Zarándoklat Viviért

Július elsején Édesapámmal elindultam első zarándokutamra. A reggeli órákban Egerből indultunk el egy 50 km-es távra. Az elején nem tűnt ez túl soknak. Az első 20 km után azonban rájöttem, hogy ez nem is olyan kevés.

Miért is indultam el erre a hosszú útra? Apukám ötlete volt és egészen addig nem lelkesedtem érte, amíg meg nem találtam az értelmét ennek az egész „szenvedésnek”. Igen, néha tényleg szenvedtem fizikailag. Mert a nagy melegben vagy éppen esőben, sárban, fázva, átázva, éhesen zarándokoltunk.

Az első nap után eldöntöttem, hogy unokatestvéremért, Viviért fogom felajánlani ezt a zarándoklatot. Ettől kezdve már sokkal könnyebb volt, mert volt értelme ezt az egészet végigcsinálni.

A legváltozatosabb tájakon és terepeken gyalogoltunk. Az erdőn keresztül, a tehéncsordákon át, a mocsaras sármezőkön. Utunk során megismertük az ott élők szokásait, láttuk életkörülményeiket. A legmeghatóbb dolog az volt, amikor Mátraderecskén az idős asszonyok kijöttek a falu határába köszönteni minket. Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen hatalmas szeretettel vártak minket.

A túra legnehezebb pillanatai az utolsó hat km-en történtek. Már alig bírtunk járni, lábaink a duplájára dagadtak, iszonyú fejfájás gyötört minket. Az összeesés határán voltam és furcsa vízióim támadtak. De amint átléptük Szentkút határát hihetetlen erő töltött el bennünket. Éreztük, hogy megcsináltuk. Végre célba értünk.

Zarándokutunk, július 3-án, a Sarlós Boldogasszony ünnepén Szentmisével zárult, amit dr. Bíró László püspök atya tartott. Jó érzés, hogy a zarándoklatommal hálát adhattam az Istennek azokért a dolgokért amit adott nekem és kértem, hogy segítsen Viviennek mihamarabb felépülni.

Balczó Bence (16 éves)