Kenyérosztás keddenként a kolozsvári ferences templomban

 Tanúságot tenni a testvériségről

"Kérem, a számot mutatni!" - mondja Kristóf testvér, egy fiatal, szemüveges barát a kolozsvári ferences templom oldalbejáratánál sorakozó embereknek szelíden, de határozottan. Kopottabb és jól öltözöttebb egyaránt akad közöttük, de többségükről lerí a nyomor, amint a nagykabát valamelyik zsebéből előbányásszák a megviselt papírt, a szám mellett a ferences templom bélyegzőjével - jelezve, hogy nyilvántartásba vett rászorulóról van szó. A barátok templomában emberemlékezet óta szokás a keddi kenyérosztás, a délelőtti és délutáni szentmiséket követően mindazok kapnak az ingyencipókból, akik az oldalbejáratnál sorban állnak. "A kenyereket a hívek hozzák, mi nem vásárolunk egyetlen darabot sem" - magyarázza Páll Leó, az erdélyi ferences provincia tartományfőnöke. Többnyire egy-két kenyér lapul a hívek szatyrában, de olyan lelkes támogatója is van az ügynek, aki minden kedden száz kenyeret rendel egy pékségtől, a rakományt pedig egyenesen a ferences templom címére szállítják. A kenyereket hatalmas kosarakba gyűjtik a Szent Antal-oltár előtt, amelyeket óránként üresekre kell cserélni, mert megtelnek.

A mise után következik a nem kevés rátermettséget és némi tapasztalatot igénylő szétosztás. Először a számokkal rendelkezőket engedik be, utánuk következik bárki, aki éppen rászorulónak gondolja magát. "Eleinte kissé rendszertelenül történt a kenyérosztás, az asszonyok maguk foglalkoztak ezzel, de sok volt az elégedetlenkedő" - meséli Leó atya. Később felírták a jelentkezők címét, felkeresték őket, és az igazán szükséget szenvedőknek adtak egy számot, afféle szegénységi bizonyítványként, így ők minden kedden biztosan hozzájutnak néhány kenyérhez. Jelenleg több mint 200 ember szerepel a nyilvántartásban, ők alkalmanként 3-4 kenyeret is kapnak. Elégedetlenkedők persze így is akadnak, de hát a ferencesek tisztában vannak azzal, soha nem lesz mindenki elégedett. A provinciális inkább azon bosszankodik, hogy egyesek visszaélnek az ingyenkenyér lehetőségével. "Van egy férfi, aki azzal foglalkozik, hogy a főtéri feketepiacon valutát árul, keddenként pedig képes idejárni kenyérért" - említi tanácstalanul a különös példát, hiszen ők senkit nem utasítanak vissza. Annál is inkább, mivel ő maga éppen a délelőtti szentmisén beszélt arról: a mai szerzetes legfőbb feladata, hogy tanúságot tegyen a testvériségről. A Szent Antal tiszteletére végzett kenyérosztás egyébként régen minden ferences templomban bevett gyakorlat volt, de Leó atyának nincs tudomása arról, hogy Kolozsváron kívül még valahol élne a hagyomány.

Szent Antal tiszteletéről, az elveszett tárgyak "megtalálójáról" már bent a házban beszélgetünk, miután a szerzetes két ezüstszínű nyusziját sikerrel kizárjuk az udvarra. "Lehet, hogy a Jóisten mosolyog ezeken a hiedelmeken, de azt mondja magában: legyen úgy, ahogy hiszed" - próbálja elképzelni az isteni logikát a tartományfőnök, és rögtön fel is idéz egy esetet személyes élményeiből. "Amikor Désen voltam, egy ízben betörtek a templomba, és elvitték a székeket, bizonyára egy régibútor-kereskedő megrendelésére - meséli. - A rendőrség persze kijött helyszínelni, de nem sok reményt látott a tolvaj előkerítésére." Aztán az egyik testvér kezdeményezésére elvégeztek egy Szent Antal-kilencedet, és rövidesen értesítette őket a rendőrség, hogy egy ház padlásán megtalálták a székeket. Leó atya éppen ezért úgy gondolja, a Jóisten szeret néha kedveskedni az embereknek, többek között talán azért is, hogy növekedjenek a hitben. "Neki nem kerül semmibe" - teszi hozzá mosolyogva.

