valaki, aki itt jelen van, és ő tudja.” A gyónó meggyőződött arról, hogy Isten, akivel szinte összeveszett már, választ adott számára. Nekem is komoly istenélményt jelentett ez az eset. Talán pontosan ezért szeretek nagyon gyóntatni: újra meg újra megtapasztalhatom Isten jelenlétet a szentségben. Ez pedig megerősít engem is hivatásomban, hitemben. És ahogyan biztathatom a gyónót, hogy ne azt határozza el, hogy ezután mit nem tesz meg az Istenért (elsősorban a bűn kerülésére szoktunk figyelni), hanem azt, hogy Isten végtelen szerelméért mi mindent tesz majd meg! Nem árt a pozitív gondolkodás, sőt…
Remélem, hogy Isten még sokáig megtart, hogy a hívő testvérek rendelkezésére tudjak ülni. Szoktam mondogatni a rendi közösségben: ha már menni sem tudok, majd kigurítotok egy kerekes széken a gyóntatóba, aztán a nap végén meg vissza, mert azt is remélem, hogy a kezemet még sokáig fel tudom emelni, hogy a feloldozás szavai alatt a megtérő feje fölé terjesszem!
fr. Szabó József ofm
forrás: Szentkúti újság 2011 évvége
