Örvendezzünk együtt!

Ne legyetek búsak...

Ferenc pápa a gyónásról:

A szégyenkezés jó és üdvös dolog

Egészséges, ha van bennünk egy adag szégyenkezés, mert üdvösségünkre szolgál. Alázatossá tesz és bűnbánatra indít. így tanított Ferenc pápa február 19-én az általános kihallgatáson, melynek keretében a kiengesztelődés szentségéről beszélt. Teljes katekézisét közöljük:

Kedves Testvérek, jó napot kívánok!

A keresztény beavatás szentségein, a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia szentségén keresztül az ember új életet kap Krisztusban. Ugyanakkor, mindnyájan tudjuk, „cserépedényben” hordozzuk ezt az életet (2Kor 2,4), még alá vagyunk vetve a kísértésnek, a szenvedésnek, a halálnak, és a bűn miatt még új életünket is elveszíthetjük.

Ezért az Úrjézus azt akarta, hogy az egyház folytassa az ő megmentő művét saját tagjai felé is, különösképpen a kiengesztelődés szentsége és a betegek kenetének szentsége által, melyeket együttesen a „gyógyulás szentségeinek” is hívhatunk.

A kiengesztelődés szentsége a gyógyulás egyik szentsége. Azért megyek gyónni, hogy gyógyuljak, hogy meggyógyuljon a lelkem, meggyógyuljon a szívem, s meggyógyuljon bennem az, amit helytelenül tettem. A legkifejezőbb szentírási kép, amely a gyógyulás elválaszthatatlan szempontjait elénk tárja, kétségtelenül a béna ember meggyógyításáról szóló jelenet, ahol az Úrjézus úgy áll előttünk, mint aki a léleknek és a testnek egyaránt orvosa (vö. Mk 2,1-12; Mt 9,1-8; Lk 5,17-26).

A bűnbocsánat, avagy a kiengesztelődés szentsége közvetlenül a húsvéti misztériumból ered. Amikor ugyanis húsvét este az Úr megjelent az utolsó vacsora termébe zárkózó tanítványainak, így köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Utána pedig rájuk lehelt, és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer” (Jn 20,21-23). Ez a szakasz feltárja előttünk e szentség legmélyebb dinamikáját.

Egyfelől bűneink bocsánata nem olyasmi, amit mi adhatunk magunknak. Nem mondhatom azt, hogy megbocsátom a bűneimet. Bocsánatot az ember kér, valaki mástól kéri; mi a gyónásban Jézustól kérünk bocsánatot. A bűnbocsánat nem a mi erőfeszítésünk gyümölcse, hanem ajándék, a Szentlélek adománya, aki betölt minket az irgalmasság és a kegyelem megtisztító erejével, mely a megfeszített és feltámadt Krisztus megnyitott szívéből szüntelenül árad.

Másfelől pedig ez a szakasz arra figyelmeztet bennünket, hogy csak akkor lelhetünk valódi békére, ha engedjük magunkat kiengesztelni Jézusban az Atyával és testvéreinkkel. És ezt már mindnyájan átéreztük, amikor gyónni mentünk: teher nyomasztja, szomorúság üli meg szívünket, de amikor befogadjuk Jézus bocsánatát, megbékélünk, békére lel a lelkünk, olyan mélységesen gyönyörű békére, amelyet egyedül Jézus, egyedül ő tud adni.

Idővel ez a korábban nyilvános formában gyakorolt szentség – kezdetben ugyanis nyilvános volt – egyénivé vált, és a gyónás zárt terében történik. Ez azonban nem szünteti meg e szentség egyházi jellegét, hiszen az egyházi élet keretében valósul meg. A keresztény közösség ugyanis az a hely, ahol jelenvalóvá lesz a Lélek, aki megújítja mindnyájunk szívét az Isten iránti szeretetben, a testvéreket pedig mind eggyé kapcsolja Jézus Krisztusban. Ez az oka annak, hogy nem elég egyedül a lelkünk mélyén, egyedül a szívünkben bocsánatot kérni az Úrtól, hanem meg kell vallanunk bűneinket alázattal és bizalommal az egyház szolgálattevőjének. E szentség kiszolgáltatása során a pap nem csak Istent képviseli, hanem az egész közösséget is, amely önmagára ismer minden tagjának gyengeségében, meghatottan hallgatja bocsánatkérését, kiengesztelődik vele, lelket önt bele, és kíséri a megtérés, valamint az emberi és keresztény éretté válás útján.