Szemmel látható, hogy az enyhén őszülő Leó atya különösen jóban van a Fennvalóval - úgy beszél az Istenről, mint személyes, jó barátról szokás. A tény, hogy alig 38 évesen választották meg az erdélyi provincia élére, nem kis kihívást jelentett számára, de azt is tudja: a Gondviselés segítsége nélkül nem sikerült volna mindaz, amit a hat év során megvalósított. Megbízatása idén májusban jár le, az új választásokon pedig legfeljebb három évvel hosszabbíthatják meg a testvérek a mandátumát. "Jobb lenne többet foglalkozni lelkigondozással, mint adminisztrációval" - vallja be aztán, noha idejének jó részét jelenleg is igyekszik lelki beszélgetésekre, gyóntatásra szánni. Rendszeresen, hetente három napon fogadja a különböző problémákkal küszködő embereket, naponta ötöt, és mindenkire 45 percet szán. "Tanácsot sokszor nehéz adni, de előfordul, hogy nem is szükséges. Legtöbbször az is elég, ha meghallgatom a gondjaikat, mert tudják, hogy hogyan kell továbblépniük az életben" - mondja, majd nevetve mutat a mindig kéznél levő papírzsebkendő-csomagra. Előfordul ugyanis, hogy valaki "nem készül fel" arra: bizony a lelki beszélgetés során jobban elérzékenyül, mint gondolta volna. A beszélgetésekről Leó atya rövid feljegyzést is készít, különösen, ha valaki első ízben keresi fel. "A második találkozás előtt aztán átfutom a jegyzeteket, így könnyebb újra belehelyezkedni az illető világába" - állítja a szerzetes, aki sokszor bizony elég fárasztónak tartja ezt a fajta munkát. Az mindenesetre nagy előnye a szerzetesnek, hogy sokkal nagyobb szabadsággal rendelkezik, mint egy plébános vagy káplán, és olyan dolgokkal is foglalkozhat, amelyekre nekik nincs idejük.

A lelki beszélgetésekből a közösség többi tagja is kiveszi a részét. Noha majd minden napra "betábláztak" valamilyen tevékenységet - ifjúsági vagy felnőttcsoporttal való foglalkozást -, a csütörtöki napot a ház saját közösségének erősítésére szánják. A lelki elmélyülés annál is inkább fontos, mivel a gyóntatás az egyik legmeghatározóbb tevékenység a ferences templomban. "Még a görög katolikus papnövendékek is idejártak egy időben gyónni, meg is kérdeztem a rektort, vajon mi lehet az oka" - meséli. Hogy miért gyónnak szívesebben a ferenceseknél az emberek, mint más templomban, arra nehezen magyarázatot találni, az viszont tény, hogy a szentmisék előtt évközi vasárnapokon is ugyanolyan hosszú sorokban állnak a hívek a ferences gyóntatószéknél, mint a plébániatemplomokban adventben és nagyböjtben szokás. "Szerénytelenség volna azt állítani, hogy a szerzeteshez nagyobb bizalmuk van az embereknek, mint a világi papokhoz" - igyekszik kitérni Leó atya a válaszadás elől, de azért nevetve említi a mondást: állítólag a székely ember, ha barátot lát, már gyónhatnékja támad. Az viszont kétségtelen, a gyóntatás rendszeressé tétele - a bűnbánat szentségét a szentmisék előtt szolgáltatják ki - nagyban hozzájárult a hívek "megszoktatásához". És nemcsak a katolikusok jönnek. "A múltkor egy református ember tévedt be a gyóntatószékbe - eleveníti fel a szokatlan helyzetet Leó atya. - Persze gyónás nem lett a dologból, de beszélgetés azért igen."

Szabadidő? Alig ismert fogalom ez a provinciális életében. Talán, ha májusban másvalakit választanak meg a rendtartomány élére, akkor több ideje lesz foglalkozni a méhcsaládokkal is, amelyek jelenleg Désen várják a tavaszt. A ház közelében egyelőre a két nyuszi kergeti egymást, szürkén, de mégis ugyanazzal a vidámsággal, amely az egész rendnek különös sajátja.

Szöveg és fotó: Lukács János

forrás: Új Ember magazin 2006. február III. évf. 2. szám