Mondhatná valaki: „Én csak Istennek gyónok.” Igen, mondhatod Istennek, hogy „bocsáss meg”, és felsorolhatod bűneidet, de bűneinket testvéreinkkel, az egyházzal szemben is elkövettük. Ezért van szükség arra, hogy a pap személyében megjelenített egyháztól, testvéreinktől is bocsánatot kéljünk.

„De atyám, én szégyellem magam!” A szégyenkezés is jó és üdvös dolog, egészséges, ha van bennünk egy adag szégyenkezés, mert üdvösségünkre szolgál. Ha valaki nem szégyenkezik, országomban [Argentínában] azt mondjuk, hogy „szégyentelen” ember. De a szégyenkezés azért is jót tesz, mert alázatosabbá tesz minket, a pap pedig szeretettel és gyengéden fogadja gyónásunkat, és Isten nevében megbocsát.

Pusztán emberi szempontból is jólesik, ha kiadhatjuk, ami a szívünket nyomja, ha megoszthatjuk egyik testvérünkkel, a pappal a bajainkat, a szívünket megülő problémákat. És átérezhetjük, hogy kiöntöttem szívemet Isten előtt, az egyház előtt, egyik testvérem előtt. Ne féljetek a gyónástól! Beállsz a gyónásra várók sorába, tele van a lelked ilyesmikkel, amikről szóltam, szégyennel is, ám a gyónás után szabadnak, nagynak, szépnek, megbocsátottnak, fehérnek, boldognak érzed magad. Ez a gyónás szépsége!

Szeretném megkérdezni tőletek – de nem kell hangosan mondanotok, válaszoljatok csak a szívetek mélyén –, hogy mikor gyóntatok utoljára, mikor gyóntál utoljára. Mindenki próbáljon visszaemlékezni: két napja, két hete, két éve, húsz éve, negyven éve? Mindenki tegye fel magának a kérdést: mikor volt, amikor utoljára gyóntam? És ha hosszú idő telt el, ne veszítsetek egyetlen napot sem, menjetek el, a pap jó lesz hozzátok. Jézus van ott, és Jézus jobb a papoknál, ott Jézus fogad téged, hatalmas szeretettel fogad. Légy bátor, és menj el gyónni!

Kedves barátaim, amikor a kiengesztelődés szentségéhez járulunk, ez azt jelenti, hogy valaki melengető szeretettel átölel bennünket: az Atya végtelen irgalmának ölelését érezzük. Idézzük csak fel azt a roppant szép példabeszédet a fiúról, aki az örökölt pénzzel elment otthonról. Elszórta az összes pénzét, azután viszont, amikor már nem volt semmije, úgy döntött, hogy hazamegy, már nem mint fiú, hanem mint szolga. Sok bűnt és nyomasztó szégyent hordozott a lelkében. De micsoda meglepetés érte: amikor belekezdett mondandójába, és bocsánatért akart esedezni, apja nem engedte szóhoz jutni, hanem átölelte, megcsókolta, és ünnepséget rendezett. Tudjátok, mit mondok nektek? Valahányszor gyónunk, Isten átölel minket, Isten ünnepet rendez! Haladjunk előre ezen az úton! Az Úr áldjon meg titeket! 

Fordította: Kristóffy Lilla Krisztina

Forrás: L'Osservatore Romano - 2014. március

2014-ben Ferences ifjúsági Alkalmat szerveznek a ferences közösségek, melyre nagy szeretettel hívnak meg minden érdeklődőt.

Csak Istent

A hívő ember átmegy azokon a sötét, huszonnégy órás éjszakákon. Szenved, mert tudna és akarna is jót tenni. Nem érti, miért nem engedi őt Isten a megkezdett úton tovább haladni. Aztán eszébe villan Szent Ágoston püspök nagyon megszenvedett mondata: Önmagadért teremtettél minket Isten, és nyugtalan a szívünk, amíg tebenned meg nem nyugszik” 1950. június első teljes hete. A teológia harmadik évét befejezve négyen készültünk az évi rendes lelkigyakorlaton arra, hogy ünnepélyes fogadalmat tegyünk a ferences regulára, másnap, vasárnap, pedig a papi rend nagyobb rendjeinek  legalsó fokára lépjünk. A hét közepén váratlanul megérkezett a Tartományfőnök atya. Közölte velünk, hogy éjjelente két-két kolostorunkból viszik el kényszerrel rendtársainkat ismeretlen helyre. A rendtartomány vezetői úgy döntöttek, hogy a növendékeket szüleikhez küldik vissza, hogy legalább ők maradjanak meg. Összeomlani látszott a mi világunk. Tizenöt évesen vállaltuk a szerzetesi állapotot. Nyolc év alatt ahhoz alkalmazkodtunk. Mi lesz most? Megszerettem szombathelyi rendi teológiánkat. Félbeszakadt az életem. A sok tudományt követi-e még több? Lehet-e pap belőlem? Aztán felvett két hónap múlva a szombathelyi püspök atya, az egyetemi rangú budapesti Hittudományi Akadémiára küldött tovább tanulni. Másfél év múlva pappá szentelt. A legmagasabb elérhető eredménnyel végeztem. Aztán jött az üldözéses papi szolgálat. Átestem sok akadályon,de mindig nyugodt volt a lelkem mélye. Az újoncév derekán ugyanis megtanultam:Életem lényege, hogy mindig Isten akaratát keressem. Csak ő a fontos!

Kovács Bánk ofm

A karácsonyfa eredete

Ó Jézus...

 Ó Jézus, te  mindenkinek egyforma nagylelkűséggel  felajánlod szavadat  és   tanításodat. Ahogy a magvető nem tesz  különbséget a földre  vonatkozóan,  hanem egyszerűen mindenütt vet, éppúgy te is egyformán intézed tanításod a  gazdaghoz,  a  szegényhez,  a  bölcshöz,  a  tudatlanhoz,  a buzgóhoz,  a  lustához, a  bátorhoz és  a  gonoszhoz. Megkülönböztetés  nélkül  beszélsz   mindenkihez.  Add, Uram, hogy tanításodat  figyelemmel hallgassam és állandóan  eszemben   tartsam, s erővel és bátran megvalósítsam.

   Aranyszájú Szent János

Minden nap karácsony lehet

 Volt egy kedves dalocska a karácsonyi hangulatról. Ennek refrénje szerint könnyebb jónak lenni, a jót megtenni: „Ilyenkor decemberben” Nosztalgia a karácsony hangulata után? Szeretnénk talán, ha minden nap ugyanúgy tennék velünk a jót, mint karácsonykor, ha minden nap olyan udvariasak lennének velünk az emberek, ha folyton áldott, vagy boldog karácsonyt kívánnának nekünk? Amit állandósult karácsonynak nevezünk, az nem elérhetetlen. Sőt! Egyenesen kívánatos, hiszen az nem egyéb, mint Istenatyánk alapvető parancsa: Tedd állandóan a jót, azt a jót, amivel mások számára boldogságot szerzel. Isten minden embernek azt a parancsot adta, hogy legyen boldog. Boldog viszont csak az lehet, aki állandóan önzetlenül szolgálni tudja mások boldogságát. Vagyis úgy él, hogy abból mások boldogsága biztosítva van. Belátom, erre csak Jézus Krisztus képes maradéktalanul. Mert ehhez egész életünkben mindenünket, önmagunkat kellene odaadnunk. Testét és Vérét adja ételül, italul. Az Ő embersége egyébként mérhetetlenül több és jobb, mint a  miénk, és   mégis összekötötte az istenségével, a végtelen erővel. A szentáldozásban együtt kapjuk a kettőt. Így tud minden embert boldogító jótetteket állandóan végbevinni.

Kovács Bánk atya ofm

Ady Endre - Kis, karácsonyi ének

Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretre
Mégiscsak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.

Cölibátus: a szeretet ajándéka

Amikor valaki papi szolgálatra vállalkozik, mert követni akarja Jézus hívó szavát, vállalnia  kell a Római Katolikus Egyházban a papi nőtlenséget, a cölibátust. A papságra jelentkező ezt a feltételt úgy vállalja, hogy ismeri a saját családjából és másokéból is a természetes emberi élet vonatkozásait. Azt is tudja, hogy a teremtő Isten minden ember számára mondta ki az alapvetést: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter1, 26-27) Az állatszemle után megállapítja Isten: „Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is”. (2, 18) Éva megteremtése után, pedig hangsúlyozza: „Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek”. (24) Ha nem jön közbe az ősbűn, akkor mindenkinek meglenne az Istentől neki választott párja, akivel boldog életet élne. Így tehát a páratlanság vezeklő állapot az ősbűn miatt. A papság Jézust követi a vezeklő állapotban. Van ennek olyan természetfeletti vetülete, amelyet nagyon szépen fejt ki a Boldog Kalkuttai Teréz anya által írt nagyszerű elmélkedés: Csak szeretetből. Jézus példája szerint azért nincs párja a papnak, hogy önzetlen szeretetet tudjon árasítani minden rábízott ember felé.

P. Kovács Bánk